Előző
Következő
új cikk

Szép szó

Murányi Gábor: Ordít a csönd…

Népszava|2018. febr 24. 08:25
[A+ A-]

FOTÓ: GALÉRIA8

…a Csöndből: "...én kérdezek, én felelek, / – milyen volt az életed? / – tökéletes, mint egy részletesen megtervezett, / soha meg nem írt vers."

Ordít a csönd – a Csöndről, mármint Bari Károly új, régóta várt – olykor már nem is remélt – verseskönyvéről. Mert a róla való nem beszéd oly fájdalmas, mint amilyen kínzó lehet – így képzelem – a süket csönd. Önálló verseskönyvvel Bari Károly hosszú évek óta nem jelentkezett, most 2017 karácsonyán megtörte hallgatását.

Csönd című kötetében tizenkét „új”, sűrű szövetű, roppant fajsúlyos költeményt adott közre. Csak a tartalomjegyzékből tudhatjuk, hogy ez a tucatnyi versremeklés 2001 és 2017 között született. Hogy mikor és hogyan rendeződtek – keletkezési sorrendjüktől eltérő – sorba, ez Bari gyönyörűséges titka.

A tizenkét vers – úgy érzem – nem is követheti másként egymást, ahogy az itt áll. A nyitány a 2005-ös A befejezetlen tenger: „Először a hallgatás… a falevelek torkában beszéd előtti hangok”. A könyvzárlat – a 2017-es összegző nagy költemény: Feljegyzések a télről, amelyben „hópelyhek sikoltoznak”. S köztük tíz másik, például a 2001-es, a kötet címadó verse, a szonett-terjedelmű Csönd: „az elmúlás vázlatai a ragyogásban”.

Nem. Nem vagyok vers szakértő, csak versszerető és – talán – értő. Bari Károly verseit szeretem. Talán értem is. Mindenesetre: érzem. Ez a könyv az enyém. Nem csak fizikai valóságában, habár ez sem kis szerencse a szűk példányszám miatt, hanem mert az enyém lett: a fejemben is, a lelkemben is.

A tizenkét vers, ha akkurátusan pontos akarok lenni, a címlapostul, tartalomjegyzékestül 36 oldalas könyvecskéből csupán 25-öt tesz ki. Nagy, értsd: terjedelmes regényektől sem riadó énemnek legfeljebb félórás olvasnivaló. El is olvastam 20-25 perc alatt.

Először.

Aztán még, aznap vagy ötször. S a következő napokban még többször.

Nyugtalanító, békén nem hagyó, mégis vigaszt nyújtó könyvecske. „Csordultig tele van költészettel.” Ez kölcsönmondat, Héra Zoltántól. 1970-ben, az akkor 18 éves „táltosfiú”, Bari Károly első, Holtak arca fölé című verseskönyvéről írta ezt.

Igen, ez a Csönd is csordultig van tele. De „csak” csordultig, merthogy túl soha nem csordul. A zavarba ejtően kitárulkozó – és mégis szemérmes költő erre, mint legfőbb kincsére, nagyon vigyáz. Versgyűjteménye kiérlelt gondolatok és válogatottan szép szavak páratlanul gazdag tárháza – egy olyan korban, amikor az „ős patkány” terjesztette kórnak, a meg nem fontolt gondolatnak vagyunk fültanúi naponta.

Igen, megrögzött józsefattilásként nekem a Csönd kapcsán gyakorta ötlik agyamba a Szépség csillapíthatatlanul szeretetéhes koldusa, akinek minden, ami vele, a világgal történt, az nagyon fájt.

És most egy röpke pillanatra, egy „külső”, de nem lényegtelen párhuzamra hívnám fel a figyelmet. Nézzék meg ezt a könyvet, kívülről. Mágikus fekete borító, fehér betűkkel a költő neve, pasztelvörössel a cím. Ha melléteszem Bari első kötetét, Pintér József míves munkáját, nem csak a hasonlóság tűnik fel, a látható a különbség is. A fekete mattabb, az elrendezés a zaklatottságtól a letisztultság felé mozdult, s az erőteljes, szinte felkiáltójeles piros – bölcsvörösbe vonult vissza.

Lapozzák fel a könyv impresszumát. Azt olvashatják benne: a kötetet Bari Károly tervezte, kiadta a Kalligram, nyomtatta a veszprémi OOK-Press 150 grammos Munken Pure (vagyis a könyveknél szokásosnál vastagabb, testesebb, kellemes tapintású, tojáshéj színű) papíron, Garamond betűkkel. A könyv éltető szövetét, a verskorpuszokat a borítóról ismert szelíd-piros, ám hajszálvékony vonalak nyomatékosítják. E szerzői-költői műgondnak József Attila volt a klasszikusa: talán ismert, hogy az 1936-os Nagyon fáj című kötetének minden porcikájáért, betűjéért megküzdött, borítót, belső tipográfiát tervezett, ott állt cerberusként a nyomdászok háta mögött, s még a rögtönzéseiben is kérlelhetetlen volt.

A tökéletességre törekedett.

De hagyjuk József Attilát… Hogy is fogalmazott Bari az Angyalok, kutyák, varjak, cigányok című versében? Felmondom ismét: „Tökéletes, mint egy részletesen megtervezett, / soha meg nem írt vers”. A Csönd gyémántkeménységűvé formált költeményei – én úgy érzem, azt gondolom – közelítenek a soha meg nem írt-hoz.

A magányt természetes költői állapotnak tekintő, 66. évében járó Bari borongós tájakon, kedvlohasztó év- és napszakokon vonszolja át magát és olvasóját. Verscímeit citálva át a Hóesésben, át téli és éjszakai utazásokon, hogy aztán a „semmitlenítés vájatában” olyan sorok szakadjanak ki belőle, mint hogy az életünk valójában „út a nemlétből / a nemléten át / a nemlétbe.”

Lelki süketség, (ál)szemérmes félrefordulás lenne nem kihallani rímtelenül zakatoló strófáiból a számvetést és a búcsúzást. A rémisztő, mégis elfogadható, elfogadandó felismerést, hogy immár, vagy nemsokára „a járdaszegélyek is meglábalhatatlan hegyeket jelentenek”. Pedig mindeközben a költő műveit ismerő olvasó nagyon is tisztában van azzal, hogy Bari már táltosfiú korában, már az első verseskönyvében is a holtak arcán keresztül nézte és láttatta a világot, már akkor, majd’ fél évszázada hajtogatta a cigánysorsukban megroppantak sírjánál, hogy nem lehet, hogy nem szabad, hogy észrevétlen menjenek, menjünk el a világból.

2017 decemberében – két és fél hónapja immár – itt van egy könyv, melynek megjelenését az irodalom igazi ünnepének gondolom. Lázít tehát a Csönd észrevétlensége, totális visszhangtalansága. Vigasztalanul idézem magamnak, önöknek a költő fél évszázada feltett provokálón öntudatos kérdését:

„Észrevette már valaki / pacsirták fészkelnek nyelvem alatt”?

Ismételjük meg a kérdést még egyszer, hangosan:

„Észrevette már valaki / pacsirták fészkelnek nyelvem alatt”?

Aztán hallgassunk el --- és olvassunk csöndben tovább.

(Elhangzott 2018. február 9-én, a Gallery8 - a Roma Kortárs Művészeti Tér - Bari Károly könyvbemutatóval egybekötött kiállítás megnyitóján.)

Murányi Gábor

Lájkoljon minket a Facebook-on is!