Előző
Következő
új cikk

Szép szó

Tamás Ervin: Oázis helyett délibáb

Népszava|2018. ápr 14. 07:40
[A+ A-]

Fotó: Népszava

Lehetett tudni. Majd jött Hódmezővásárhely és nem lehetett tudni. Hogy aztán hirtelen szembe világítsa az egész ellenzéket az a reflektor, amelyről sokan azt szerették volna még aznap délelőtt is hinni, hogy erejét veszti, kidurran. Vakító fényénél az okosok ismét magabiztosan közölhették: de hát lehetett tudni. Sejtettem, hogy lehetett tudni.

Ez sem így történt

Lehetett tudni, hogy a többfelé orientálódó ellenzéki tábor nem akarja felismerni önön gyengeségét. De fogalmunk sem volt arról, hogy a kutatók nem a Fideszt, hanem a Jobbikot mérik felül. Lehetett tudni, hogy a növekvő szavazási kedv árthat a kis pártoknak, ugyanakkor használhat az ellenzéknek. Mégis a kormánypártok szüreteltek. Lehetett tudni, hogy a demokratikus pártoknak Budapestre érdemes koncentrálniuk – ez sem volt elég azonban ahhoz, hogy felismerjék, sikerre itt is csak úgy számíthatnak, ha az egy-egy elleni küzdelmet vállalják, nem egymással, hanem a kurzus jelöltjével. Rebesgették, hogy a tartalék általában a rezsimmel szemben halmozódik fel. Hát ez sem így történt. Sokan gondolhatták, hogy a korrupciós rémségek, a hatalommal való visszaélés hol felháborító, hol tragikomikus esetei a kampány végére inkább átitatják a közvéleményt, mint a bevándorlóktól való többszólamú rettegtetés. Mégis, az emberek (főleg a falvakban, vidéken) mást, máshonnan preferáltak a hírbörzén, ha egyáltalán börzének lehet nevezni azt, amihez hozzájutottak. Különben pedig az ellenzék sokszor inkább egymással foglalkozó üzenetei, széttartóak, többnyire erőtlenek, karakter nélküliek voltak, s ezek szerint alulmaradtak az egyre brutálisabban általánosító, primitív indulatokat előhívó és keményen megszemélyesített félelemkeltés tengerében.

2018 áprilisában nem túlzottan érdekel, hogy mennyire lejtett a pálya, milyen törvények, rendeletek, manipulációk, szabálytalanságok, helyi trükkök és kisbuszok szülték meg az eredményt, hozták meg a kétharmadot. Mert ez nem kilenc hónap, hanem nyolc év alatt lett kihordva, enyhén túlérett hát a kicsike, s még ultrahang sem kellett hozzá, hogy lássuk, ahogyan nő, kér, követel magának egyre nagyobb életteret. Hagytuk, hagyták. Fokozatosan vett el nem neki szánt holmikat, javakat, sajátított ki függetlennek nevezett intézményeket, néhol orkánszerű tapstól, másutt kétségbeesett hüledezéstől kísérve. Hagytuk, hagyták. A parlamentből járókát csináltak, a független hatalmi ágakból homokozót, a sajtó nagy részéből faliújságot. Hagytuk, hagyták. Ütötte-vágta a gyengébbeket, értve ez alatt a rokkantakat, a rászorulókat, a képzetlen munkanélküliek tömegét. Hagytuk, hagyták.

Baloldal, Jobbik, LMP

Ez idő alatt a baloldal osztódott, bénázott, mutyizott, emberei vagy széttárt karral keseregtek, vagy a túlélésre játszottak – és egyre csak keresték-kutatták, mi is ma az igazi baloldal. Fölélték szellemi, anyagi tartalékaikat, elidegenítették, torzsalkodásaikkal elijesztették azt a holdudvart, amelyre ráutaltak lettek volna. Többször harsant a riadó, de ők mindig a toborzó kürtjét hallották ki belőle, holott stagnált, bemerevedett minden körülöttük. A DK tudatosan a 8-12 százalékra fókuszált, ennek a hívő csapatnak szólózott Gyurcsány Ferenc, akiben Botka László kudarca után ébredt fel a már-már eltemetett remény - pártjának van keresnivalója az MSZP romjain. Hosszú volna a szocialisták 2010 utáni sivatagi tévelygését végigkísérni, elégedjünk meg azzal, hogy útjukon több volt a délibáb, mint az oázis. Kényszerhelyzetben, szétesettségük delén kötöttek sietős alkut a Demokratikus Koalícióval, s az utolsó pillanatban kapaszkodhattak a párbeszédes Karácsony Gergelybe, tolhatták maguk elé a listán, hogy mögötte a törzsgárda bejutó helyekre kerülhessen. Hódmezővásárhely után viszont lehetetlen volt nem nyerni akarni – izzadva, habozva és gyakran ügyetlenül vonták vissza jelöltjeiket, sértődéseket, kilépéseket, függetlenként való indulásokat generálva. A körülöttük állók közben gyanakvóan méregették őket, mint akiket ritkán látnak az edzőteremben. A DK azonban ismét mögéjük szorult, amit elnökük nekilódult beszédei sem tudtak módosítani.

Nyomon követhető volt az is, hogy a Fidesz egyre idegesebb, tart az egy-egy elleni küzdelemtől, Karácsony felbukkanásától és természetesen a Jobbiktól. Úgy látszott, hogy Vona Gábor hiteles a középre húzó szerepben, képes lesz valamelyest összegereblyézni a kormányból kiábrándult jobboldali voksokat, az viszont nem tűnt föl, hogy legalább akkora az a Jobbikban csalódott radikális tábor, amelyiket a szélsőjobb felé tett gesztusokkal és az erő fölmutatásával Orbán vonz magához. Miközben az ellenzéki tábor megosztott volt a Jobbikhoz való közeledésben, Vona Gábor nem tehette ki pártját és önmagát sem annak, hogy bárkivel tárgyalásokba bocsátkozik, hiszen plakátjaira a Fidesz-kommandó Simicska nevén kívül csupa nagybetűvel így is azt festette, hogy PUHA. A Jobbik elnökhöz hű magja úgy kalkulált, hogy a választásokon a párt győz, illetve az ellenzék annyi mandátumhoz jut, amennyi elég a kormánybuktatáshoz - aztán majd meglátják.

A kisebb pártok, élükön az LMP-vel, folyamatosan el voltak foglalva saját identitásuk védelmével, és nem regisztrálták, hogy a külvilág felé a túlzott önállóság, valamint negatív élményeik és előítéleteik olyan falat húznak, amely hosszú árnyékot vet rájuk a Fidesz-KDNP-től való megszabadulás esélyének fényében. Jellemző, hogy Juhász Péter Új pólus kezdeményezése is süket fülekre talált, amely pedig mai szemmel, a totális fiaskó után akár építőköve lehetne egy új, másokkal bátran szövetkező politikai csoportosulás kialakulásának.

Tabula rasa

Lehetett tudni. Lehetett tudni, hogy a Jobbik eddig többnyire tétlen, de jól meghatározható csoportja egy sikertelen szereplést követően a néppártosodást át fogja értékelni és elképzelhető, hogy Vona nélkül visszatér a gyökerekhez. Az LMP kétarcúságán az sem változtathat, ha kizárja soraiból az egyik legaktívabb, igaz, örökmozgó tagját – kriminalizálódtak az ütközések, s régóta szabadon keringenek olyan hírek, amelyek pontosan a "lehet más a politika" ellen szólnak. A DK látszólag örülhet, hiszen 2014-el ellentétben frakciót alakíthat, de Gyurcsány továbbra is egyszerre lesz kincse és ballasztja. A szocialista elnökség látványosan lemondott, de Gőgös Zoltánon kívül történetük legkisebb képviselőcsoportjában szinte kivétel nélkül ott fognak ülni az új parlamentben. Pedig, aki tud, menekül a T. Házból – Karácsony Gergely és Gémesi György vissza a polgármesteri székbe, a DK két embere Brüsszelbe. De van, akinek nincs hová bújnia. Az ellenzéki madárraj ott csivitelhet majd a NER és a kétharmad perzselő melegében, a pénzbírságot vállaló "bátrak" feszíthetik a molinókat, az újak a szünetekben lázadhatnak, a régiek vághatják a centit – az örökös megújulás jegyében.

Illúzió a bojkott, mint ahogy hiú ábránd, hogy ez a mai pártszerkezet bármikor is alkalmas lesz a kormány leváltására. Csakhogy könnyű azt mondani, hogy "párbeszédesíteni", blokkosítani kell az erőket, feltölteni az akkumulátorokat, hiszen már pódiumon is egy nemrég föltűnt varázsló, Márky-Zay Péter. Neki először Hódmezővásárhelyen, valószínűleg oxigénhiányos környezetben kell bizonyítani, ami nem lesz kis próbatétel. Könnyű kimondani azt is, hogy a civil mozgalmak tehetséges fiataljait kell integrálni, új tartalmú és formavilágú szervezeteket, akciókat életre hívni – és elbúcsúzni attól, ami elkorhadt, hasznavehetetlenné vált. Tabula rasa! Egy ekkora bukta után ez az egyetlen közösnek nevezhető és dühös követelés valamennyi ellenzéki csoport bázisán. Márpedig a tiszta laphoz könnyeken keresztül vezet az út. A történetnek hús-vér emberek a lehetséges győztesei és vesztesei, s nincs elég túlélő-csomag a gyengélkedőn. Teóriákból könnyebb hitet, mint élet- és vezetésképes közösséget, mozgósító politikai gyakorlatot kreálni.

A nagy szavak helyett egyelőre elegendőek volnának a kis tettek. Konkrétak, láthatók.

Tamás Ervin

Lájkoljon minket a Facebook-on is!