Előző
Következő
új cikk

Kultúra

Cannes - Vakmerő leiskolázás

Népszava|2018. máj 17. 05:45
[A+ A-]

A ház, amit Jack épített szemtől szembe ábrázolja a gyilkost és a gyilkosságot, mégis bravúros

Lars von Trier nem volt rest, elborzasztó és lenyűgöző filmmel válaszolt hét évvel ezelőtt elhangzott saját, szerencsétlen mondatára.

Lars von Trier az élő válasz arra az egyetemes kérdésre, hogy tudunk-e különbséget tenni művész és műalkotás között: NEM. A világsajtót ugyanis körbejárta a hír: Trier legújabb filmje, A ház, amit Jack épített óriási felháborodást keltett a gálavetítésen, több mint százan elhagyták a vetítőtermet és twitter üzenetekben minősítették gusztustalannak a művet,a melyhez hasonlót még sosem láttak a fesztiválon. A tudósító kollégák nyilván a nizzai butiktulajdonosok véleményét kürtölték szét, hiszen valójában a korábbi években sokkal durvább és erőszakosabb filmek szerepeltek Cannes-ban, mondjuk pont Trier Antikrisztusa vagy a Vincent Gallo rendezte The Brown Bunny (A barna nyúl), amelyben a főszerepet is magára osztó rendező frontálisan ábrázolta, ahogyan Chloë Sevigny színésznő orálisan kielégíti. Igaz, utóbbit a kritikusok is egyöntetűen elmarasztalták, ellenben A ház, amit Jack épített erősen megosztó: sokak szerint egyszerűen bűn megnézni, míg mások szerint Trier leiskolázta a teljes Cannes-i fesztivált. Fenntartásokkal ugyan, de én az utóbbi csoportba sorolnám magamat.

Fotó: AFP/Dave Bedrosian/DPA

Fotó: AFP/Dave Bedrosian/DPA

Egy fesztiváltudósítás keretei közé nem fér be A ház, amit Jack épített mély elemzése, mivel tényleg többszörösen kódolt műről van szó, amelynek középpontjában a tökéletességet kutató sorozatgyilkos áll. Azonban itt nem áll meg a sztori, amihez Trier korábbi műveihez hasonlóan művészettörténeti és történelmi háttér kapcsolódik, és közös nevezőre hozza a gyilkos karakterének az archetípusát a múlt nagy mészárosaival: leginkább Hitlerrel és Sztálinnal; a birodalmi esztétikával és az artisztikus hitvallással. Lehet, hogy ezek túl nagy szavaknak tűnnek, de ez esetben indokolt a használatuk. Lars von Trier műalkotással válaszolt arra, amivel a világ őt vádolja 2011-óta, amikor Cannes-ban a sajtótájékoztatón azt mondta egy szerencsétlen szövegkörnyezetben, hogy megérti Hitlert. Legutóbbi filmjével egyértelművé tette: műalkotóként ő a jelenkor legfontosabb rendezője. A világról, jelenségekről beszél, és nem történetet akar elmesélni. Óriási a különbség.

Cannesban most elmagyarázta, hogyan is gondolta ezt a kijelentést, azt kell, hogy mondjuk: jelen pillanatban nincs nála vakmerőbb filmes. Belemegy a szörnyűség frontális ábrázolásába: igen, megmutatja, hogy a Jack (Matt Dillon) hidegvérrel kivégez két gyereket és anyjukat, vagy, hogy hogyan tanulja meg egy asszonyon, hogyan és meddig kell fojtogatni egy embert. Jack, a sorozatgyilkos kényszerbeteg, és nem is akarna belefolyni az ölésbe, de a világ – a filmben egy roppant idegesítő nő, akit Uma Thurman alakít – kényszeríti a cselekvésre. Az a bizonyos ház, amit épít, pedig az abszurditás csúcsa: emberi testekből áll össze, ami utat mutat Jacknek a pokolba – a mű megtekintése előtt nem árt egy alapos Dante kurzus. Az alvilág vizuális bemutatása meghökkentő, a film utolsó fél órája elképesztő utazás, amelynek során még az Elíziumi mezőkre is bekukkanthatunk. A kegyetlenség ábrázolása egybefolyik a tökéletességgel és Trier eszmefuttatásaival a mindennapi élet fájdalmáról. Elborzaszt és lenyűgöz.

Elhangzik egy érdekes mondat, amikor Jacket Vergilius metaforikus alterego-figurája, bizonyos Verge (Bruno Ganz) faggatja: a gyilkos azt mondja, hogy sajnálja, hogy férfinak született, mert így örök áldozat. Noha Lars von Trier nem tartott sajtótájékoztatót, de lapunknak adott interjújában kifejtette: ezek a mondatok azért is szimbolikusak a számára, mert az édesanyja igen autoriter személyiség volt és amióta tudatánál van, úgy éli meg az életet, hogy minden nap azzal az érzéssel kel fel, hogy valamiért bűnös. Csak épp nem tudja miért. Megrendítő őszinteség. Csakúgy, mint a filmje. Az biztosan kijelenthető: másképp látja a világot, mint a többség. Sőt, egyedi vizionáriusról van szó.

A „Hitler-eset” egyébként izgalmas hatással volt a Trier életműre. A dühből készített reakció, a két részre bontott Nimfomániás után logikus lépés volt a „Jack”. Olyan, mintha egy életmű lezárása lenne. Erre a felvetésre persze, a szemmel láthatóan is minimum paranoiás Trier mosolyogva reagált: csak azért forgatott újra filmet, mert szóltak neki, hogy a cége különben csődbe megy. Hát, fogta magát és írt gyorsan egy forgatókönyvet. Bár hét éve kijelentette, hogy soha többet nem ad interjút, és ezt komolyan is gondolta, üzleti érdekből most újra kötélnek állt. Azaz, gondolhatjuk azt is, hogy ez csak egy ráadás.

A Jack kapcsán még muszáj beszélni egy emberről: a Jacket alakító Matt Dillonról. Ő egy generáció hőse volt Francis Ford Coppola rendezte Rablóhalban és karrierje eddig arról szólt, hogy vajon képes lesz-e újabb filmtörténeti jelentőségű alakításra. A válasz: Jack-alakítása egyértelműen az, és nem tudtam megállni, hogy ne kérdezzem meg tőle: mit tett vele Trier, amit előtte senki? A válasz meglepő volt: totálisan lebontotta a színészi játékot, azaz nem engedte őt próbálni. Vagy felvette próba közben? Maga sem tudja pontosan megfogalmazni.

Nem megérti. Alakította.
A Verge-et alakító Bruno Ganz igen frappáns választ adott lapunknak arra a kérdésre, hogy mit gondol arról, hogy 2011-ben Lars von Trier azt mondta, megérti Hitlert. „Semmit, én eljátszottam őt” – válaszolta a színész, aki A bukásban alakította a Führert.

Csákvári Géza, Cannes

Lájkoljon minket a Facebook-on is!