Előző
Következő
új cikk

Vélemény

A passzivitás okai

Népszava|2018. febr 24. 06:01
[A+ A-]

Karácsony Gergely miniszterelnök-jelölt programadó írásában (Szociális demokráciát!, február 17.) azt állapítja meg, hogy Orbán Viktor önnön tekintélyelvű rendszerének kiépítésekor lényegében azért nem ütközött a társadalom érdemi ellenállásába, „mert a 2010 előtti Magyar Köztársaság nem számíthatott az emberek érzelmi azonosulására és tömeges, aktív politikai támogatására.” E passzivitás okainak feltárása elengedhetetlen ahhoz, hogy a Fidesz alkotmányozó többséghez való jutása, mely minden jel szerint nemzeti katasztrófával ért fel, többé ne ismétlődhessen meg.

Ma már közhely, hogy a Szovjetunió és az Egyesült Államok szembenállásán alapuló jaltai világrendet a máltai csúcstalálkozón, 1989 decemberében közös megegyezéssel bontották le a két érintett nagyhatalom vezetői. Moszkva lényegében elengedte az addig általa uralt keleti blokk pártállami vezetőinek kezét, így a szóban forgó országokban többnyire véres kísérőjelenségek nélkül mehetett végbe az úgynevezett rendszerváltozás. Mivel e módon hazánk társadalma ugyancsak ajándékba kapta, s nem kivívta szabadságát, később sem érezte szükségét annak, hogy küzdjön érte. A rendszerváltó generáció diktatúrában szocializálódott, beléivódott túlélési reflexei pedig lehetővé sem tették, hogy egy önjelölt akarnok autokratikus törekvéseivel szembeszálljon. „A szabadságot nem lehet ugyanott megélni, ahol a rabságunkat éltük” – írja Kertész Imre. Kizárólag e szentenciával magyarázni társadalmunk passzivitását nyilvánvalóan bűnös leegyszerűsítés lenne, de az okok megértéséhez e szavak kétségtelenül hozzájárulnak.

Legalább ennyire fontos az a differencia, mely „a legvidámabb barakk” népét Kelet-Európa többi nációjától megkülönböztette. 1956 folyományaként az újabb forradalomtól rettegő kádári vezetés gazdasági értelemben az átlagosnál sokkal nagyobb mozgásteret kapott a moszkvai apparatcsikoktól, s egy viszonylagos jólétet biztosított a magyar társadalom számára az elszenvedett presszióért cserébe. A rendszerváltozás után azonban az egyenlősítő törekvésekkel szemben az időközben kontrollját vesztett nagytőke érdekei elsőbbséget élveztek. A pártállam iránti nosztalgiát csak növelte, hogy a hazai baloldal pártjai a korabeli nyugat-európai gyakorlatnak megfelelően, Blair és Schröder nyomán maguk is a „harmadik útra” léptek. Azzal, hogy a szociáldemokrata kormányok idehaza is letették a fegyvert a nagytőke előtt, s eltávolodtak önnön ideológiai tablójuktól, lényegében elveszítették legitimációjukat. Orbán Viktor a „szociális népszavazás” kierőszakolása révén, groteszk módon balról előzte az MSZP-t. Mindez persze nem akadályozza meg abban, hogy miniszterelnökként kormányprogram szintjére emelje azt a neoliberalizmust, amelynek kudarca a hatalomba lökte őt nyolc esztendeje.

Karácsony Gergely írásának elején a Kéthly Anna-idézet mindenesetre reményt ad arra, hogy a mögötte álló pártok megértették: támogatottságuk érdemi növeléséhez az egyenlősítő törekvések reneszánszának meghirdetésén át vezet az út.

Beck Tamás publicista