Előző
Következő
új cikk

Szép szó

Kácsor Zsolt: Az újságíró, a titkos ügynök és a beteg

Népszava|2018. márc 3. 07:35
[A+ A-]

FOTÓ: HO / AFP

A minap megkeresett egy 30 év körüli, rendezett külsejű. szimpatikus, rokonszenves ember, s megkérdezte, hogy tudnék-e neki segíteni úgymond „a nyilvánosság erejével”, mert úgy érzi, őt megfigyelik, s ha én erről cikket írnék, akkor a megfigyelés talán megszűnne. Egy pillanatig rajta felejtettem a szememet a kiváló minőségű, sötétkék zakóján, meg a halványkék színű nyakkendőjén, s arra gondoltam, hogy a pszichiátrián nem szoktam ilyen jól öltözött pácienseket látni.

Egy kávézóban beszéltük meg a találkozót, s amikor ez a bizonyos első mondat elhangzott a részéről, én látványosan visszatettem a zsebembe az asztalra jó előre odakészített jegyzetfüzetemet és a tollamat.

– Ezt miért csinálta? Nem érdekli az ügyem? – kérdezte.

– Már hogyne érdekelne – feleltem –, de ha önt tényleg megfigyelik, akkor nem helyes dolog a beszélgetésünkről jegyzetet készíteni.

– Ez igaz – bólintott a fiatalember. – Ez azt jelenti, hogy nem szabad kompromittáló jelet hagynunk magunk után, ugye?

– Pontosan – válaszoltam. – Ezt, ami most történik, nem írhatom meg.

Láttam a tekintetében, hogy a kezdeti feszengés után valamivel barátságosabban néz rám.

– Olvastam néhány cikkét – mondta –, s arra gondoltam, ön sok embert ismerhet azok közül, akikről szó van.

– S kikről van szó? – érdeklődtem, mire megrázta a fejét:

– Ezt nem mondhatom meg – mondta.

– Értem – dünnyögtem, majd lehajtottam a fejemet, s úgy tettem, mintha a válaszán töprengenék. Ez be szokott jönni. Pedig azon tűnődtem, hogy miképpen lehetne most a leggyorsabban elszabadulni. A kávémat már kifizettem, amikor megjöttem, a gyors távozás előkészítésében profi vagyok.

– Ha nem mondhatja el nekem, hogy kikről van szó – fordultam oda hozzá –, akkor mára végeztünk is?

– Ó, dehogy! – vágta rá.

– Értem – dünnyögtem megint, de most már kissé csalódottabban.

Majd a fiatalember közelebb hajolt hozzám, lehalkította a hangját, s azt mondta:

– Úgy érzem, hogy lehallgatják a telefonomat!

– De hiszen mindenkinek lehallgatják a telefonját! – súgtam neki vissza, amivel azért sikerült meglepnem, láttam a szemén.

– Ezt hogy érti? – kérdezte halkan.

– Szó szerint – mondtam. – A telekommunikációs cégek olyan szoftverekkel dolgoznak, amelyek egy ideig tárolják a telefonbeszélgetést különböző szervereken. Ez nem azt jelenti, hogy ezeket a beszélgetést meg is hallgatják, csak azt, hogy a szavainkat rögzítik valahol. Egy megoldás van: legyen óvatos, kényes témákról ne beszéljen telefonon!

Erre alaposan körülnézett, s megnézte, hogy kik ülnek a körülöttünk lévő asztaloknál. Én is körülnéztem, s csupa szép, fiatal nőt láttam, aki teázott, csevegett, élvezte a délelőttöt. Egyikük sem tűnt gyanúsnak.

– Mivel önnel telefonon beszéltem meg ezt a találkozót – mondta az emberem –, lehetséges, hogy ide is követtek.

– Lehetséges – válaszoltam –, de miért követné önt bárki?

– Erről nem beszélhetek. Ön újságíró, még a végén megírná.

– Ja, értem, hát ez a veszélyes egy újságíróban – bólintottam. – Egyébként ön politikus?

– Dehogyis – felelte –, nem is érdekelnek ezek a dolgok. Van egy kisvállalkozásom. Illetve igazából egyéni vállalkozó vagyok. A politikához semmi közöm.

– Kár.

– Miért?

– Mert akkor tippelgethetnénk, hogy kik követik.

Ez a gondolatmenet tetszett neki, ezt is láttam rajta.

– Mit gondol, elképzelhető, hogy ide is követtek? – kérdezte.

Kezdtem szegényt unni, mert volt már hasonló esetem. Egyszer Debrecenben is megkeresett egy biztonsági őr, aki azt feltételezte, hogy bekamerázták a lakását, majd nyíltan feltette nekem a kérdést, hogy én is titkosügynök vagyok-e. Bevallom, imádom a kémfilmeket, de sajnos azt a választ kellett adnom a bekattant biztonsági őrnek, hogy nem, nem vagyok titkosügynök, de akkor is ezt mondanám, ha az lennék. Erre roppant gyanús lettem a szemében, de legalább ezzel az ártatlan viccel sikerült tőle megszabadulnom.

Éreztem, hogy ebben az esetben is ez lehet a megoldás. Mármint a beszélgetés lezárására. A fiatalember problémájának kezelése ugyanis nem rám, hanem szakemberre tartozik, ez hamar kiderült. Gondoltam, itt az ideje, hogy távozzak, s ennek meggyorsítása érdekében bevessem az atombombát.

– Mostantól fogva senkiben ne bízzon meg – mondtam neki visszafojtott hangon –, bennem sem, hiszen rólam sem tud mindent.

– Olvasom a cikkeit – válaszolta –, nagyjából tisztában vagyok az életével.

– Nehogy azt higgye! Ne bízzon senkiben. Senkiről nem tudhatja, hogy vajon nem része-e a rendszernek. Senkiről. Rólam sem.

Láttam, kezdi megérteni.

– Ne vicceljen – mondta –, azt akarja mondani, hogy talán ön is közéjük tartozik?

– Kik közé?

– Akikről nem beszélhetek.

– Tudnom kellene, hogy ön kikről nem beszélhet? – kérdeztem, s láttam, mindjárt robban a bomba.

A fiatalember azt kérdezte:

– Ha tudnia kellene, megmondaná?

Erre hatásszünetet tartottam. Ez is mindig be szokott jönni. Majd nagy levegőt vettem, s azt válaszoltam:

– Nem. Nincs rá felhatalmazásom.

Azt a gyorsaságot, ahogy elrohant!

Úgyhogy nyugodtan elővettem a jegyzetfüzetemet, meg a tollamat, és leírtam mindent. Soha ne bízzanak egy újságíróban.

Kácsor Zsolt

Lájkoljon minket a Facebook-on is!