Előző
Következő
új cikk

Szép szó

Szelestey Lajos: Botcsinálta dunai hajós ostrom idején

Népszava|2018. máj 12. 07:20
[A+ A-]
GERGELY IMRE TENISZEZÉS KÖZBEN 

GERGELY IMRE TENISZEZÉS KÖZBEN 

Gergely Imre 1924-ben aznap született, amikor megalapították a Magyar Nemzeti Bankot, és élete első 20 évében ő sem panaszkodhatott pénzhiányra: jómódú polgárcsaládban nevelkedett, a papa menő ügyvédként praktizált, jártas volt a pénzügyi jogban, remek kapcsolatok fűzték a Pénzügyminisztériumhoz, ami akkor (is) sokat számított a szakmában, főleg mivel apuka nagy cégek adóügyeit intézte. Mellesleg betöltötte a Hungária Vívó Klub elnöki tisztét, úgyhogy a család mutatós visegrádi nyaralójában sűrűn megfordultak a hazai vívás olyan egyéniségei, mint Jekelfalussy-Piller György, Petschauer Attila, Gerevich Aladár. Kabos Endrével pingpongozott is a kis Imre - az eredményre már nem emlékszik. Arra viszont igen, hogy amikor 1938-ban bérmálkozott, a keresztapja nem volt más, mint az akkori helyettes rendőr-főkapitány, Szilaveczky Lajos ("a város legelegánsabb férfija"), de pont akkor járt a Bazilikában Ciano, olasz külügyminiszter és a felesége, Mussolini lánya is. Szilaveczky a háború után éjjeliőr lett egy gyárban, ám Ciano rosszabbul járt, mert 1944-ben kivégezték, miután titokban tárgyalt az angolokkal. Ugyanebben az évben halt meg Kabos Endre is, pont villamoson ült, amikor a németek felrobbantották alatta a Margit hidat.

Vonatjegyet is küldtek

Gergely Imrének érettségin a latinnal nehézsége támadt, előző éjjel ugyanis a Teréz körúti Varietéban összefutott a tanárral, így újráznia kellett a tárgyból. Utána beiratkozott a miskolci jogi karra, de közbeszólt a háború. 20 éves volt, amikor megérkezett a behívó, hogy szíveskedjen elfáradni Jolsvára, lenne ott számára némi munkaszolgálat. A hatóságok voltak annyira előzékenyek, hogy még vonatjegyet is küldtek, így emberünk 1944. május 18-án meg is jelent a kijelölt helyszínen. Társaságban nem volt hiány, mert több ezren gyűltek össze hasonló okokból, köztük jó néhány osztálytárs is a Berzsenyiből.

A vidéki vendégszereplés nem alakult túl barátságosan, hamarosan bedobták őket a mély vízbe, a szövetséges légierő eltalált egy vásárcsarnokot és a romok alatt vagy 30-an lelték halálukat. A tetemeket kellett eltakarítani, a törmelékkel együtt.

Utána jött a miskolci pályaudvar, ahol síneket kellett cipelniük, hogy helyreállítsák a szétbombázott vasúti pályát. Aztán a Lillafüred melletti Ládi fatelepén dolgoztak tovább, amelyhez hasonló nagy nem volt akkoriban az országban. Ott gerendákat, illetve vasúti talpfákat kellett hurcolászni. Egy szép nap megjelent két német katona, hogy átvegye az egész készletet. Imrének jól jött, hogy gyerekkorában a polgári jóléthez dukált a német Tante is, így pár napig ő tolmácsolt. Utána ismét heveny rakodással múlatta az idejét.

(Hála isten, ez az aggálya alaptalannak bizonyult.) Legalább a társaságra nem lehetett panasz, az tényleg válogatott volt, csak a rendezőelv bizonyult sajátosnak a történelmi körülmények folytán. Amúgy egy-egy talpfa a hosszúságtól függően 68-90 kilót nyomott, de ha ketten feladták, egy ember is tudta vinni a hátán.

Gergely Imre - bár odahaza ő is tanult zongorázni, sőt, ma is szívesen játszik könnyebb darabokat - nem volt művészlélek. Azt viszont pontosan érzékelte, hogy a nyár végétől özönlöttek vissza keletről a német hadi teherautók. De ha becsukta volna a szemét, akkor is hallja, hogy egyre közelebbről dörögnek a szovjet ágyúk. Így azután a talpraesett Imre úgy döntött, a végét már nem várja meg - októberben sürgősen lelépett. Főleg mivel a fatelep a vasgyár mellett volt, ahol nap mint nap látták szállítani az új ágyúkat. Egészen addig, amíg 40 amerikai katonai gép véget nem vetett a haditermelésnek. Az egyik bomba telibe kapta a munkatábor gyengélkedőjét - heten vesztették életüket.

Imre hívta Rábát és Bächert is, hogy tartsanak vele, mert ebből nem lesz sátoros ünnep, ám azok nem álltak kötélnek, másnap nem voltak ott a megbeszélt helyen. Az egységgel vonultak vissza és az egyik faluban éppen SS-katonákkal együtt kvártélyoztak be, mivel tudtak németül. Ám oroszul nem, ezért nem tudták megmagyarázni a betoppanó szovjet alakulatnak, hogy csak félreértésről van szó, így az irány számukra is Szibéria lett.

Imre próbált – ma úgy mondanánk - stoppolni, de a teherkocsik nem vették fel, így csak késő este egy szekéren kecmergett be Egerbe az ömlő esőben. Az éjszakát egy magyar katonai garázsban töltötte, de mire reggel felébredt, addigra az összes jármű elment, kivéve azt az egyet, amelyiknek a vezetőfülkéjében ő aludt. Mit ad isten, épp rossz volt.

Az Ilona utcában

Ezek után a főúton próbálkozott fuvart szerezni: futott a német teherkocsik mellett, úgy győzködte a sofőröket, mígnem az egyik nagy nehezen megengedte, hogy felüljön az igen stabil rendszámra. A felségjelzés azért fontos a történetben, mert Hatvannál nagy ellenőrzést tartottak a magyarok és a németek, de persze a német járműveket nem állították meg. Imre zsugorülésben, a palánkba kapaszkodva jutott el Pestre, ahol a Kerepesi úton egy piros lámpánál úgy döntött, gyalogszerrel megy tovább. A nővéréékhez kéredzkedett be. Katinak, mivel árja párja volt, nem kellett tartania semmitől. A fiú találkozott a szintén bujkáló édesapjával is. Két nap múlva a nővér erkélyén együtt ünnepelték Horthy proklamációját. Ám mivel a kiugrási kísérletet pancserül szervezték meg és őfőméltóságát lekapcsolták a német különleges egység katonái, a nővér megijedt, hogy a jobboldali szomszédok közül nem jelenti-e fel őket valaki az elhamarkodott honfiúi lelkesedés miatt.

Ily módon Imre továbbállt: a Várba ment, az Ilona utca 25.-be, egy bankigazgató lakásába. A tulaj Erdélyben rekedt, mert az oroszok hamarabb odaértek, minthogy el tudott volna inalni, felesége pedig elegánsan nyugatra távozott, az aktuális szvíthárt, a volt kereskedelmi miniszter oldalán. Az otthonra a család egyik barátjának a felesége vigyázott, Annie, akivel ugyanaz történt, mint Karinthy Ferencnél a Gellérthegyi álmokban: az ostrom közepén egymásba szerettek a vendéggel. Csak itt fordított volt a szereposztás, Imre, vagyis a fiú számított üldözöttnek. Bár papírja akkorra már lett, mert a családi barát 3. kerületi rendőrkapitány, a Gödör Klub mostani vezetőjének édesapja igazolta, hogy önkéntes segédtűzoltó, aki sebesülés miatti szabadságát tölti, mellesleg a miskolci egyetem hallgatója. Így megúszta, mint ahogy a házigazda öccse is, aki hamis őrmesteri passzussal bujkált, amikor két nyilas razziázott a lakásban. Annie férjét meg a német kereskedelmi tanácsos rejtette el, akivel még ukrajnai gabonavásárlások során barátkoztak össze. A diplomatát később, a gyűrű záródása előtt repülővel kimenekítették Budapestről, de a gesztusa akkor sem mindennapi, hiszen egy zsidót fogadott be a házába.

Igaz, addigra az oroszok már egyre szorosabbra zárták a gyűrűt. Január 9-én elesett Pest és onnan lőtték Budát. A bombázásokban megsérült az Ilona utcai lakás, amelynek teraszán a németek géppuskát állítottak fel. A Várba nagyjából 17 ezer katona szorult, és amikor egy alkalommal Imre kikúszott, hogy vizet hozzon a közeli forrásból, egyik vödrét átlőtték. Ezek után jobbnak látták, ha máshová költöznek. Imre cűgölte a dögnehéz koffert, amikor egy katona megállt lovasszekerével a Batthyány térnél és szólt neki, hogy rakja fel a csomagokat. Majd amikor ez megtörtént, gyorsan elhajtott. Imre utánaeredt, és le tudta szedni a nagy bőröndöt, ám odalett a kistáska, benne a cigarettával és a méreggel. Utóbbit szükség esetére rezerválták volna.

Többfelé is megfordultak, de a végén visszatértek az Ilona utcába, ahol a másik lakó, egy nyugdíjas magyar őrnagy sok krumplit és hagymát tárolt be a pincébe. Imre keze kellően vékony volt, így be tudott nyúlni a deszkák között, ami lényegesen enyhített az éhségükön. A nővéréhez is élelemért ment, amikor elkapták, és sokezredmagával Törökbálintra vitték lövészárkot ásni. A mínusz 10-12 fokban kemény munka volt kifordítani a fagyott földet. Imrének szerencséje volt, az első vonalban a kész árkokat már elfoglalták a német katonák és az egyik adott neki enni konzervjéből. Az oroszok közben a ködben előrekúsztak és kézigránátokat dobtak az ellenséges állásokra. Bár a világító rakéták adtak némi fényt, két méter távolságra sem lehetett ellátni, így hősünk megint csak gondolt egy merészet és lelépett. Teremtett lélek sem járt az utcákon, amiben szerepe lehetett annak, hogy kijárási tilalom volt. Hajnali ötre ért a Ilona utcába.

A Vár védőinek elfogyott a lőszerük, így a kitörés mellett döntöttek. A németek "hurrát" kiabálva rohantak, hogy megtévesszék az oroszokat, a magyarok közül sokan inkább civilbe öltöztek. A Széll Kálmán téren százával feküdtek az eszeveszett vállalkozás áldozatai. Amikor véget ért a harc, a pár tanácsosabbnak látta, ha a férjjel együtt annak Bajza utcai villájába helyezi át a székhelyét. Igen ám, de a hidakat felrobbantották, a folyón nem tudtak átkelni. Imre azonban rekvirált egy közeli csónakházból egy evezős csónakot - megint mennyit számított, hogy jó házból származott! Visegrádon annak idején megtanult bánni a kielboattal. Leevezett a Batthyány térig, ott felvette a többieket, majd nekiindult. Kerülgetnie kellett a jégtáblákat és a vízben úszó halottakat, de az igazi veszély az volt, hogy az áramlat rányomja őket a Lánchíd roncsaira. Szerencsésen kikötöttek a pesti oldalon, amikor megjelent egy orosz katona és a szovjethatalom nevében lefoglalta a járművet. Tiltakozni kár lett volna, dobtáras géppisztolya volt. Pedig Imre már azon tanakodott, hogy az amatőr révészkedésből tulajdonképpen jól meg lehetne élni. Hiszen mindjárt az első úton utasa is akadt: egy féllábú férfi, akiről azt gondolta, könnyebb a többi jelentkezőnél.

A csokoládégyáros

Így értek véget az ostrom megpróbáltatásai, Imre viszontlátta a papát, aki egy bírónál rejtőzködött, és megúszta Kati, a nővér is, akiből később neves ügyvéd lett. A mama sajnos odaveszett, utoljára az óbudai téglagyárban látták.

A felszabadulás után sorsa szerencsésen alakult: állást kapott a Kereskedelmi Banknál és 1948 februárjában levelezőként tartós külszolgálatra Bécsbe küldték. Akkoriban a térség összes nagyvárosa erős állagbeli hiányosságokat mutatott, már építészetileg értve. Imre olyan szállodában tudott csak szobát kivenni, amelynek a háromnegyede nemes egyszerűséggel hiányzott. De viszonylag jól ment a sora, mert ki tudott menteni 15 rúd szalámit, valamint egy egész libát. Utóbbit kitette a hotel ablakába, hűtőszekrény nem lévén, de a menedzsment kisvártatva megkérte, hogy gyorsan vegye be, mert egyre több bécsi gyülekezett az épület előtt. Ilyen állatot már jó ideje nem láttak, az élelmiszert akkortájt arrafelé is jegyre osztották.

A Kereskedelmi Bankot 1948 májusában államosították, így hősünk kénytelen volt különféle üzletekből fenntartani magát. De olyan jó érzéke volt hozzá, hogy 1950-re már saját cége lett, igaz, a tulajdonost akkor már Emmerich Gergelínek szólították. Egy kompenzációs ügylet – 900 tonna libát vett Magyarországról osztrák nemesacél ellenében - 250 ezer schillinget hozott a konyhára, ennyi pénzből az idő tájt arrafelé is házsort lehetett venni. De a komparatív előnyök is érvényesültek. Meg a Nyugat-Afrikából importált kakaóbab is jól fialt. Menet közben az immár egykori hazánkfia egy időre csokoládégyárra váltott, de utána visszatért a kelet-nyugati kereskedelemhez. Mindenkor az aktuális keresletnek megfelelően hozta be a kurrens cikkeket Magyarországra, kazettás magnetofont, telefonos üzenetrögzítőt, vagy éppen képmagnót. Jól ment a sora, de jóval később, a Gorbacsov-féle peresztrojka betett az üzletnek. Azóta békés nyugdíjasként éli napjait, és bár imádott teniszezni, egy súlyos baleset mostanában szinte teljes mozdulatlanságra kárhoztatja.

Így van ideje visszagondolni a régi időkre. Amikor 1944 karácsonyán, egészen pontosan december 24-én, szökött munkaszolgálatosként, illetve lövészárok-kubikosként még épp elérte az utolsó villamost, amely a budai parton bevitte a Batthyány térre. Mögötte bezárult a szovjet gyűrű és megkezdődött a város ostroma. Ő meg az életveszély kellős közepén visszatért élete nagy szerelméhez, hogy együtt rettegjék végig azt a szörnyű másfél hónapot.

Szelestey Lajos

Lájkoljon minket a Facebook-on is!