Előző
Következő
új cikk

Szép szó

Friss Róbert: Kofaország és az ordító egér

Népszava|2018. márc 10. 07:35
[A+ A-]

ORSZÁGGYŰLÉS A PESTI VIGADÓBAN (1848. JÚLIUS 5.) - Az elit egyik fele modernizációt, a másik nemzethalált kiáltott FORRÁS: BETTENKOFFER KÁROLY EGYKORÚ KONYOMATA BORSOS JÓZSEF RAJZA UTÁN

Volt egyszer egy polgári forradalmunk. Meg kellene becsülnünk, mert mondhatja a kormányfő ahányszor csak akarja, hogy a magyar szabadságszerető nép, ha egyszer a szabadság elvont vágyként él csak az emberekben és a közösségi tett mély hiátust mutat. Pedig 1848 polgári forradalma megérdemelné a megbecsülést. Forradalomból, felkelésből soha nem volt annyi e honban, mint tunyaságból, és abból a restségből, ami véghetetlen fogékonnyá tett bennünket a túlélés, a megmaradás fortélyainak elsajátítására. Ok, okozat felcserélhető.

Méltatlan örökösök

Ünnepelnénk most is tiszta szívvel a 170. évfordulót, ha a kollektív emlékezetbe fagyott relikviákon túl volna mit. De nincs. Sem a kormány, sem mai állapotában a nemzet nem méltó örököse 1848-nak. Nyolc éve kormányoz ez a hatalom, amely módszeres erőszakot tett mindazon, amiért 1848-49-ben a nemzet küzdött, megbecstelenítette azt, amit azon a márciusi napon 12 pontba sűrítve, a szabad magyar sajtó első nyomataként kívánt. A nemzet pedig kezelhető csendben hallgatja a közhely-forradalmiság lózungjait, s eltűri a méltatlanok uralmát.

Azt látjuk, hogy e szociálisan és politikailag végzetesen kettészakított nemzetnek először is önmagán kell erőt vennie, hogy visszanyerje hétköznapi szabadságát és úrrá legyen mindazokon, akik ebben korlátozzák, ettől megfosztják egy olyan történelmileg kegyes pillanatban, amikor autonómiáját külső erő nem fenyegeti. Könnyű volna persze ezt elvárni egy olyan néptől, amely évezreden át csiszolta a megmaradás művészetét, amelynek zsigereibe ivódott, hogy a puszta nemzeti létért küzdve, ritka forradalmai között rutinosan kijátssza a mindenkori hatalmat, s elsajátítsa nyelve és kultúrája megőrzésének hétköznapi eszközeit. És könnyebb erre építkezve az aranytojást tojó tyúk jövőjét ígérni, mint a közösséget hagyni, hogy gyakorolja az autonómia szabadságát.

A bukott forradalmak és szabadságharcok csak elmélyítették a nép passzív ellenállását. Az élünk valahogy, úgysem tehetünk semmit tudatát, a „sorsverte magyarság” képzetét, a közemlékezetben díszletként felhasznált küzdelem emlékét. Közben legjobbjai önmagukat marcangolták. Egyik csalta a másikat, másik az egyiket a hatalomért, abban az elhivatottságban, hogy csak egyedül ő látja tisztán a megváltást. Legnagyobbjai vagy a döblingi háborodottak között végezték, vagy száműzetésben. Ha nem a kivégzőosztag előtt. Nem tudtak harmóniát teremteni fontolva haladás és forradalom között. Elvesztek a "vagy-vagy" undorában, konszolidálni nem ők konszolidáltak, hanem a maga akarata szerint valamely külső erő. És tovább: ha a szellemi és politikai elit egyik fele a nyugati modernizáció mellett állt ki, a másik fele nemzethalált kiáltott. Az aktuális hatalom sokakat elkergetett, sokakat a kilátástalan provincializmus űzött el. A többség maradt. Aprózta tovább a megélhetést, viselte a túlélők minden terhét, átkát.

KOSSUTH CEGLÉDEN (1848. SZEPTEMBER 24.) - Nem tudtak harmóniát teremteni fontolva haladás és forradalom között

KOSSUTH CEGLÉDEN (1848. SZEPTEMBER 24.) - Nem tudtak harmóniát teremteni fontolva haladás és forradalom között

Nejlonhatalom

Ma koszosabbak a viszonyok. Még azt sem tudjuk pontosan, kik azok, akik a tekintélyelvű hatalom magasából azt süvöltik az amúgy sok sebből vérző nyugati liberális demokráciát, az európaiságot számon kérők képébe: „eddig ti voltatok, most mi jövünk!” Kik azok a "ti" és kik azok a "mi"? Kik azok, akik acsarkodva a nemzet fejébe akarják verni, hogy két világkoncepció van, és ők a győztesek, míg a többiek ahhoz a koncepcióhoz tartoznak, amelyik éppen most vesztes.

A szemétdombra süllyedt nem csak Széchenyi és Kossuth vitája, hanem a népies-urbánus ellentét is. A mai hatalom egyszerre nejlon-arisztokrata és nejlon-népies. Egyszerre nyel el kastélyokat és tűnik fel kötényes kolbásztöltőként. Rakja zsebre a Nyugat pénzét és pálinkázik megmerülve a kocsmai közönségben. De egy urbánus értelmiségi soha nem süllyedhetne odáig, hogy 18 oldalon át érveljen az Alkotmánybíróságnál, miért kellene a testületnek kimondania, hogy a kormánynak akkor sem kell részt vennie a menekültek uniós elosztásában, ha az EU-ban erről szabályt hoznának. Az Aranybullára (1222), Werbőczy Hármaskönyvére (1514), vagy a kiegyezési törvényekre (1867) hivatkozik az uniós jogrendszer ellen, amelyet a csatlakozáskor magunkra nézve kötelezőnek ismertünk el. Egy népies politikus soha nem süllyedt volna odáig, hogy a közfigyelem lámpái alatt „beugorjon” egy henteshez, velőt, hurkát, kenyeret, savanyúságot nyeljen, és arról értekezzen, hogy a magyart két étel tartja egészségben: a tej és a vér. Csak a provincializmus mondat olyat az egész nemzetért felelős kormányfővel, hogy a választások után vagy nemzeti kormány alakul. vagy Soros György emberei alakítanak kormányt, hogy menekültországgá tegyék Magyarországot, amit senki nem akar. A házelnök szerint a Fidesz-KDNP pártszövetség az egyetlen politikai erő, amely képes és hajlandó szembeszegülni azokkal, akik fel akarják számolni az európai nemzetállamokat. Még az Európai Egyesült Államok legvadabb hívei sem akarhatnának ilyet, viszont az európai érékrend halálos a magyar kormánypártokra. Ha ez a bornírtság uralja a politikai elit elitjét, akkor nincs mit csodálkozni, ha egy mezei képviselő arra jut, Jézus Krisztus jász volt, mert jászolban született. Vagy arra: a XX. század egyik főbenjáró bűne, hogy elválasztotta lovától a magyar embert.

Nem egy futó nátha

Példátlanul provinciális ez a hatalom, amelynek fideszes elitjét Hadas Miklós szociológus úgy írta le az Élet és Irodalomban: hangadói túlnyomórészt a kádári seholból jöttek. Fiatal korukban képesek voltak progresszív, értékelkötelezett és radikális utópiákat megfogalmazni, a hatalom mámora (és a pénz - F. R.) azonban megbabonázta őket. Az új elitnek nincsenek erkölcsi skrupulusai, politikája cinikus hatalomtechnológiai, retorikai és politikai-marketing-ismereteken alapul. Hiábavalóan kéri számon Hadason Csizmadia Ervin politológus, hogy e seholból jött parvenü elit miért nem zavart senkit 1988-tól 1994-ig. A válasz a Fidesz történetében és világnézetében van. Ez a Fidesz már nem az a párt, alig maradtak régiek. Szakított a jelent a "minek kellene lenni" felől bíráló liberalizmussal, s nem egyszerűen konzervatív lett, hanem a jövőt a múltban kereső nacionalista, radikális szélsőjobboldali. Nem elég, hogy nem követte "az arisztokrácia becsületkánonját, a polgári középosztály erénykánonját, vagy az alsó középosztály fegyelmezett munkakánonját" (Hadas), hanem – a világtrendekre hivatkozva – (ázsiai gyökerű) harmadik utas, állítólag sajátos magyar modellt, orosz és kínai mintára autoriter politikai rendszert erőltet a nemzetre. Megmaradni! - sulykolja a provincializmus illiberalizmust ordító egere.

De ordítanak itt nem csak egerek. Az illiberalizmus nem a történelmi önsajnálat könnyeiben fuldokló félperiféria monopóliuma. Szelényi Iván szociológus e hasábokon idézte a brit Timothy Garton Ash történészt: a nemzeti radikalizmus társadalmi bázisa igen tágas és változatos. Szól a munkásokhoz, akik tartanak attól, hogy a bevándorlók elveszik a munkahelyüket, a nagytőkésekhez, akik a nemzeti piacot akarják védeni, s az értelmiségiekhez, akik úgy vélik, ezek a barbár bevándorlók aláássák a kultúrát, amelynek ők az őrei. Szükségük van egy olyan cselekvőképes vezérre, aki megvédi őket a bevándorló „barbárokkal” szemben.

Nem egy futó náthával van dolgunk – írja Szelényi. Hogy mennyire nem, arról a The Economist is önkritikusan megemlékezik, amikor arról ír: a Nyugat csúnyán benézte Kínát, amely egyértelműen elmozdult az autokrácia felől a diktatúra irányába. Hszi Csin-ping az alkotmány módosításával akár élete végéig az ország vezetője lehet. A Nyugat azt várta, hogy Kína piacgazdasággá válik, és a nép kiharcolja magának a demokratikus jogokat, hogy az alkotmányos rend irányába mozdul el, de ez az illúzió szertefoszlott. Kína a politikai elnyomás, az állami ellenőrzés és a konfrontáció felé halad. Ráadásul a rendszert már egyre inkább nemzetközi példának is tekintik. A tavalyi pártkongresszuson Hszi Csin-ping arról beszélt, az autoriter rendszer a liberális demokrácia riválisa lehet, és ezt más országok is átvehetik. Kína már nemcsak gazdasági, de ideológiai riválisa is Amerikának. Történik ez akkor, amikor a Nyugat elvesztette az önbizalmát - így a brit lap.

Volt egyszer egy forradalmunk. Néhány nap fellángolás, aztán a bukás. Petőfi áprilisban már így ír: "Megint beszélünk s csak beszélünk,/ A nyelv mozog s a kéz pihen;/ Azt akarják, hogy Magyarország/ Inkább kofa, mint hős legyen".

Friss Róbert

Lájkoljon minket a Facebook-on is!