Előző
Következő
új cikk

Vélemény

A patyi

Népszava|2018. ápr 19. 06:05
[A+ A-]

A patyi és nem "a Patyi" írásom tárgya. Történetem szereplői valóságos és nem kitalált alakok, mindennemű egyezésük a politika fiktív világával csupán a véletlen műve. Aki tehát a Nemzeti Választási Bizottság elnöki és a Nemzeti Közszolgálati Egyetem rektori posztját is betöltő, Orbánt megbírságoló Patyi Andrásra asszociál, az téved. (Már csak azért is, mert nem egy nemzet, hanem csak egy család, azon belül is egyetlen családtag patyijáról van szó.) Rossz az, aki rosszra gondol.

Legkisebb, harmadik gyermekem egyik első szava volt a patyi. Ő maga alkotta, s az egyik leggyakrabban használt kifejezése volt, egészen hat-hétéves koráig. A patyi hangsor ugyanis azt a (textil-)pelenkadarabot jelölte, amely nélkül nem tudott meglenni; kellett alváskor és ébren, éjszaka és napközben, ha örömet érzett, ha bánatos volt, ha hasra esett, egyszóval, szinte minden helyzetben szüksége volt a patyira. A pelusra, a pelcsire, a petyire, a patyikára - s ezzel nagyjából az etimológiáját is megadtam: a pelenka szó becézése, illetve bátyja neve - Peti - inspirálhatta Jakabot a patyi szó megalkotására.

"Elraktad a patyit?"; "Miért nincs itt a patyi?"; "Jakab épp patyizik"; "Ottmaradt X-éknél a patyi, most mit csináljunk?" - ilyen és hasonló mondatok minden nap legalább tucatszor elhangzottak kis családom körében. A patyi ugyanis nemcsak - mint jeleztem - univerzális funkciót töltött be, de egyúttal nélkülözhetetlen is volt. Ha véletlenül nem volt kéznél a patyi, amikor kellett, iszonyú botrány lett. Más kisgyerekeknek kendőjük van, pelenkájuk, vagy takarójuk - Jakabnak patyija volt.

Nem csak egy, teszem hozzá, mert az igazi patyit arról lehetett megismerni, hogy mocskos volt, szürkés a kosztól meg a nyáltól: egyik csücske állandóan a szájában lógott, a másik, nagyobbik felén pedig a padlón, vagy épp a sáros földön kúszott-mászott, taposott. Ezért gyakorta ki kellett mosni, s erre az időre - és tovább - másik, új patyira volt szükség. Ám mert Jakab fiam csak azt a patyit volt hajlandó magáénak érezni, amelyen saját kosz-, nyál- és egyéb testszagát érezte, s amely már teljesen összegyűrődött: mocskos textilgalacsinná vált, a fehérre mosott és kivasalt pelenkadarabokat nem tekintette patyinak. Ha mégis ilyet kapott, elhajította, nem törődött vele, és toporzékolva követelte az ő régi, koszos patyikáját. Jó esetben egy másik, már használatban lévő pelenka kielégítette szükségleteit, rosszabb esetben - talán Peti ötletére - a fehérre mosott, kivasalt pelenkát kellett összegyűrni, a földön húzgálni, koszban meghempergetni, hogy funkciójának megfeleljen.

Ráadásul ezek után úgy kellett tenni, mintha nem is mostuk volna ki, és ugyanaz a patyi lenne. Nemcsak egy patyija volt tehát, de mégis mind ugyanaz a patyi volt. A gondosan kiválasztott legkoszosabb és egyúttal leginkább testhezálló.

Ám a gyerekek pillanatok alatt felnőnek. Jakab is önálló nagyfiú lett, s bár a patyi emléke nagyon élénken él, olyannyira, hogy még ma is akad egy-egy darab az ágya környékén, már nincs rá szüksége. Felnőtt, Patyi nélkül is boldogul.

Simon Zoltán