Előző
Következő
új cikk

Vélemény

Magyar-amerikai kapcsolatok: békítgetés vagy más?

Népszava|2018. máj 28. 06:01
[A+ A-]

Charles Gatival sok évtizedes szakmai ismeretség köt össze. Egy hónappal ezelőtt Paul Lendvai “Orbán: Magyarország erős embere” című könyve kapcsán az április 8-i választások után várható politikai kurzusról vitatkoztunk a Washington Post hasábjain. Gati azon a véleményen volt, hogy az újabb kétharmad birtokában Orbán Viktor irányt vesz majd a jelenlegi félautokráciából az abszolút (vagy teljes) autokrácia kiépítése felé. Én ezt vitattam és a status quo fennmaradása mellett érveltem.

Washingtonban élve már negyedévszázada, „testközelből” láttam, hogy az illetékes amerikai kormányszervek mennyire adnak Gati szakértői szavára a magyar-amerikai politikai kapcsolatok dolgában. Nagy érdeklődéssel olvastam tehát a Népszava május 23-i számában közölt „Amerikaiak Budapesten“ című írását, amelyben Stephen K. Bannon, Trump elnök volt főtanácsadó, és A. Wess Mitchell külügyi államtitkár budapesti látogatása apropóján foglalkozik a szebb napokat is látott kétoldalú politikai kapcsolatokkal.

Mitchellel kapcsolatban Gati kifogásolja, hogy vezetése alatt a State Department lényegében nem emelt szót a Figyelő ismert „ellenséglistájával”, valamint a Nyílt Társadalom Alapítvány és a Közép-európai Egyetem „meghurcolásával” kapcsolatban. Következtetésként ezt írja: „Más szóval a lekenyerezés – az appeasement – veszélye van a láthatáron. Egy cserebere fenyeget: Mitchellék nem emelnének szót az illiberális állam intézkedései ellen, sőt az amerikai külügyminiszter május 30-án fogadná is a magyar külügyminisztert, cserébe pedig a magyar kormány újra megígéri, hogy felemeli parányi hozzájárulását a NATO költségeihez.”

Szerintem ezt a kérdést Gati nem teljesen jól látja, a „lekenyerezés” vádjának belengetése pedig a politikai túlzás határát súrolja. Véleményem szerint az adott kontextusban nem a magyar NATO-hozzájárulás mértéke a perdöntő, annál is inkább, mivel a magyar kormány már korábban vállalta, hogy 2024-re a GDP két százalékát védelemre fogja költeni (a mai egy százalékhoz képest). Külső, washingtoni nyomás nélkül is valószínű a határidő előrehozása, mivel Orbán Viktor gyakran és nyíltan beszél mostanában arról, hogy Magyarország mind jobban elmarad a térség országainak katonai ütőerejétől.
Mitchellel még államtitkári kinevezése előtt beszélgetve és az „Unquiet Frontier” (Nyugtalan határvidék) című fontos könyvét olvasva nekem egyértelműnek tűnik, hogy számára egész Kelet-Európában, közte Magyarországon, egyetlen uralkodó amerikai cél van: a „revizionista ragadozónak“ bélyegzett Oroszország növekvő befolyásának feltartóztatása és visszaszorítása. Ehhez az amerikai biztonsági együttműködés erőteljes fokozását tervezi Kelet-Európával.

Feltűnően új Mitchell (és Donald Trump) geopolitikai koncepciójában az, hogy az eddigi amerikai kurzussal szemben helyteleníti a nyílt politikai nyomásgyakorlást az olyan szövetségesekre, mint például Magyarország és Lengyelország; amelyek nem mindenben felelnek meg a demokratikus elvárásoknak, ahol számottevő demokráciadeficit van. „A demokratikus értékek számítanak ugyan, de az Oroszország elleni biztonsági érdekek elsődlegesek” – mondja Mitchell. Gati minden bizonnyal ebben a koncepcióban látja Budapest amerikai „lekenyerezését". Valójában az történt, hogy a mai Washingtonban a nyers biztonságpolitika kerekedett felül a korábban követett értékalapú külpolitikával szemben. Ebből a fordulatból az orbáni Magyarország potenciálisan hasznot húzhat.

Mitchell igen jól ismeri Magyarországot, követte az évek folyamán egyre szorosabb magyar-orosz érintkezést. Hazánkat külpolitikailag pragmatikusan alkalmazkodó, helyezkedő országnak tartja. Szerinte Budapest és Moszkva között nem szerelmi, hanem biztonsági kockázatokkal terhelt érdekházasság köttetett. Vélt kereskedelmi és energiabeszerzési előnyökért cserébe Budapest a szövetségi rendszerénél puhább vonalat visz Moszkvával szemben: például a nyugati gazdasági szankciók, az energiabiztonság és a Putyin elnökkel való feltűnően sűrű csúcstalálkozók dolgában. Könyvében Mitchell arra is figyelmeztet, hogy Moszkva – a krími minta alapján – bátorítja a „magyar etnikai irredentizmust” Kárpát-Ukrajnában.

Tehát Magyarországgal kapcsolatban Wess Mitchellt és az amerikai Nemzetbiztonsági Tanácsot nem annyira a NATO, hanem mindenekelőtt Budapest különutasnak tartott orosz vonala nyugtalanítja, és itt várnak irányváltozást. Ha a magyar kormány valóban komolyan érdekelt a Washingtonnal való jó politikai kapcsolatokban, akkor mérleget kell vonnia: nagyobb-e a Moszkvával ápolt barátság gazdasági haszna (ha van ilyen), mint a fő szövetségessel való rossz viszony politikai kára? Ha Budapest hajlandó orosz politikája felülvizsgálatára, elképzelhető lesz a szintemelkedés a kétoldalú államközi diplomáciában. Ez lehet az ára a lassan másfél éve lázasan várt Trump-Orbán csúcstalálkozónak is.

Dobozi István, a Világbank volt vezető közgazdásza