Előző
Következő
új cikk

Szép szó

Mikecz Dániel: Mozgalmi sikerek és kudarcok

Népszava|2018. márc 10. 07:30
[A+ A-]

A NETADÓ ELLEN TÜNTETŐK 2014 OKTÓBERÉBEN - Szakpolitikai szempontból sikeresen tiltakoztak: a kormány visszavonta tervezetét FOTÓ: TÓTH GERGŐ

A 2014-2018 közötti ciklus egyik legfontosabb jellemzője volt a tiltakozások, mozgalmak - vagy ahogyan az a közbeszédben elterjedt és a szereplők önmeghatározásának is megfelel, a "civilek" - önálló politikai tényezőként való megjelenése. Az alábbiakban azt tekintjük át, hogyan alakultak ki bizonyos túlzott elvárások a tüntetésekkel kapcsolatban, és hogyan váltak "pártpótlékká" a közvélemény számára ezek a mozgalmak.

Politizáló civilek

2014-ben rögtön az országgyűlési választások után Lázár János vezetésével a magyar kormány politikai elfogultsággal vádolta meg a Norvég Civil Támogatási Alap civil szervezeteket érintő támogatási eljárását lebonyolító szervezeteket. A norvég ügy nem csak a korábban szakmai identitással rendelkező civil szervezeteket emelte politikai szereplőkké, de több figyelmet kaptak a civil szervezetekbe is jól integrált aktivista körök. A norvég programért felelős alapítványoknál végzett házkutatást és a NAV vizsgálódását több, a Humán Platform által szervezett tüntetés követte. 2014-ben azonban mégsem ezek a megmozdulások, hanem az októberi civil tüntetést öt nappal követő, első netadós demonstrációk fokozták tovább az aktivisták, civil szervezetek politikai jelentőségét. Az egyéni autonómiát súlyosan sértő netadó és - három választási vereség után - az ellenzéki pártokkal való elégedetlenség együttesen keltette az év végéig kitartó tüntetési hullámot.

A nagyobb politikai jelentőség miatt nagyobb elvárásokat is támasztottak a tüntetéseket sikerrel szervező mozgalmárokkal szemben az újságírók és a közvélemény. Az elvárások azonban nem álltak meg mozgalmi szinten, hanem alapvetően pártpolitikaiak maradtak. A közvélemény többsége ugyanis a civilekre elsősorban mint jótékonykodó, szociális, egészségügyi feladatokat ellátó szervezetekre gondol. A mozgalmi szerep, a politizáló civil így egy szűkebb politizáló rétegen kívül ismeretlen. A súlyukat vesztett ellenzéki pártok mellett a feltűnt mozgalmak, tüntető csoportok, mint pót-pártok a politikai cselekvés megvalósítói funkcionáltak az ellenzéki közvélemény számára.

A legfontosabb kérdés a netadós, majd a közoktatási és a CEU-s tüntetések kapcsán is az volt, hogy mi lesz a megmozdulások választási következménye. A mozgalmakból fognak majd új pártok kinőni? A hirtelen feltűnt mozgalmárok lesznek az új politikusok? Jelentősen csökkenni fog a kormánypártok népszerűsége a tüntetések nyomán?

Nem voltak alap nélküliek ezek a kérdések, hiszen a netadós tüntetés után a Fidesz népszerűsége óriásit zuhant és csak a menekültválság nyomán tudott új erőre kapni. A 2010-2014-es ciklusban pedig a Szolidaritás, a Milla és a HaHa is rekrutációs bázisa lett ellenzéki pártoknak.

A túlzott elvárásokat ugyanakkor az is táplálta, hogy mozgalmi körökben egyre gyakrabban hivatkoztak a Milosevics-rendszer bukásában fontos, de korántsem kizárólagos szerepet játszó Otpor mozgalomra. De ahogy az ezredforduló jugoszláv eseményei és a magyar politika 2006 és 2010 közötti történései mutatták, az utcai megmozdulásokkal akkor lehet nyomást gyakorolni a kormányra, ha létezik választási alternatíva is. A pártpolitikai szövetségesek közvetlen veszélyt jelentenek az adott kormány újraválasztására és segítenek fenntartani a mozgalmi bázist a tiltakozások közötti időszakban is. A korszak tiltakozói ugyanakkor civil hitelességük fenntartása érdekében kerülték a pártok közelségét.

A tüntetések hatásai

A média logikáját követve a közvélemény és gyakran maguk a mozgalmárok is sikertelennek tartották tevékenységüket, hiszen – a mozgalmi mozgósítás természetéből fakadóan – mindegyik tüntetési hullám egyszer véget ért, anélkül, hogy megroppantotta volna a kormányzó többséget. Ahhoz, hogy megvonjuk a 2014 és 2018 közötti tiltakozások egyenlegét, érdemes aprólékosabban megvizsgálni a mozgalmak tevékenységét és a siker helyett – ahogy a társadalmi mozgalmak kutatásában szokás – a tiltakozások következményeire fókuszálni.

A ciklus elején a netadós tüntetések rendkívül sikeresek voltak szakpolitikai szempontból, hiszen pár hét alatt visszavonta a kormány az internetforgalom megadóztatásának tervezetét. A szakpolitikai siker után a szervezők kibővítették a tematikát és többek között az orosz közeledés, a kitiltási botrány, az oktatás helyzete lett tüntetési téma. 2015-re azonban már nem lehetett továbbvinni a tiltakozási hullámot, az intézményesedési kísérletek nem bizonyultak maradandónak. Politikai következménye annyiban volt a netadós hullámnak, hogy kb. 1 millió szavazó pártolt el a Fidesztől, de a kormánypárt a menekültválság során újra stabilizálni bírta szavazótáborát.

2016-ban a közoktatás és dolgozóinak helyzete vált széles támogatást bíró mozgalmi üggyé, amelyhez csatlakozott szövetségesként Sándor Mária mozgalma. Mindkét mozgalom alapvetően érdekvédelmi, szakpolitikai indíttatású volt. A pedagógusok el is értek eredményeket, csökkentek a tanárok adminisztratív terhei, nőttek az igazgatók hatáskörei, azonban továbbra is erős maradt a KLIK felügyelete az iskolák felett és a tanszabadság is korlátozott. Nem ért el tehát olyan átütő szakpolitikai sikert a Tanítanék Mozgalom, mint a netadós tüntetések, azonban a közoktatással kapcsolatos követelések sokkal összetettebbek is voltak.

A 2014-es hullám után sokan 2016-ban tudták újra átélni a tüntetések felszabadító erejét, közülük azonban többen érezhették azt, hogy újra elmaradt a katarzis. A népszerű vélemények ellenére a pedagógus-tüntetések és a diákok kockás inges lázadása nyomán 3-5 százalékpontot csökkent a Fidesz népszerűsége. További fontos eredmény, hogy Balog Zoltán leváltotta a köznevelésért felelős államtitkárt, Czunyiné Bertalan Juditot. Nagyon ritka, hogy a kormány elleni tüntetéseknek személyi konzekvenciái vannak. Ebben a tekintetben az oktatási mozgalom igen sikeres, hiszen a 2012-2013-as hallgatói tüntetések nyomán veszítette el felsőoktatási portfólióját Hoffmann Rózsa államtitkár is.

A közoktatási és a szűkebb szakmai összefogást felmutató egészségügyi mozgalom esetében fontos politikai következménynek számít a tüntetéseknek a média napirendjét formáló ereje. Nyilvánvalóan a mindennapi tapasztalatok alakítják benyomásainkat az oktatás vagy az egészségügy működésével kapcsolatban, azonban a társadalmi mozgalmak egyik fontos funkciója éppen a sérelmek láthatóvá tétele, a közös érintettség felmutatása, ami elengedhetetlen feltétele annak, hogy egyéni problémákból politikai ügyek válhassanak. A Tanítanék Mozgalom és Sándor Mária mozgalma nélkül nem érezné olyan kínos témának a kormány a szóban forgó területeket és kevésbé lenne hiteles az ellenzéki pártok oktatást és egészségügyet érintő kampánya is.

A ciklus harmadik jelentős tiltakozási hullámát a Közép-Európai Egyetem (CEU) ellehetetlenítése váltotta ki. A CEU végül nem zárt be, bár valószínűleg ez inkább az USA külügyminisztériumának ellenállásán és nem a budapesti tüntetőkön múlott. Itt a szakpolitikán túl a politikai következmény is kézzel fogható. Az egyik CEU-s tüntetésen jelentette be Gulyás Márton aktivista a Közös Ország Mozgalom (KOM) megalapítását. A KOM fontos innovációja volt, hogy – megfogalmazásuk szerint – társadalmasítani kívánják a politikát, azaz közelebb akarják vinni egymáshoz a civil kezdeményezéseket és a politikai pártokat. Ez a cél tulajdonképpen a korábbi civil-párt bizalmatlanságon való túllépést jelentette. A nagyarányú mozgósítás természetesen a CEU-s tüntetések esetében sem volt fenntartható. A KOM azonban felhalmozott egy olyan vállaltan politikai célzatú közösségszervezői tapasztalatot, ami segíthet a későbbiekben kijelölni a mozgalmak intézményesedésének eredményes stratégiáit.

A nagyobb volumenű tiltakozási hullámok mellett a ciklusban több olyan mozgalom is szerveződött, ahol a méreteknél fogva nem jelentek meg túlzott elvárások, noha a hirtelen és teljes kormányzati visszavonulás elmaradása miatt többen nem tudták sikerként értékelni az elérteket. A Római-partra tervezett mobilgát ellen fellépő "Maradjanak a Fák a Rómain" csoport fellépése nyomán végül széles vita kezdődött a gátról, szembekerült egymással a főváros és a kerület kormánypárti polgármestere, elhalasztódott a beruházás elkezdése, majd Tarlós István bevonta szakértői csapatába a jelenlegi terv ellenzőit is. A Ligetvédők esetében sem történt teljes szakpolitikai győzelem, azonban már most tudható, hogy a Múzeumi Negyed nem úgy fog megvalósulni, ahogyan azt a kormány tervezte, ráadásul sokkal kevésbé vállalható az egész beruházás a döntéshozók és szakemberek számára. A Római és a Liget ügye is mutatja, hogy a hazai zöld mozgalmak akkor tudnak sikereket elérni, ha kapcsolódnak helyi, akár lokálpatrióta igényekhez. Nem Paks2 ellen mozgósíthatóak a magyar emberek, hanem lakóhelyük környezetének védelme érdekében. Ezeknek a (rész)sikereknek az elérésében ugyanakkor fontos szerep jutott az ellenzéki pártoknak is, elsősorban a Római-part kapcsán.

Nehéz műfaj

A társadalmi mozgalmak tevékenységét nem érdemes pártpolitikai szinten értékelni. A kudarc érzése gyakran abból fakadt, hogy irreális elvárások fogalmazódtak meg a sajtó és még a tiltakozók részéről is a tüntetések szervezőivel szemben. Ennek oka, hogy a közvélemény jobbára csak a mozgalmak felől tapasztalt politikai cselekvést, így tőlük kezdték várni a pártpolitikai innovációt is. Az eredmények tekintetében a tiltakozás, a mozgalmi részvétel nem könnyű műfaj. Egy kormánynak sokkal több erőforrása van, mint a tüntetőknek, ráadásul a ciklus elején és közepén folyó tüntetéseknek kevésbé van választási következménye. A mozgalmi részvétel azonban a közvetlen, látható sikereken túl is eredményes. A tüntetések ugyanis a tanúságtételről is szólnak, a politikai vélemény, az autonómia, a csoport szolidaritásának és összetartozásának demonstrálásáról.

Magyarországon nem is az a legfontosabb probléma, hogy ne szerveződnének tüntetések, hanem az, hogy a választásokon túli politikai részvétellel jellemzően az egyébként is jól képzett, jól kereső, magas társadalmi státuszúak élnek. A valódi kérdés tehát az, hogy mi tart vissza más csoportokat, egyéneket attól, hogy ha önmaguktól nem, de legalább másokkal szövetségben részt vegyenek a politikában. Ehhez a szövetségkötéshez azonban az érdekek egyenlőségi láncolatára is szükség lenne. Míg sokan azért tüntetnek, mert csak két tankönyvből lehet választani, mások örülnek, hogy legalább egy ingyen van.

Mikecz Dániel

Lájkoljon minket a Facebook-on is!