Előző
Következő
új cikk

Vélemény

Innen nézve - Valahová tartozni

Népszava|2018. febr 22. 06:02
[A+ A-]

A közelmúltban a Klubrádió filmklubjában Szántó Erika Titok című filmjét vetítették, amely a Hajógyár 1990-es felszámolásáról szólt. Megdöbbentő képeket láthattak a nézők egy nagy múltú gyár és egy szakma haláláról, az utcára került munkások tragikus sorsáról. Ami leginkább szívbemarkoló volt, az a magányosság látványa, ami egyik napról a másikra rászakadt a munkahelyük nélkül maradt emberekre. Akik nemcsak az állásukat és a megélhetésüket vesztették el, hanem azt a közösséget is, ahová tartozhattak.

Innen nézve talán ez a rendszerváltás legnagyobb vesztesége. Az a magányosság, amely mindannyiunkra ránk szakadt. Azokra is, akik nem veszítették el a munkahelyüket, de elveszítettek valami mást: a közösséget. Amihez az idősebbek életében hozzátartozott a szocialista brigád, amelynek tagjai, ha nem voltak is szocialisták, de szerettek időnként együtt elmenni színházba, moziba, kirándulni, piknikezni; a fiatalokéhoz a KISZ szervezet, akik közül sokan ott találtak maguknak szerelmet, életre szóló társat. A rendszerváltással kicsit magányosak lettek az iskolások is, nem volt többé úttörőtábor, ingyen zánkai, csillebérci nyaralás, később építőtábor, de ugyanígy hiányzott az egyetemisták életéből is valamilyen „kovász”, ami a közösségi összetartozást erősítette volna.

A bezárt gyárakban arra hivatkoztak, hogy nem lehet eladni a korszerűtlen termékeket. Később kiderült, mindez csak ámítás volt. A Hajógyárnak 21 úszódarura lett volna rendelése, amit örömmel átvettek egy szlovák hajógyárban, de az IKARUS tervezői is már készen voltak egy korszerű buszcsaláddal, a GANZ villamosokat, metró- és vasúti kocsit készült gyártani, a Május 1 Ruhagyárnak amerikai, olasz megrendelőket kellett lemondania, a Csepel Művekben sem kellett volna szélnek ereszteni tízezer embert, a Magyar Posztógyár is megélt volna angol minőségű gyapjú kelméinek exportjából…

A felszámolt gyárak bezárt munkásszállásainak lakóiból sokan hajléktalanok lettek. A gyárakkal megszűntek a tanműhelyek is, nem volt hol szakmát tanulni, ellesni a mesterfogásokat az öregektől. Mivel nem kellettek segédmunkások sem, a fiatalok ráérő idejükben az utcán, a játéktermekben lófráltak, voltak, akik csak szipuztak, mások ennél is tovább léptek. Hónapok alatt több mint egymillió ember került utcára, a kilátástalanságba. Nem is értem, miért csodálkozunk azon, hogy mára nemzedékek nőttek fel úgy, hogy soha nem látták a szüleiket, nagyszüleiket reggelente munkába indulni.

A napokban találkoztam a nyolcvanéves Mária nénivel, aki valamikor gyógypedagógus volt, és azon csodálkozik, mi történt a fiával, a menyével, a 19 éves unokájával, akik egyik napról a másikra „hitesek” lettek. Soha nem voltak vallásosak, nem jártak templomba, s meg van róla győződve, hogy ma sem azt az istent keresik, akiről ott prédikálnak. Vasárnaponként szépen felöltöznek, elmennek a gyűlésbe, ahol már ismerőseik, barátaik lettek, leülnek a megszokott székükre és elönti őket a boldogság. A valahová tartozás boldogsága.

Somfai Péter