Előző
Következő
új cikk

Vélemény

A blöff szükségtelensége

Népszava|2018. ápr 13. 06:03
[A+ A-]

A demokratikus ellenzék – akárcsak a Jobbik – megrendítő vereséget szenvedett a 2018-as választásokon. Ez még akkor is erős állítás, ha az EBESZ megfigyelők által megállapított tényekről mindenki tudja, hogy igazak: a megfélemlítés légköre, az idegengyűlölő retorika, a média zömének elfogultsága és az átláthatatlan kampányfinanszírozás korlátozta az igazi politikai vitát.

A Fidesz pedig – a saját szempontjából legalábbis – méltán mondhatja, hogy idegengyűlölet természetesen nem volt, hiszen az állami (véletlenül sem a kormányzati) kommunikáció csak tájékoztatást adott; a média nem volt elfogult, hiszen minden országos listát állító szervezet kapott 5-5 közszolgálati percet a kampányban; és az pedig egészen biztosan igaz, hogy az állami pénz mennyisége nem volt akadálya a politizálásnak, sőt. Csakhogy a Fidesz tökélyre fejlesztette azt a képességét, amelyre már nem lehet szimplán a cinikus jelzőt használni. Szinte bármilyen helyzetre igaz, hogy úgy tudja a jog (előírás, nemzetközi ajánlás, bírósági döntés, bibliai üzenet, a sor szabadon folytatható…) betűjét betartani, hogy közben az előírtaknak pontosan az ellenkezőjét cselekszi.

Így lehetett az esélyegyenlőség növelésével magyarázni az iskolák államosítását - ami további szegregációhoz és minőségbeli különbség növekedéshez vezetett. Így lehetett költséghatékonyságra és modernizációra hivatkozva kinyírni a tankönyvpiacot - ami a rendszerben lévők és a szakértők szerint is minőségromlást idézett elő. És így lehetett a pedagógus életpálya-modellre hivatkozva a legjobb tanároknak csökkenteni a fizetését - ami végképp demoralizáló hatású volt.

Csakhogy nagyon nagy hiba lenne azt gondolni, hogy ez a választás szimplán arról szólt, ki legyen a miniszterelnök, vagy kit engedjünk be az országba és kit ne. Talán a baloldal – és azon belül az MSZP-P szövetség – követett el azzal hibát, hogy nemcsak a „ki nem lép vissza kinek a javára” című vitában vett részt, hanem szakmai programot is akart adni. Sokan úgy vélhetik, hogy egy esetleges ellenzéki kormány működőképessége és programja a jelenlegi működéshez képest irreálisnak és ijesztőnek mutatkozott. Már nincs arra lehetőség, hogy bárki megmutassa: az Oktatási Minimum a jó irányba tudta volna fordítani a rossz irányba vágtató szekeret, s hogy továbbra is hiányzik egy olyan oktatási rendszer, amely a lexikális tudás helyett az alkalmazkodás, a tanulás és problémamegoldás képességét adja át.

A Fidesznek nincs még középtávú terve sem arra vonatkozóan, hogy mit csináljon az oktatással. Még ha csont nélkül átkerül is minden helyi elit(nek gondolt) általános iskola, gimnázium és egyetem az egyházakhoz; még ha a mainál is több fiatal megy érettségit adó intézmény helyett a szakképzésbe, és még ha ennél is nehezebb lesz bejutni az egyetemre, akkor sem látszik, hogy mi a „mesterterv” mindezek mögött. Sok fontos kérdést kell megválaszolni: hová pozicionálja a Fidesz az oktatás – és ezáltal az ország – jövőjét; továbbra is összeszerelő-ország akarunk-e lenni; készen vagyunk, vagy legalább készen leszünk-e a robotizációra; továbbra is ilyen (és egyre emelkedő ütemű) szegregációban hiszünk-e; megengedhető-e, hogy ugyanazon forrásokból finanszírozott iskolák között ekkora különbség legyen; mi lesz, ha a következő parlamenti ciklusban aktuális két PISA kutatás további zuhanást mutat; mi van, ha azok a fiatalok, akik most és az elmúlt években mentek el, már nem is akarnak majd hazajönni? Ezekre a kérdésekre természetesen más válasz is adható, mint amit a baloldali pártok adtak, csak az a biztos, hogy válasz nélkül nem maradhatnak.

A Fidesz kormány harmadik, egybefüggő ciklusát kezdi meg hamarosan, és 2022-re elmondhatja, hogy a rendszerváltás óta eltelt idő feléért kizárólag az ő tevékenysége felelős. Most, a választás után már nem kell attól félnie, hogy bármilyen terve befolyásolja a szavazókat. Nem gondolhatja, hogy egy szakmai kérdésre adott válasza kizökkenti az egyszeri választópolgárt a soros-migráns-erzsébet-utalvány mantrájából. Nem kell tartson pedagóguslázadástól sem, mert a tanárok többsége már eddig is nagyon félt vagy beletörődött, esetleg már el is hagyta a pályát. A jogvédelem tulajdonképpen megszűnt (néhány ellenálló mohikánon kívül), és az önkormányzatoknak már most sincs beleszólásuk az iskolák világába.

Itt van tehát a remek alkalom arra, hogy a kormány végre terítse lapjait. Mondja el, hogy lesz-e további csökkentés az államilag finanszírozott férőhelyek számában; hogy továbbra is kevesebb pénzt kapnak-e az állami iskolák, mint az egyháziak; hogy továbbra is a szakképzés felé terelik-e a gyerekek tömegeit, ahol továbbra is minimális lesz a közismereti tárgyak száma.

Vagy legalább mondjanak valamit! Ha már Magyarország az első, akkor talán az állampolgárai sem kellene, hogy az utolsók legyenek…

Daróczi Gábor oktatási szakértő