Előző
Következő
új cikk

Belföld

Vérhányás, plázaálom, nyomorharc

Vasárnapi Hírek|2018. ápr 15. 09:23
[A+ A-]

Fotó: Draskovics Ádám

Ahol az emberek 90 százaléka közmunkából él, ott próbál segíteni a SZIA InDaHouse program - a zömmel roma gyerekek felzárkóztató projektet a mélyszegénységben élők "felső tíz százaléka" veszi észre, azok akiket nem szívott be végleg a nyomor, és a gyereküknek még mindig jobb jövőt látnak.

Középen konyha, viaszosvászon abrosz, klasszikus kredenc. Balra picike háló, jobbra gyerekszoba, régi típusú kis tévével. Az 5 éves Dominik és a 4 éves Amanda épp Geronimo Stiltont néznek, amikor a SZIA InDaHouse önkénteseivel megérkezünk hozzájuk.

Nem ide indultunk eredetileg, csak Ricsiéknél nem volt alkalmas. Egy hónapos lett a kistestvér, ünnepelték a megérkezését. „Egy hónapig nem szabad örülni neki – mondja az apa, bármi történhet. – Ha idő előtt hozzánő a szívedhez, megnézheted magad.” Jancsiéknak is nemet kellett mondaniuk ránk. Az anyja vért hányt az éjjel. Majd délután jön a tanodába, mondja. Szóval, maradt a Barna család, Domi és Amanda. Tamás, az édesapa még örül is nekünk, szívesen benne lesznek az újságban, büszke a portájára. Nemrég költöztek ide. Bevakolva persze nincs mindenhol a ház, arra még nem futotta, meg imitt-amott hiányzik még ez-az, de alapvetően jól élnek, a gyerekeknek van mindenük, műanyag Rambo-kés, pókemberes póló és kistévé.

Mivel az InDaHouse önkéntesei többnyire mélyszegénységben élő gyerekek felzárkóztatásával foglalkoznak hétvégente, picit szabadkoznak, hogy a Barna családdal nem a tipikus rászorulót tudják nekünk megmutatni. Persze, akik nagyon szegények, be sem engednének. Szégyellik. Tamásnak van rendes, tisztességes munkája: nyílászárókat szerelnek be Miskolctól Debrecenig mindenfelé. Nagy dolog ez egy olyan vidéken, ahol az emberek 90 százaléka közmunkából él. Domi és Amanda édesanyja is közmunkás, pocakosan megy hagymát ültetni – „áh, csak húzkodom be a sort”, bagatellizálja a sorhúzkodást, és nyomatékosításként még legyint is egyet, nem nagy ügy az egész. Ők itt a környéken a felső 10 százalék, a gyerekeik verseket tanulnak, játékaik vannak, meséket ismernek, és tudatosan azért kérik az önkéntesek segítségét, hogy a picik jó iskolába járhassanak. Hogy többek legyenek, mint ők, a szülők.

Leülünk velük a földre, előkerülnek a játékok, Domi ügyesen magyarázza a Lotti Karotti szabályait, tízig simán elszámol, ha lépni kell. Amanda nehezebben nyílik meg, vele színtanulós játékot játszik Luca, az InDaHouse legfiatalabb, még középiskolás önkéntese. „Errefelé közel sem egyértelmű hogy a gyerekek ismerik a színeket, mire általánosba mennek. Számfogalmuk pláne nincs, nem tudják, merre van a fent és a lent” – meséli Luca, majd hozzáteszi, hogy Zalánéknál például, ahová rendszeresen kijár kora gyerekkori fejlesztésre, olyan sötét van abban az egyetlen szobában, ahol hatan laknak, hogy még ő se tudja megkülönböztetni a pirosat a narancstól.

Világmegváltás 1.0

Amikor Benkő Fruzsi három és fél évvel ezelőtt elindította a mélyszegénységben élő, többnyire roma gyerekeket felzárkóztató programját, azzal a céllal tette, hogy az efféle értelmetlen hiányokat még időben pótolhassák a társadalom peremén élő gyerekek. Hogy aztán később esélyt kaphassanak valami többre, mint amire a sorsuk vagy a származásuk determinálja őket. Fruzsi mindig is a rászorulók körül tevékenykedett, már 16 évesen csatlakozott önkéntesként egy civil szervezethez, ahol a családon belüli erőszak témájába ásta bele magát. Szociális munkásnak tanult Budapesten az ELTE-n – az egyetem utáni gyakorlati évek során tapasztalta meg először, hogy mit jelent a szegénység, és hogy milyen hátrányok érnek valakit ma Magyarországon pusztán azért, mert teszem azt, cigány.

„Tragédia, mennyire semmi esélyük kitörni onnan, ahová beleszülettek – meséli. – Mennyire durván hatnak rájuk a társadalmi folyamatok, a kirekesztés, az oktatási rendszer fogyatékossága, az előítéletek. A felsőoktatásba például csupán a 2 százalékuk jut el. És nem azért, mert ennyivel rosszabbak volnának a képességeik.” Először kutatni kezdte a témát, aztán nagyon hamar rájött, hogy ezt a problémahalmazt már ezren kutatták előtte. Mindent lehet tudni, mit és hogyan kellene, csak éppen nem aszerint működnek a dolgok. Sarokba dobta hát a könyveket, cselekedni kezdett és 2013 nyarán harmadmagával belevágott egy világmegváltó önkéntes program kidolgozásába. Tanulmányaiból és a rá igen nagy hatással lévő egyetemi tanáraitól már tudta, hogy nagyjából 2010 óta vannak ugyan efféle kezdeményezések az országban – akkoriban írták meg az első gyerekszegénység elleni stratégiát, és ekkor indultak a Biztos Kezdet gyerekházak is –, de még sokkal-sokkal több kellene ahhoz, hogy látható eredményeket lehessen elérni.

Plázaigazgató a putriból

Abból indult ki, hogy a felmérések szerint egy gyereknek 0-6 éves korig kell beavatkozni az életébe ahhoz, hogy az tényleges és pozitív változást hozzon a későbbiekben. Kidolgozott hát egy kora gyerekkori felzárkóztató programot, melyben a szülői kompetencianöveléstől a gyerekek szociális készségfejlesztéséig van minden, mi szem-szájnak, no meg agynak ingere: finommotorika, színtanulás, memória-, logika- és szókincsfejlesztés, meg egy kevés angol. Házhoz mennek, leülnek a gyerekekkel a földre, és a sajt környezetükben, elképesztő alázattal együtt „tanulnak” velük, hogy mire iskolába mennek, tudjanak annyit, mint egy átlagos iskolaérett gyerkőc. „Azért kell házhoz járnunk, beülni a saját közegükbe, mert akiknek a legnagyobb szükségük van arra, hogy ezt a segítséget megkapják, nem mennek be intézményi keretek közé. Minél hátrányosabban él valaki, minél nagyobb megfosztottságban, annál hangsúlyosabbak a társadalmi nemi szerepek. Nincs mása, mint az anyasága vagy az apasága, amit egy intézmény rendszerint megkérdőjelez. Rosszul csinálod! – mondja Fruzsi egyre lelkesebben. – És ezzel csak eltántorít.”

Nemcsak arra büszke, hogy minden önkéntesükbe – mostanra már százan vannak – megvan az a fajta mély alázat, amellyel egyre több gyerekhez hozzáférnek, hanem arra is, hogy az InDaHouse-programhoz nemcsak pedagógusok, hanem a legkülönfélébb civilek csatlakoztak. Van gimnazistájuk, nyugdíjas ügyészük, egyetemisták, vegyész, televíziós műsorszerkesztő, rendszergazda, jogász, multinál dolgozó hr-es, és mostanában javult a nő-férfi arány is. Fontos, hogy minél tágabbra nyissák a szociális ollót, és hogy a Perén, Hernádszentandráson, Ináncson vagy Hernádbűdön élő emberek, valamint a régió minél több ponton legyen összekötve Budapesttel és a fővárosban élőkkel.

Ez egyfelől növeli a társadalmi szolidaritást, másfelől kinyitja a világot azok számára a gyerekek számára, akik hatodik osztályos korukra szinte kivétel nélkül elveszítik az álmaikat. „nekünk már az siker, amikor egy kislány, aki soha eddigi életében nem tette ki a lábát a faluból, azt mondja, hogy plázaigazgató szeretne lenni. Nem mintha lenne plázaigazgató önkéntesünk. Egyszerűen csak nyílik számára a világ.”

Mi az az egyetem?

Evelin már gimnazista, de mivel az InDaHouse program hosszútávon gondolkozik, korrepetálást és utánkövetést is végez, személyre szabottan. Egyelőre ő az egyetlen olyan gyerekük, aki gimnáziumba jár, ám mivel nem kapta meg a kora gyerekkori fejlesztést, vért izzadva igyekszik venni az akadályokat. Kacérkodik az egyetemmel is, de még fél tőle. Nem tudja, mi az, hogy kollégium, hogy milyen lehet Miskolcon, netán Budapesten élni. A családnak nincs pénze, és tulajdonképpen fogalmuk sincs róla, mit jelent, ha valaki egyetemre jár. Minek az. Fruzsiék elvitték a kislányt Budapestre, hogy nézze meg, milyen egy egyetem, hogy néz ki egy oktató és hogyan egy egyetemista, cigány, nem cigány. A villamoson hívta az édesanyja, Evelin meg mondta, hogy most épp az ELTE-re tartanak. Az mi? – kérdezte a mama. Egy egyetem, mindegy, majd elmesélem, válaszolta a gyerek.

Fruzsi szerint ez nem meglepő. Sokan nemhogy azt nem tudják, mi az a felsőoktatás, de például játszóteret sem láttak soha életükben. A négy kis borsodi falut szeretné ötre, hatra duzzasztani és bevonni a programba Fügödöt is, a szomszédos Encsi romatelepet, de egyelőre nincs rá kapacitás. 80 gyerekért felelősek, az 50 utazó és 50 otthonról Skype-on dolgozó vagy feladatlapokat készítő önkéntes nagyjából ennyit bír. Várólista van, most 10-en vannak rajta, aki túllépi a hiányzási keretet a sor végére kerül.

Ronaldo és a gulyásos leves

Fügödről azt mondják, durva hely, ne merészkedjen oda egyedül. Mivel azonban egy onnan Hernádszentandrásra költözött kis diákjának nyoma veszett, velünk együtt nekiindul, hogy megkeresse. Rémtörténetek keltek szárnyra a faluban, többen azt mesélik, hogy a hernádszentandrásiak nem akarják befogadni a romatelepről érkezett családot – állítólag még lövöldözés volt a napokban.

Az InDaHouse gyerekszállító Ford Tranzitjával közelítjük a helyet, és valóban, a látvány nem kimondottan megnyugtató. Már a telep határában kint állnak a tagbaszakadt, kopaszra nyírt roma férfiak, és pillanatok alatt csapatokba verődve kezdik méregetni, kik vagyunk, mit akarunk. Amikor meghallják, hogy Józsikáékat keressük, merthogy nem ment a tanodába, egy részük megnyugszik és a köztük lévő rokoni szálakat kezdi gombolyítani, a másik felük viszont csalódott. A választások előtti szombaton azt hitték, a beígért ezer forintjukat hoztuk meg, amiért oda teszik az x-et, ahová mondják nekik.

Egyébként nem foglalkoznak a választásokkal, azt se tudják, mi ez az egész. Csak azt hajtogatják, hogy nekik senki nem ad semmit, az ingyen tűzifából és az ingyen krumpliból is mindig kimaradnak. Csak karácsonykor meg ilyenkor, amikor akarnak valamit, hoznak egy kis pénzt, „hogy a rosseb egye meg őket”, de legalább ez van. Errefelé közmunka se nagyon van, a gyerekeik nem járnak se óvodába, se iskolába, ők azok, akik sosem láttak játszóteret, számukra az a játék, hogy a szó szerinti szeméttengerből kihalászott műanyag flakonokban „gulyásos levest” főznek sárból. No meg a foci! Miután a parasztok (így mondják a fehér embert) beszántották a falu focipályáját, hogy a romák ne „garázdálkodjanak” ott minden nap, ledöngöltek egy kisebb placcot a faluszélen, áthozták a templom mellől, a beszántott pályáról a kapukat, és rangadókat tartanak. Van a vegyes, gyerek-felnőtt csapatban több Ronaldo is, az egyiknek oda is szól az apja, hogy mutasson valami flikk-flakkot.

Egyre jobban nyílnak meg, ahogy hallgatjuk őket, mintha azt várnák, hogy a jól öltözött fehérek majd szólnak „odafönt” az érdekükben, és intéznek valamit annak a sok szerencsétlen purdénak. „Jó volna, ha lenne játszóterük, meg persze az is, ha tanulnának. Ne legyenek már ilyen nyomorultak, mint mink vagyunk. Hozzánk jöhetnek azok az önként micsodák” – mondja egy asszony, és a szájával leszívja a taknyot a kezében lévő egyéves forma kislány orráról.

Gyüttmentek reménye
A SZIA InDaHouse önkéntes program az első három évben Perén működött, de a helyi polgármester tavaly nyáron kiebrudalta őket onnan. Azt mondta, túl sok belőlük, sokat mennek, hozzák ide a „gyüttment” gyerekeket tanulni, különben is 110 százalékos a közmunka, nem kell ide önkéntes. Idén január 1-jén költöztek át Hernádszentandrásra, ahol a hasonló tevékenységet végző Hernádvölgyi Tanoda fogadta be őket. Ma már 37 családot és 91 gyereket érnek el Ináncstól Hernádbűdig, akiknek életkoruknak és tudásuknak megfelelően tartanak fejlesztő foglalkozásokat.

Csejtei Orsolya

Lájkoljon minket a Facebook-on is!