Előző
Következő
új cikk

Kultúra

Befogadott kívülálló

Népszava|2018. jún 5. 05:45
[A+ A-]

Fotók: Molnár Ádám

A Mai Manó Ház új kiállítása szavak nélkül tudósít az 1992-es Los Angeles-i zavargásokról, és annak utóhatásiról egy közösségben.

Egy Los Angeles-i fekete közösség csöndes mindennapjai elevenednek meg a Mai Manó Ház Imperial Courts 1993-2015 című kiállításán. A több mint két évtizeden átívelő fotósorozatot Dana Lixenberg holland fotográfus készítette, aki 1992-ben azért érkezett a város déli központjába, hogy megörökítse az afro-amerikai motoros, Rodney King brutális rendőri bántalmazása után kialakult helyzetet. Kinget a rendőrök gyorshajtás miatt üldözték, majd miután megállították, félholtra verték. Az esetet követően az esküdtszék felmentette a három fehér és egy latin rendőrt, amelyre válaszul a város déli központja zavargások színterévé vált. A különböző etnikumok közötti feszültség kiéleződött, a tömeg kirakatokat tört be és épületeket gyújtott fel. Dana ebbe a társadalmi feszültségekkel terhelt városrészbe érkezett, hogy egy holland hetilapnak örökítse meg a történteket. Az újságírói feladat kapcsán Dana kapcsolatba került a Watts negyedben található Imperial Courts szociális telep lakóival, és idővel úgy döntött egy fotósorozatot készít róluk.

Névjegy
Dana Lixenberg
Fotóművész, filmrendező. 1964-ben született Amszterdamban. Az Imperial Courts című munkájáért 2017-ben elnyerte a Deutsche Börse Fotógráfiai Díjat.

Beépülni, és a fekete bandák hétköznapjait megismerni nem volt könnyű feladat. A Los Angeles-i munkája során Dana már megismerte a The Black Carpenters (A fekete ácsok) nevű csapatot, akik bemutatták az Imperial Courts egyik nagy tiszteletnek örvendő vezetőjének, OG Tony Bogardnak. Dana a férfivel és annak barátnőjével, Beckyvel a házukban találkozott, ahová Tony egy barátját is meghívta. A bandavezér eleinte gyanúsan fogadta a holland művészt, a fotózással kapcsolatos első kérdése ez volt: „Nekünk ez miért lesz jó?”. Dana nem tudott mit válaszolni, de elmagyarázta, hogy miről fog szólni a projekt. A fotográfus azt tervezte, hogy egyenként készít fekete-fehér fotókat a közösség tagjairól, félredobva mindenféle sztereotípiát, bemutatva azok valódi egyéniségét. Miután Dana lőtt pár tesztfotót, Tony belement a projektbe.

A művész 1993 márciusában tért vissza az Imperial Courts-ba, vett egy új fényképezőt, autót és lakást bérelt Los Angelesben. A bizalmat újra kellett építenie Tonyval, akit eleinte zavart, hogy a telepen egy holland fotóssal mutatkozik. Danát viszont támogatta Tony barátnője, így a bandavezér másodszorra is igent mondott. Idővel Dana még asszisztenst is szerzett: egy alkalommal, mikor a fotós épp Tonyra várt egy parkolóban, találkozott a bandavezér haverjával, Andréval, akit akkor engedtek ki a börtönből, és munka kellett neki. Dana maga mellé fogadta. – Ez még a mobiltelefonok kora előtt volt, így mindennap dél körül találkoztunk a játszótérnél – mondta lapunknak a művész. Ekkor készítette az első portré-sorozatát. A telep lakóinak a bizalmát szintén nehéz volt elnyerni. Dana mindig megmutatta nekik a már elkészült Polaroid képeket, és együtt lógott a helyiekkel, így lassacskán megtört a jég. Dana természetes fényben fotózott, és arra koncentrált, hogy megmutassa az Imperial Courts lakóinak valódi, hétköznapi arcát. – Tony volt az utolsó, akit lefotóztam – mondja a művész – Kevesebb, mint egy év múlva megölték.

Dana karrierje a rendhagyó fotósorozattal felívelt. Hollandiában kiállítást rendeztek az Imperial Courts képeiből, Amerikában pedig megjelentek a fotók a Vibe nevű hiphop-magazinban. Dana a The New Yorker és a The New York Times fotósa lett, és olyan híres fekete előadókról is készített portrét, mint Tupac Shakur és Biggie Smalls. 2008-ban visszatért az Imperial Courts-ba, ahol ezúttal már hang- és videófelvételeket is készített, hogy minél pontosabban ragadja meg a közösség mindennapjait. Az Imperial Courts viszont már nem volt ugyanaz, mint 1993-ban. A telep az idők során feledésbe merült, miközben felnőtt egy új generáció, többeknek gyermeke született, mások elhunytak.

A régi és az új képekből 2015-ben kötet született. Dana hálája jeléül a lakóknak ötszáz darab úgynevezett „közösségi változatot” is nyomtatott, ezeket magával vitt a telepre. A korábbi fotóalanyok kíváncsian lapozták végig a könyvet: egyszerre látták benne fiatal- és felnőttkorukat, múltjukat és jelenüket. Vagy ahogy Dana fogalmaz: – Olyan volt számukra a könyv, akár egy családi album.

Brutális igazság
A Los Angeles-i zavargás fontos hivatkozási pontja a kilencvenes évek amerikai könnyűzenéjének. A Bush-éra lenyomata éppúgy ott van a seattle-i rockban, mint a kaliforniai punk-szcéna számaiban – de a legmarkánsabban egyértelműen a hiphop műfajának felemelkedése kapcsolódik hozzá. Míg ugyanis a fehér középosztálybeli gördeszkások az Öbölháború és a megosztó politikai döntések ellen emelték fel a hangjukat, az afro-amerikai közösség a hiphoppal rátalált a szócsőre, amellyel végre elmondhatta a problémáit. Már a hiphop kialakulásában is fontos szerepe volt egy rendbontás-sorozatnak: az 1977-es nagy New York-i áramszünet idején a lakosság fosztogatni kezdte az üzleteket, így azok, akik addig csak álmodtak a zenéléshez szükséges eszközökről, hirtelen lemezjátszókhoz, hangfalakhoz, mikrofonokhoz jutottak.
Az 1992-es Los-Angeles-i zavargás egy folyamat betetőzése volt: a lehetetlen életkörülmények, a sorozatos rendőri túlkapások és az elnyomás Grandmaster Flash és a Furious Five 1982-es, The Message című dala óta témája volt a hiphop-daloknak. A kilencvenes évekre New York Bronx negyede mellett Los Angeles is rátalált a saját hangjára: bandaháborúk, drog, prostitúció, low-rider autók és az életstílus egyéb külsőségei – meg a rendőrgyűlölet. A Body Count 1992-es albuma például egy rendőrgyilkosság hangjátékával indít, az együttes Cop Killer, azaz Rendőrgyilkos című dalát pedig sokan a zavargások közvetlen kiváltójának kiáltották ki. A zavargások után megjelent ikonikus Los Angeles-i lemezek, amilyen például az NWA-ből kilépett Dr. Dre The Chronic vagy Ice Cube The Predator című albuma alapvető referenciaként tekintenek a zavargásokra, de a mai napig hivatkozási alap: a nemrég Pulitzer-díjjal elismert Kendrick Lamar is vissza-visszautal rá.
A zavargásokról szóló hírek után pedig kulturális fronton is teret kapott „a gettó” – ahogyan előszeretettel utalnak az előadók a szegregációtól és alacsony életszínvonaltól sújtott városrészekre – előtt. Ekkoriban emelkedett fel 2Pac Shakur és Snoop Dogg, és vált mainstreammé az úgynevezett gengszterrap, amely címkét egyébként az előadók nem kedvelnek túlzottan. „Nem létezik ilyen műfaj, ezt csak a média aggatta ránk, hogy gátat vessen a mondanivalónknak – fakadt ki egyszer GZA, a Wu-Tang Clan tagja. – Mi csak az igazat mondjuk ki, méghozzá brutális módon.” - Csepelyi Adrienn

P. Szabó Dénes írása a Népszavának

Lájkoljon minket a Facebook-on is!