Előző
Következő
új cikk

Kultúra

Falstaff-cirkusz

Népszava|2018. márc 9. 05:46
[A+ A-]

Fischer Iván a nemzetközi énekesgárda nő tagjaival Fotók: Horváth Judit

Verdi öregkori remekének, a Falstaffnak a szenzációs előadásával folytatódott a Fesztiválzenekar operabemutató sorozata a Müpában. A zenekar, a nemzetközi énekesgárda és a rendezők világszínvonalú előadást produkáltak.

Fischer Iván a kísérőfüzetben elmondta, hogy a szereplők jelmezei az utolsó kép kivételével a Fellini-filmek világát idézik. Fellini világában pedig – tegyük hozzá - kiemelt szerepet játszott a cirkusz, és annak emblematikus szereplője, a bohóc. A clown, aki az ember karikatúrája gyermeki és állati, pofozói és pofozotti minőségében – mondja a nagy filmrendező. És szavai mintha pontosan illenének Falstaffra, aki a végén a nagy megveretés után leszűri a tanulságot, amivel e többiek is egyetértenek: bolondok az emberek, nevetnek egymáson, de mi jobbat tehetünk, mint hogy nevetünk, és az nevet igazán, aki a végén nevet. Az operaelőadások általában a rendezéssel hívják vívják ki gyakran a nézők ellenkezését, az ilyen hangversenytermi bemutatók viszont kevesebb teret engednek a rendezők uralmának, a zenére irányulhat a figyelem. Ennek a színrevitelnek azonban az volt a legfőbb erénye, hogy a tisztán hangversenytermi és a színházi elemeket úgy vegyítette, hogy az eredmény egy magasabb minőség lett. Annak ellenére, hogy a fő díszletelem, egy kifutószerű emelvény, ketté, illetve háromfelé osztotta a zenekart, a zenei megszólalás egyik fő gyönyörűsége tőlük volt eredeztethető. Elől ültek a vonósok két csoportban, egészen furcsa ülésrend szerint, a színpad jobb- és baloldalára elosztva. A magasított fajárda mögött a réz- és fafúvósok foglaltak helyet, de ez a megosztottság nem érződött sem az egységes hangzáson, sem a zenekari együtt játékon, amely minden pillanatban a hűen szolgálta az opera zenei alapjainak megjelenítését.

Az énekesek mind minimum jók, de inkább kiválóak voltak. Nicola Alaimo a címszerepre termett hangjával és alkatilag is, színészi alakítása fenomenális volt. Ellenfele, Tassis Christoyannis Ford szerepében egyenlő társ volt, hangban és játékban is. Az intrikus hölgyek között nagyon jó volt Eva Mei, kitűnt a mezzoszoprán, Yvonne Naef, de Laura Polverelli is ott volt szerepében, bár egy az alkatára jobban illő jelmezt megérdemelt volna. Az ifjú szerelmespár hölgytagja, Sylvia Schwartz szépen énekelt, noha hangja kissé gyengébb volt a többiekénél, Xabier Anduaga pedig nagyszerűen bánt kissé éles tenorjával. A kisebb szerepek alakítói is jól énekeltek és komédiáztak. De az igazi élményt az adta, hogy egy olyan összjáték folyt a színpadon, amelynek mindenki szereplője volt: játszotta a fogadós –néma – szerepét a karmester, az utolsó, éjszakai erdei jelenetbe beszálltak „tündérként” a zenekar tagjai: fejükre világító fejéket téve hegedültek, csellóztak, sőt meseszépen énekeltek a hölgyek a kórusban, ott hagyva hangszereiket, kilépve a valódi színjáték térbe is. Ez a zárójelenet kidolgozottságával azonban már azt is jelezte, nem olyan nagy baj azért, ha egy operában színpadi játék is folyik, és egy olyan profi rendező, mint Gandini keze nyoma is ott van egy előadáson. Persze ez vígopera, sok olyan elem, bohóckodás akár – Falstaff több ilyet bemutatott - megengedhető, ami mind-mind kellemesen, jókedvet keltve hat a nézőkre. De a lényeg az arányokban volt, a ritka magas színvonalú zenekari játék, az egyenletesen jól teljesítő énekesek és a rendezés, amely végül mégiscsak élénk, de átgondolt színpadi mozgást követelt meg, valóban egy olyan minőséget hozott létre, amelyet ritkán látni.

Varga Péter

Lájkoljon minket a Facebook-on is!