Előző
Következő
új cikk

Vélemény

Hosszú oldal - Hat cserép muskátli

Népszava|2018. máj 22. 06:03
[A+ A-]

Hát ennyi maradt. Hat cserép muskátli, néhány kövirózsa meg egy fehér balkonláda, a tavalyi egynyári növények kóróival. Amelyek már soha többé nem hajtanak ki, és nincs, aki újat ültessen helyettük. Nem merünk. Nem éreznénk helyénvalónak. Ostoba érzés ez: a teljes tehetetlenség.

A fal túloldalán hetek óta csend van. Néha jön valaki, egy-egy rokon, intéz valamit, elvisz valamit, mi meg, a többi lakó, összesúgunk: ki mit tud, mikor lesz a temetés. Aztán megint a csend.

A muskátlikat a másodikon teleltettük a lépcsőházban, de hát egyszer csak tavasz lett, a gazdájuk meg még mindig kórházban feküdt. A néni a harmadikról óvatosan, szinte csempészve hozta le őket, bocsánatkérőn, mintha nem volna illendő, hogy nem a tulajdonosuk rakja ki őket a napra. Megüzentük a kórházba, hogy a muskátlikkal minden rendben.

Csak aztán senki nem jött onnan haza. Mi meg itt maradtunk muskátlistul, kövirózsástul az ostoba tehetetlenségünkkel, hogy a rákot nem lehet visszacsinálni, nincs az a tápoldat, nincs az a virág, ami segíthetne.

Az első napokban egymást lestük: mi legyen a muskátlikkal. Ki locsolja őket? Mert locsolni kell, az egyezményes. Ha visszacsinálni nem is lehet, elengedni nem szabad semmit, még egy nyamvadt cserép virágot sem. Hogy az ember azt érezze: valami kis befolyása tán mégis van az élet dolgaira.

És akkor egyszerre lett rendszer.

Pedig nem beszéltünk meg semmit. A néni a másodikról kora reggel locsol, tiszta vízzel, látom a cseppeket utána a vörös kövezeten. Én hetente kétszer megyek, tápoldattal és különös tekintettel a kövirózsákra, mert a muskátlik mellett az ember hajlamos elfeledkezni a kövirózsákról, amik amúgy kitartanak a végsőkig, s többnyire csak akkor vesszük észre, hogy baj van, ha már nem lehet visszacsinálni. A szembeszomszéd esténként locsol, néha egy kis tápoldattal. Ez a mi hallgatólagos munkamegosztásunk.

Tegnap ott álltunk hárman a gangon, mi, a locsolók. A néni a másodikról szörnyülködve mesélte: a földszintiek megkérdezték, mi lesz a muskátlikkal, nem lehetne-e elhozni belőlük. Felháborodottan néztük egymást, aztán a virágokat, és nagyon is helyesnek tartottuk, hogy a néni a másodikról azt mondta a földszinten: a muskátlik maradnak, mert nem a mieink. Hogy akkor pontosan kié a hat cserép, kitől kell elkérni őket, az most mindegy; mi csak locsoljuk őket, mert locsolni muszáj.

A szomszéd amúgy évek óta beteg volt. Tudtuk. Néha segítettünk neki, de a jelek szerint jobban szerette, ha ő segíthet, mert attól mintha kicsit újra egészségesnek érezte volna magát. Így hát rábíztuk a lakáskulcsunkat, hagytuk, hogy ellenőrizze a szerelőket a pincében. Az utolsó hetekben színét se láttuk, de ebben sem volt semmi meglepő. Sosem keltett feltűnést. Nem zajongott, óvatosan zárta be az ajtót, permeteztette a gesztenyefákat a kertben, és pisszenés nélkül mosta fel hetente kétszer a vörös követ. Előttünk is. Mindenki előtt. Úgy élt ő maga is, mint a kövirózsái: mire észrevettük, mekkora a baj, már késő volt.

Csepelyi Adrienn