Előző
Következő
új cikk

Vélemény

Önveszély

Népszava|2018. ápr 23. 06:12
[A+ A-]

Nincs veszélyesebb egy országra – jobboldali olvasóink kedvéért: egy nemzetre –, mint ha a kormánypárt szavazói között felülreprezentáltak az alacsonyan iskolázott, keveset kereső emberek. Amennyiben ugyanis a kormányerők voksokra tudják váltani a leszakadást, akkor ellenérdekeltek lesznek a leszakadók felzárkóztatásában, sőt abban lesznek érdekeltek, hogy minél többen kerüljenek alulra.

A magyar társadalomra amúgy is jellemző, hogy fölfelé nem mobilis: aki szegénynek születik, az szegényen is hal meg, de a középosztályból is lefelé a legkönnyebb kikerülni. A 24.hu nemrég nagyon alapos elemzést tett közzé arról, hogy minél kisebb a jövedelme valakinek, és minél kevesebb iskolát végzett, annál valószínűbb, hogy a Fideszre szavaz(ott). Aki megfigyelte, mi történt az elmúlt nyolc esztendőben az oktatásügyben (az iskolaköteles korhatár leszállítása, a bejutási küszöb emelése és a létszám szűkítése a gimnáziumokban és a felsőoktatásban) meg a munka világában (a munkajogok kiírása az alkotmányból és a törvényekből, a szakszervezetek meggyengítése, a jövedelmeket leszorító kormányzati bér- és juttatáspolitika), talán egyetért velünk abban, hogy a kormány a felkapaszkodás csatornáinak bedugaszolásával alighanem a saját hatalmát igyekszik konzerválni, és hogy mindez ellentétes a haza (a nemzet) érdekeivel.

Ebből a szempontból nagyon tanulságos volt a két szombati tüntetés: az elsőn direktben, de áttételesen a másodikon is megfogalmazódott, hogy a „vidék felemelése”, azaz magyarul az elesetteknek szóló érvényes (annál legalábbis érvényesebb, hogy „lesz közmunkád, ha kussolsz”) ajánlat nélkül nemhogy a létező ellenzék, de még egy csupa Márki-Zay Péterből álló elit kommandó sem fogja soha leváltani a hatalom a jelenlegi birtokosait. Más progresszív vonást azonban nehéz volt föllelni a demonstrációkban. A konzekvensen ki-kilátogató tüntetőkben régtől fogva (akár már a 2012 januárjában az Opera előtt az alaptörvény elfogadása ellen tiltakozó megmozdulás óta) ott van az a bizonytalan érzés, hogy bármennyire elszánt a tömeg, bármilyen mérgesek vagyunk is, soha nem történik semmi, és a szervezők sem üzennek mást, mint hogy legközelebb jöjjünk el még többen. A létszámban most sem volt hiba – semmivel sem voltak kevesebben, mint anno a boldogult Milla legnagyobb Szabad sajtó úti rendezvényén –, de a tömeg megint nem kapott semmilyen érdemi impulzust. Mintha a cél nem is az akció, hanem a feszültség kiengedése lenne.

A politika egy ideje már nem képes leképezni azt, ami a társadalomban történik – sem a kormányzati, sem az ellenzéki oldal dinamikája nem tükrözi a mélyben zajló folyamatokat. Hasonló időkben a történelmi példák szerint olykor forradalmak törnek ki – amire Magyarországon láthatóan kicsi az igény –, néha pedig föltűnik valaki, aki nemcsak azt meri kimondani, hogy miből van elegünk, hanem azt is, hogy mit kellene csinálni. Utóbbi pedig erősen kétesélyes, önveszélyes szituáció: szintén historikus tapasztalat, hogy a vezető nélküli sokaság élén mifelénk ilyenkor szoktak fölbukkanni a legsötétebb gazemberek.

Hargitai Miklós