Előző
Következő
új cikk

Szép szó

Hazai pálya

Népszava|2018. máj 12. 07:00
[A+ A-]

FOTÓ: STUART ROY CLARKE

Kollégánk, Csepelyi Adrienn Belemenés című regénye egyszerre futballkönyv és látlelet a szenvedélyről. Húsz év története a megyei másodosztályról, a topfutballról, a Liverpoolról és egy vidéki kislányról, akiből vezető újságíró lett. Az alábbi részlet a kötet Hazai pálya című fejezetéből való.

Amikor kollégista lettem, az első és legfontosabb dolog az volt, hogy kiharcoljam a helyemet a tévéző hierarchiájában. Vagy kétszáz gyerekre jut egy tévé, így az, hogy sose törjön ki a verekedés egy-egy műsor miatt, komoly diplomáciai erőfeszítéseket igényel. Nem könnyű megmagyarázni például, miért jobb egy NB I-es meccs, mint egy tetszőleges brazil szappanopera. (Nem jobb. Tudjuk. Megszállottak vagyunk, nem hülyék.) A magyar bajnokikat és kupameccseket néha kénytelenek vagyunk feláldozni. Ha télen annyi hó esik, hogy leáll a vasút, nem járnak a buszok, mi pedig bennragadunk a koliban, netán árvízveszély miatt nem utazhatunk haza, kitör a palotaforradalom.

A kedd és a szerda azonban a mienk. A Bajnokok Ligájáé. Ilyenkor a kollégium lakóinak háromnegyede úgy tekinget befelé a tévézőbe – ránk –, mintha az egy leprásokkal teli karantén lenne. A kollégium vezetősége végül megunja a polgárháborút, és vesz egy másik tévét.

A meccsnézésre fel kell iratkozni. Aki elfelejti, azt háromnegyed tízkor bezavarják a szobájába. Tízkor villanyoltás. Indokolt esetben fél tizenegyig lehet fenn maradást kérni. A tantestület szerint a Bajnokok Ligája-meccsek indokolt esetnek tekinthetők, mivel azonban a nevelőtanárok többségét hidegen hagyja a foci, akad, aki képes a hosszabbítás közben mindenkit aludni küldeni. Ilyenkor a paplan alá bújva várjuk a riadóláncot: valamelyikünket az otthoni barátai SMS-ben értesítik a végeredményről, ő pedig, attól függően, hogy mennyi pénz van a kártyáján, tudatja azt a következő emberrel, akinek mobiltelefonja van. Nekem tizenhét éves koromig nincs mobiltelefonom, és mivel a felső emeleten, ahol a lányok laknak, nagyjából senkit nem érdekel rajtam kívül az eredmény, csak reggel tudom meg, félálomban az ebédlő felé botorkálva. Később is észnél kell lenni: ha az ügyeletes nevelő elkap, miközben villanyoltás után a telefonunkat nyomkodjuk, péntekig vissza se adja a készüléket.

Az persze, hogy valaki feliratkozott a meccsre, még nem jelenti azt, hogy helye is lesz. A helyet foglalni kell, lehetőleg minél előbb. Úgyhogy 1999. szeptember 14-én, kollégiumi pályafutásom legelső BL-meccse előtt mintegy két órával bevonulok a tévézőbe, leülök az első sorba egy bögre teával, és várok. A felvezető műsor kezdetére kezdenek beszállingózni a fiúk. Ketten megállnak előttem, és udvariasan, ámde határozottan megkérnek, hogy adjam át a helyemet.

– Mindjárt kezdődik a meccs.

– Tudom. Azért vagyok itt.

A tévézőben zavar támad. Az első sorba legfeljebb négy ember fér, és a régebbi lakók láthatóan nehezen barátkoznak a gondolattal, hogy egy lány elfoglalja az egyik helyet.

– Nem is szereted a focit.

– De igen. Mindenki tudja, hogy szeretem.

(„Tényleg szereti! Hallottuk az ötödévesektől, hogy van egy elsős csaj, aki szereti a focit!” – kiabálja hátul egy általános iskolás, de leintik.)

– Liverpool-drukker vagyok – jelentem ki, reményeim szerint elég határozottan.

– De most nem a Liverpool játszik.

– Na és? A meccs az meccs.

– De miért akarod nézni?

– Hogyhogy miért? Amiért ti is.

– De honnan tudjuk, hogy tényleg szereted a focit?

– Mi másért akarnám végignézni a meccset?

Ezzel megakasztom a társalgást. Mögöttünk egyre többen gyülekeznek. Amennyire érzékelem, olyanok is, akik soha életükben nem néznének meg egy félidőt sem, de látni akarják, mi történik a nagypofájú elsős csajjal, aki elfoglalt egy széket az első sorban. Anya azt mondta búcsúzóul, amikor a Trabanttal beköltöztettek a városba: csak egyszer az életben legyél szürke kisegér, gyermekem. Talán egy kicsit jobban kellett volna akarnom.

– Tessék – hajolok le a bordó kárpitos szék alá, hogy felemeljem és körbemutassam a bögrémet, akár a Szent Grált. – Ez a tavalyi vébé kabalafigurája. Tehát minimum tavaly óta szeretem a focit, de igazából sokkal régebb óta, amit ez a bögre szintén bizonyít, mivel egy pályázaton nyertem, amiért megmondtam, hol volt eredetileg a labda egy számítógéppel manipulált képen. Tehát már akkor is értettem a focihoz.

A bögre megteszi a hatását. Néhányan megunják a harcot, és elfoglalják a hátsó sorokat. Mások gyanakodva tovább méregetnek, de helyet keresnek maguknak, mielőtt késő lenne. Másnap, amikor ugyanoda ülök egy órával a meccs előtt, nem reklamálnak. A következő fordulóban kíváncsian várják, jövök-e.

Jövök.

A harmadik körtől foglalják nekem a helyet.

(Csepelyi Adrienn: Belemenés - Futball és egyéb társművészetek. Európa Könyvkiadó, 2018)

A kötetet Gundel Takács Gábor és Kovács Zoltán, az Élet és Irodalom főszerkesztője mutatja be május 17-én 19 órakor A Grundon (Budapest, VIII. ker. Nagy Templom utca 30.

Kollégánk könyve Manchesterben
Csepelyi Adrienn fotóit is beválogatták a manchesteri Nemzeti Futballmúzeum május 15-én nyíló kiállításának anyagába. Kollégánk könyve a múzeum ajándékboltjában is megvásárolható lesz. 

Összeállította: Kuczogi Szilvia

Lájkoljon minket a Facebook-on is!