Előző
Következő
új cikk

Szép szó

N. Kósa Judit: Reggeltől estig a magyar sajtószabadság születésnapján

Népszava|2018. márc 10. 07:25
[A+ A-]

Arról a 170 évvel ezelőtti napról mindent tudni vélünk, iskolai ünnepségek sora véste emlékezetünkbe a történéseit. De hogy volt valójában?

A forradalom hajnali derengésben kezdődött egy pesti ház ebédlő szobájában. Petőfiék Jókaival közösen béreltek lakást a nagy árvíz után újjáépült Dohány utcai Schiller-ház emeletén, birodalmuk egy-egy szobából, a hozzájuk kapcsolódó hálófülkéből és egy közös ebédlőből állt. Egy macskaugrásnyira volt ez az épület a tulajdonképpeni Pest szélétől, a rég lebontott városfaltól és a Hatvani kaputól, mégis külvárosnak számított. Pár lépésre volt tőle a terjedelmes Huszár-ház, akárcsak az a telek, ahol majd egy évtized múlva felépül a nagy zsinagóga. Nos, ide rontott be pirkadatkor Vasvári Pál és Bulyovszki Gyula, és a négy férfi hamarosan átdolgozta a Tizenkét pont előző este kikristályosodott szövegét. A követelésekhez nem nyúltak, azonban a korábbi felvezetést elhagyták, és kiáltványként véglegesítették a pontok listáját.

Még akkor is kora reggel volt, amikor Petőfiék – bizonyára a várost behálózó átjáróházak udvarrengetegén át – törzshelyükre, a Pilvax kávéházba siettek. A kor szokása szerint a kávé mellett italokat és meleg ételeket is kínáló, biliárdasztalokkal felszerelt helyiség a pesti Úri utca (a mai Petőfi Sándor utca) mentén, a Libasinszky-házban volt. A kávéházat 1842-ben bérelte ki az osztrák Pilvax Károly, aki Döblingből, ebből a később gyászos hírt szerző városkából települt át Pestre. A tágas, egyszerű oszlopokkal tagolt teremben alakították meg 1846-ban a későbbi márciusi ifjak a Tízek Társaságát. A nevezetes március 15-e után pedig át is keresztelték: Szabadság Csarnoka – hirdette a nemzetiszín tábla az új nevet. Arra a tényre, hogy Petőfi itt szavalta el először a Nemzeti dalt, ma is márványtábla emlékeztet. A tömböt azonban 1913-ban lebontották, s a kávéház nevét sem őrzi már más, csak a helyén nyitott Pilvax köz.

Szerda lévén a könnyűszerrel fellelkesíthető ifjúság ezen a reggelen az egyetemeken tartózkodott. Petőfiék először a Hatvani utca és az Újvilág utca sarkán álló régi jezsuita rendházhoz szaladtak a zuhogó esőben: itt, a „régi, sötét és szennyes” épületben képezték az orvosokat. A forradalmárok szavaltak, felolvastak, s közben bizonyára a szemközti Arany Sas fogadóból is mindenki csatlakozott hozzájuk. Leszámítva Áldásy Ignácot, aki már tíz éve élt önkéntes száműzetésben a szálló egyik emeleti szobájában. 1889 szeptemberében kísérik majd utolsó útjára innen anélkül, hogy valaha kitette volna a lábát a rozoga, vén fogadóból.

Az Egyetem téri fakultásokról távozva már kétezres volt a tömeg, amely hamarosan beszippantotta az utcák népét is: a Hatvani és a Szép utca sarkán álló Horváth-házhoz már vagy ötezren érkeztek meg fél tizenegy körül. Gyakorlati érvényt kívántak itt szerezni a sajtószabadság a Tizenkét pontba is belefoglalt követelésének. Landerer Lajos nyomdász, akit amúgy széles körben rendőrspiclinek tartottak, a krónikások szerint maga súgta oda Petőfinek, hogy a cenzúra engedélye hiányában foglalja le a sajtót. (A könyvkiadó társ, Heckenast Gusztáv aznap távol maradt a nyomdától.) Miután ez megtörtént, a Nemzeti dal és a Tizenkét pont még nedves példányait az ablakon adogatták ki a várakozó tömegnek. A Horváth-ház áprilisban már Batthyány Lajos miniszterelnöki munkahelye volt; a Landerer-nyomda gépei közül pedig kettőt – mindkettő amerikai fejlesztésű, úgynevezett Columbia kézisajtó – ma a Budapesti Történeti Múzeumban, illetve Kiscellben őriznek.

A sajtószabadság életbe léptetése után a tömeg feloszlott, a polgárok hazamentek ebédelni. Délután háromkor azonban már tízezren gyülekeztek a kitartóan szemerkélő esőben a Nemzeti Múzeum előtt – a város minden tizedik lakosa ott volt. A múzeum az év januárjában nyílt csak meg a látogatók előtt, de valójában még sem kívülről, sem belülről nem volt készen. Hiányoztak róla a Pollack Mihály által elképzelt monumentális szobordíszek, akárcsak a belső freskók (ezek húsz évvel később aztán megvalósultak), a szegényes kiállítások pedig szinte lötyögtek a hatalmas épületben. Mivel rendes tárlóknak is híján volt az intézmény, csak kísérővel lehetett látogatni, hétköznap délelőttönként. A forradalmárokat persze mindez nem zavarta: Irányi Dániel javaslatára itt határozták el, hogy a Városházához, majd a Helytartótanácshoz fordulnak követeléseikkel, szószólójukul pedig megválasztottak egy hattagú bizottmányt.

A pesti városházát hat évvel korábban húzták fel az árvízkor megsérült elődje helyén, a belvárosi templom mögött. Kasselik Ferenc kétemeletes házat tervezett, karcsú óratoronnyal, tanácstermekkel, hivatali helyiségekkel és fogdákkal. (Még fél évszázadig állt, aztán az Erzsébet híd építésére készülve lebontották.) A városi tanács és a közgyűlés aznap már jó ideje ülésezett, mikor az immár 15-16 ezres tömeg a Városháza térre ért. S miután pár száz ember benyomult a terembe, köztük olyan ismert reformerek is, mint Nyáry Pál Pest megyei másodalispán és Klauzál Gábor képviselő, az ellenséges indulat hirtelen forradalmi lelkesedésbe csapott át. Kimondták, hogy a Tizenkét ponttal egy küldöttség utazzék Pozsonyba, az országgyűlésre; majd forradalmi választmányt állítottak fel, hogy alakítsa meg a nemzetőrséget, illetve hogy az intézkedések tudomásul vétele végett még aznap keresse fel a Helytartótanácsot.

A Helytartótanács csak a tizenhárom fős választmányt várta, viszont húszezer ember dübörgött át a Nagyhíd (ma Deák Ferenc) utca végétől induló hajóhídon – nem messze már épült a Lánchíd. Az irdatlan sokaság felkapaszkodott a Vár déli kapujához, onnan hömpölyögtek a Helytartótanács elé. Miközben odakint, fél hat lévén kezdett szürkülni, az egykori kolostori épületegyüttesben – itt ítélték el két emberöltővel korábban Martinovicsékat – rövid és eredményes tárgyalás zajlott: Nyáry, Klauzál és Pest alpolgármestere, Rottenbiller Lipót előterjesztésére a Helytartótanács eltörölte a cenzúrát, beleegyezett a nemzetőrség felállításába, és úgy határozott, hogy szabadon engedi Táncsicsot. (Legutóbb az Akadémia Régészeti Intézetének tanácsterméül szolgált a nevezetes helyiség, az érvényes tervek szerint azonban újra a Belügyminisztériumé lesz.)

A 2014 óta ismét magyar állami tulajdonban lévő Táncsics Mihály utca 9. az északkeletre néző Erdélyi bástyára támaszkodik. Az ódon ház udvara egy zord küllemű, szürke kövekből rótt, vastag falú börtönépítményt rejt. A sajtóvétség és izgatás vádjával letartóztatott író azonban nem itt raboskodott, hanem a főépület egy utcára nyíló, földszinti szobájában. Viszonylag könnyen kiszabadította tehát a forrongó tömeg, amely magát fogta a hintó elé, melyben a kivilágított hajóhídon át Pestre vitte. A majd’ ötven éves férfiúnak a Váci utcához érve lett elege az ünneplésből: feleségével együtt elfogadta Hauer József fogadós invitálását, hogy vendégeként az éjszakát a fényes Nádorban töltse.

Az ünneplő tömeg azonban ment tovább, vissza a Kerepesi (Rákóczi) út és az Országút (Múzeum körút) sarkán 1837 augusztusában megnyitott, 1840 óta Nemzetinek hívott színházhoz. Ott már délután elhatározták a műsorváltozást: bár eredetileg a Két anya gyermeke című, franciából fordított darabot adták volna – immár ötödször –, a forradalmi események hatására átváltottak a Bánk bánra. Este hétkor kezdődött az előadás, de a boldog tömeg hamarosan betódult a világítógázzal üzemelő lámpáktól félhomályos, viszont orrfacsaróan büdös nézőtérre. Egressy Gábor végül megkérdezte, mit játsszanak, aztán a színészek Erkel intésére rákezdtek a Meghalt a cselszövőre. Elhangzott még a Himnusz, a Marseillaise, a Szózat és a Rákóczi induló, a társulat ünnepelt színésznője, Laborfalvi Róza pedig kokárdát tűzött Jókai keblére. Nyolc évvel volt idősebb nála, de pár hétre rá már karonfogva sétáltak Budán.

N. Kósa Judit

Lájkoljon minket a Facebook-on is!