Előző
Következő
új cikk

Szép szó

Tamás Pál: Az új magyar autokrácia: valóság és fantázia

Népszava|2018. máj 12. 07:40
[A+ A-]

Marabu rajza

Az április 8-át követő független társadalomelemzésben két mozgás keveredik. Az első, az ellenzéki oldal aktuális politikai impotenciáját magyarázná. Ez az irányzat nagyjából az eddigi mozgási irányokat sorolja fel ismét, hátha azokkal valamit még egyszer meg lehet magyarázni. A második, eddig ritkább kísérletsor, a hazai völkisch hagyományok felélesztésére hivatkozik.

Ezekkel szemben most itt egy osztályelemzésfélével próbálkozunk. Abból, hogy a '89 utáni baloldal, főleg, de nem csak SZDSZ-es hatásra, nem szerette az osztály fogalmát, még nem következik semmi. A fogalom visszatérhet a következő évek magyar közpolitizálásába.

Ellenzék=ellen-Fidesz?

Az utolsó években az ellenzék magát egyfajta ellen-Fidesznek élte meg, vagy legalábbis így ábrázolta, és saját (még korábbról maradt) társadalomképeit már csak emiatt is elhanyagolta. Újakat pedig nem fejlesztett. Ez a koncepcionális kiürülés lehetett az összeomlás egyik oka. A közönség a piacon az ellenzék által forgalmazott szavakból, fordulatokból alig vásárolt. Nem érdekelték a politikai ördögűzés kínált formái.

Sokan az új nemzedéki szövegektől várták a megoldást. Kérdés, hogy mi lesz majd ezekből a nemzedékinek hitt hangsúlyokból? A kis pártok kipróbálták őket és belebuktak. Karácsony Gergely próbált intelligensen megfelelni a lehetetlen feladatnak, de a Párbeszéddel számba vehető, új szavazatokat nem hozott. A végén kevesebben voltak, mint háromnegyed éve Botka László körül.

A Momentum, ha élni kar, egy másik kispárt lesz. Egyelőre van valamennyi menetelni hajlandó fiatal, persze, de összefüggő vízió nem állt össze. Mintha az ellenzéki média generációs álmai és a karizma nélküli fiatalok együtt, egy időre kiégették, lejáratták a nemzedéki szerepmodelleket. Konkrétan e fiatal férfiakba, nőkbe, felépítésükbe, láthatóvá tételükbe a szó szoros értelmében túl sok pénzt fektettek be politikai álmodozók ahhoz, hogy most egyszerűen leváltsák őket és az ellenzéki csapatépítők új emberekkel próbálkozzanak. Így a kényszerű nemzedéki pót-politizálás (a politikai technológusok a szó szoros értelmében futnak a befektetéseik után) valószínűleg megnehezíti új szereplők színre lépését.

Miután a 90-es évekig nem ismertük a modern politika technológiáját, azt hittük, hogy a különböző, nemzetközi irodalomban leírt mozgalmak, hálózatok, részvételi programok, és egyenlőségépítési modellek itt is előbukkanhatnak - végül is van űr, amit betölthetnek. A valóságban ez nagyobbrészt inkább fordítva történt. Nincsenek ütőképes mozgalmi gyökerek, vagy kiszáradtak. Ez azért érdekes, mert a választások után, még ha jönnek is a következő hullámok, közben legalább egy-másfél év telik el. Nem lehet folyamatosan izgalmi állapotban tartani az ellenzéki közönséget, amely egyszerűen otthagyja "tudós" politikusait, ha még egyszer ugyanez a menet megismétlődik. Hagyni kellene ezt a közönséget, hogy élje a saját életét, miközben azért legyen lojális. Nem vehetőek el ezek a kisvilágok, hiszen a mai ellenzék sokat a következő hullámok után sem tud majd mit kezdeni velük. Ha Orbán nem keményedik tovább túlságosan, az ellenzéki közönség még inkább elfordul. Most mindegy, hogy az elmúlt a hónapokban mennyire magát csalta, és mennyire az ellenzéki sajtó hitegette. Hányszor álmodozzon még komolyan és csalódjon a következő menetek során?

Egységutópiák

A választások előtti hónapok médiája valamilyen egységes ballib ellenzéket vizionált és azt bizonygatta, hogy ha a politikusok még nem is, de a közönség nagyobbrészt ideológiailag máris összeolvadt. A választások mindenesetre ilyesmit nem bizonyítottak. Valamikor a kezdeteknél a ballib eredeti képletéhez a baloldal hozta a tömeget, a liberálisok a Nyugaton eladhatónak hitt ideológiát. Most nincsenek sem tömegek, sem működő ideológia. De vajon így is egyben marad-e a ballib, mint maradék értelmiségi törzs, amely leírta már magának a régi-új osztályelhatárolódásokat? Amelyekre a világban sokfelé ismét figyelnek.

Abból, hogy az ellenzéknek nem sikerült az állam felső emeleteit meghódítania, vagy akár komolyabban befolyásolnia, meg nem következne, hogy ne lenne ereje a helyi társadalom befolyásolására sok ponton. Lehet, hogy az ellenzék elsősorban városházi politikai erőként lesz a következő években számottevő, mert a krémje parlamentben nem lesz igazán érdekes (bár ez önképével egyelőre ellentétes). De miben hasonlított a helyi közpolitika olyan ellenzéki bázisterületeken, mint mondjuk a Lipótváros vagy Szeged? Még anekdotikus összevetésből sincs sok, szisztematikus vizsgálódásból pedig semmi. Annak idején Demszky sokat beszélt a liberális városmodellekről, ezekből azonban mintha semmi sem maradt volna.

Győztesek-vesztesek

Tulajdonképpen most ismét előbukkan a 90-es évek egyik alapkérdése, a győztesek-vesztesek szétválása. Természetesen ma már tudjuk, hogy rövidebb illetve hosszabb távokon másként élhették meg az elmúlt 25 évet, de egyrészt attól, hogy ezekről a különbségekről nem beszéltünk, az egykori szembenállás nem oldódott meg. S ha az egyenlőtlenségek amúgy most megint nőnek, akkor e különbségek is jobban látszanak. Most úgy látszik, hogy a vesztes tömegekhez könnyebben jutottak hozzá a kormánypártok. A középrétegek, amelyek inkább a rendszerváltás "győzteseinek" számítanak(ottak), inkább ellenzékiek. A "szegénypárti" baloldal nekik kevésbé imponál.

Az új autoritarizmus talán legfontosabb eleme széles megalapozottsága. Az elérhető adatok szerint stabil többsége van az alacsonyabb iskolai végzettségűek és a kisvárosi/falusi tömegek között, míg az ellenzék támogatói inkább egy képzettebb kisebbségből kerülnek ki. Egy egyébként hasonló elitszerkezetet nevezett néhány hete Pesten Thomas Piketty nyugat-európai bal-brahminoknak. Ott persze ez a réteg egyetemi diplomákkal, tudományos fokozatokkal körbevett, nálunk inkább a kádárista tudáselit maradéka. De itt is, ott is globalista, kozmopolita. Vele szemben ott vannak a nativisták, a valódi, vagy vélt gyökereikbe kapaszkodók. De az ideológiák most másodlagosak. Hiszen az utóbbiak meg vannak győződve arról, hogy az átmenet első húsz évében nem kaptak eleget. Magyarországon 1989-et megelőzően voltak jóléti álmok, de nem voltak az alapelégedetlenséget kifejező tömegmozgalmak. Ezek hiányát az akkori, mozgósított középrétegek, elsősorban az értelmiség elfedte.

A magyar nativisták

A nativistáknak persze alapvetően nem voltak kifogásaik a kezdődő változásokkal szemben. Valamivel később elfogadták az Európa-ideológiákat is, s mert nem álltak ellen, nem is látszottak. Mindkét mozgástól védelmet és biztonságot vártak, s bár ezek nem voltak teljesen hatástalanok, de nem is voltak elégségesek, ezért újabb biztonságteremtő technikákat, vagy azok stabil látszatát akarták. A védett nativizmus fontosabb volt, mint a modernizáció, s ezt a konstrukciót az Orbán-rendszer eddig biztosította nekik.

Idetartoznak az üzleti elit kapcsolatai az állami hatalommal. Az új autoritarizmus hatalmát jelentős mértékben üzleti kapcsolatain keresztül gyakorolja. Tulajdonképpen a politikai osztály ellenőrzi az üzleti világba kerülő bónuszokat, a jelentősebb tulajdonátrendeződést és a hozzáférhető EU-forrásokat, vagyis a gazdasági hatalom dinamikáját. Ugyanígy mindeddig jól látható viták nélkül kiszolgálta a multinacionális vállalkozásokat, mindenekelőtt a német gazdaság képviselőit. A mai, egységesnek hitt gazdasági támogatói, vagy elfogadói szerkezet megbontása nélkül elképzelhetetlen az autoritárius politikai forma még egyszerűbb kikezdése is. Márpedig ebbe az irányba még lépések sem történtek.

Közben az egykori szocialista-közeli, vagy liberális vállalkozók lemerültek, eltűntek a nyilvánosságból. Simicska még valameddig "médiapolitizált", de közben semmi nem látszott üzleti hálózatai karbantartásáról. Az új hatalmi szerkezet középpontjává az új, sokszor családi, városi, hálózati eredetű kapcsolatok váltak. Mindezt akár nevezhetjük oligarchizációnak is. Kelet-Európában máshol az oligarchia, mint tulajdonokat is integráló hatalomgyakorlási forma, már a 90-es években kialakult, s azóta legfeljebb a személyek változtak: újabb oligarcha-generációk születtek. Ez a kelet-európai forma nálunk inkább csak a 2000-es években kezdett működni és a 2010-es években erősödött meg. Mindezt azonban természetesen nem nevezhetjük "maffiaállamnak". Minek is tennénk? A jelző szaktudományosan nehezen védhető, a közvéleményben konkrét mozgósításra pedig nem működött.

Kérdés, hogy sikerült-e az összefogás abszolutizálásával megsemmisíteni a magyar ellenzék eddigi pártrendszerét, vagy talán mégsem? Az MSZP-nek és a DK-nak érdeke a 2010 körül konszolidálódott ellenzéki pártrendszer megőrzése, mások kommunikációs tőkéjüket, esetleg anyagi forrásaikat is kis pártok magról növelési kísérletébe fektették. A politikai képviselet nélkül maradt liberális értelmiségieknek azonban azóta sem sikerült beindítaniuk egy új városi liberális pártot. Ilyesmitől ugyanolyan távol vannak, mint egykor a szabad demokraták bomlásakor. A DK megmaradt konstansnak, de láthatóan nem nő tovább, a szocik pedig belülről kimerültek. A kormányoldal láthatóan megállt, vagy ha mégis nőne, az újabb külpolitikai bonyodalmat okozna. Tehát most a kormány érdeke is a régi ellenzék stabilizálása, nehogy helyüket kiszámíthatatlan újak foglalják el és végül destabilizálják a politikai rendszert (mégpedig úgy, hogy Orbánt azért mégsem tudják elmosni).

Tüntetés, mint ellenzékpótlék

Lesznek, akik azt hiszik, hogy az időnkénti esti tüntetéseknek most szimbolikus jelentősége lesz, legalább kifelé, mutatva, hogy az ellenzéki világ "nem adta meg magát", bár a soron következő menet szempontjából ezek az akciók igazán nem számítanak.

Ugyanakkor a kormányoldal sem fogalmazza meg, milyen nemzeti érdekért lobbizik, a menekültek és a kerítés negatív program, de nem fogalmazódik meg, mit akar, akar-e valamit pozitívan elérni a kormányoldal az EU-tól (a lengyeleknek vannak ilyen megfogalmazott nemzeti céljaik).

A szocialista kormányok annak idején úgy gondolkoztak, hogy a nemzetközi feladatok diplomáciai ügyek, erre voltak is gyakorlott szakembereik, technikusaik. De átfogóan a külpolitikáról akkor sem gondolkoztak, azóta még kevesebbet. A kis pártoknak eddig ilyesmi még eszükbe sem jutott igazán. Úgyhogy itt az elejétől kellene valamit tanulni. Az nem európai politika, hogy ott szidjuk a kormányoldalt európai színtereken, ahol csak tudjuk. Ez azért azoknak is, akik hallgatják, s azoknak is akik csinálják, önmagában már roppant unalmas.

A kormányoldal politikai filozófiája távolodott az európai konzervativizmustól. De közben ugyanilyen távolságban van a magyar baloldal az új európai baloldaltól, ahol a gondolatok ma inkább radikálisok, mint szocdemek. Ennek az oldalnak nem kellene várnia arra, mit csinál magával a magyar jobboldali populizmus Brüsszelben. Senki sem gátolja abban, hogy ismét kitalálja magát.

Tamás Pál

Lájkoljon minket a Facebook-on is!