Előző
Következő
új cikk

Vélemény

Magyar márciusok

Népszava|2018. márc 14. 06:03
[A+ A-]

Kossuth Lajos 1849. március 15-én éppen katonai táborban tartózkodott, amikor ezt írta a feleségének: „mi holnap indulunk az ellenség ellen, ti pedig holnap megünneplitek március 15-e első évfordulóját. Bár nem tudom, hogy mi ünnepelnivaló van azon, hogy néhány fiatalember kiment az utcára és valami kravált csinált…”. Bizonyos mértékig érthető Kossuth távolságtartó kijelentése, hiszen Pozsonyban a nemesi országgyűlés éppen március 13-án fogadta el sok hátrálás, kétségbeesés, bizonytalanság után Kossuth március 3-i feliratát, beleértve a jobbágyfelszabadítást, a közteherviselést, mindazt, ami az új polgári nemzeti Magyarország megszületéséhez szükséges volt.

A magyar március 15-ét Pesten is és Pozsonyban is a bécsi forradalom segítette. A februári francia forradalom hírére tette Kossuth a felirati javaslatot. Széchenyi akkor még ellenezte. Ma már tudjuk, hogy azért, mert március elsején kapott egy levelet Apponyi György magyar kancellártól, amelyben azt olvassa, hogy politikai bűn volna most követelésekkel föllépni, mert az udvar jobb szeretné a népei hálájára és támogatására bízni magát, és nem az orosz fegyverekre. Vagyis 1848. március 15. előtt két héttel Apponyi az udvar nevében megfenyegette a magyar reformok egyik élharcosát a cári hatalom beavatkozásával.

Amikor március 15-én a magyar küldöttség partra szállt Bécsben a Császár-malomnál, hogy a Práteren keresztülvágva elinduljon a városba, egy bécsi deputáció érkezett. A küldöttség vezetője kerek beszédben Bécs és Ausztria megmentőjeként üdvözölte Kossuth Lajost. Ez a szónok Bach Sándor ügyvéd volt, akiről később az 1849 utáni Bach-korszakot nevezték el.

A kiegyezés, 1867 után válik március 15. mind a Habsburg-ház, mind pedig a magyar társadalom részéről harci kérdéssé. A magyar parlament 1898-ban törvénycikket fogadott el a fél évszázaddal korábbi március vívmányainak megünneplésére, de ez a törvény április 11-ét, tehát a március 15-én meghirdetett alapelvek törvénybe iktatását emelte ki. A 1898-ban elfogadott törvény a magyarok által követelt jogok alkotmányos megadását hangsúlyozva tette iskolai szünnappá április 11-ét. Ez így maradt 1927-ig, amikor március 15-ét emelték nemzeti ünneppé, hangsúlyozva, hogy nem talált visszhangot április 11. törvénybe iktatása és ünneppé nyilvánítása. Maga Bethlen István különben, aki a törvényt beterjesztette, úgy is fogalmazott, hogy valójában a tömeg mindig március 15-re gondolt, amikor április 11-ről volt szó.

A centenárium tiszteletére 1948-ban valódi munkaszüneti nappá nyilvánították – először a magyar történelemben! – március 15-ét. Igen ám, de hamarosan kezdtek jönni a politikai ünnepekkel a bajok. Augusztus 20. mint az alkotmány ünnepe, a bújtatott Szent István-ünnep, ami hagyományosan az egyik nagy nemzeti ünnepünk volt immáron több évtizede, megmaradt munkaszüneti napnak. Ha március 15. is munkaszüneti nap, akkor mi lesz április 4-éveI? Ilyen sűrű ünneplést nem bír el a közélet – gondolhatta a politikai vezetés –, ezért 1951. március 10-én már ismét munkanappá teszik a néhány évvel azelőtt még munkaszüneti nappá nyilvánított március 15-ét. Aztán 1957-ben ismét rákényszerültek, hogy valamit kezdjenek március 15-ével. Kompromisszum született: nem munkaszüneti nap, hanem iskolai szünnap lesz. Az 1960-as években ismét új ünnep válik aktuálissá, a Tanácsköztársaság kikiáltásának napja, amit a Rákosi-időszakban nem akartak megünnepelni. Mit csináljanak most már ezzel a két márciusi ünneppel és a rá három hétre következő április 4-éveI? Olyan megoldás alakul ki, aminek semmi köze nincs a valós történelemhez: megalkották az ifjúság ünnepét, amelyben április 4. primátusával (munkaszüneti nap, nemzeti ünnep) március 15-ről és március 21-ről a forradalmi ifjúsági napok keretében emlékeztek meg.

Jött a rendszerváltás, a történelem átértékelése. A változás, amely minden szegmensében politika. A politikustól pedig nem szabad megkövetelni, hogy történészként értékeljen, amint a történésztől sem kívánható, hogy a mindenkori politikához „varrja” hozzá a történelmi ünnepeket. Március 15. és más történelmi esemény mindig fog tartalmazni mozgósító erőt. Pontosabban: mozgósításra mindaddig felhasználható lesz, amíg a társadalom hiányol olyan vívmányokat, amelyeket a történelem egy korábbi periódusban már elért. Ha a magyar társadalom egyszer már elérte a sajtószabadságot, a cenzúra eltörlését, akkor minden generáció a következő századokban, ha úgy érzi, hogy nincsen sajtószabadság a jelenben, vagy cenzúra van, vissza fog nyúlni hozzá. Amikor a nemzeti egységet egy társadalom egyszer már elérte, természetes és nem torzítás, hogy visszanyúl ehhez; ha egy társadalom elérte az emberi jogoknak és az állampolgári jogoknak a tiszteletben tartását, akkor, ha később úgy érzi, hogy ezek megsérültek, nem torzít, amikor visszanyúl ehhez az 1848-as örökséghez.

Vámos György újságíró