Előző
Következő
új cikk

Szép szó

Bóta Gábor: Isten a pszichológusnál

Népszava|2018. jún 9. 07:08
[A+ A-]

ELLA ÉS ISTEN Gryllus Dorkának és Kálid Artúrnak lehetősége nyílik a remek színészi játékra FOTÓ: SZALMÁS PÉTER

Bátortalanul tébláboló férfi jelenik meg a középkorú pszichológusnőnél. Félszeg. Kezdetben szinte harapófogóval kell belőle kihúzni a szót. Sok problémája van magával. Meg a világgal. Azt kezdi bizonygatni, hogy ő maga az Isten. De nincs klepetusa, se rőt szakálla, nem áll talapzaton, nem mennydörgő a hangja, olyan, mint bárki közülünk. Kálid Artúr tétován félszegnek játssza. Tipródónak. Kételyeivel vívódónak, akinek külső segítségre van szüksége ahhoz, hogy kellően szembenézzen önmagával, valamelyest rendbe tegye a dolgait.

A Hatszín Teátrumban - a Zsidó Művészeti Napok égisze alatt - a Gólem Színház mutatta be, a nemrég elhunyt jeles izraeli szerző, Anat Gov, Jaj, Istenem! című darabját. Ami belemenősen boncolgatja azt a kérdést, amit sokan fel sem mernek tenni, ha ennyi baj van a világban, ennyi nélkülözés, embertelenség, kegyetlenség, háború, erőszak, akkor Isten eltolta, amit létrehozott? Netán a saját képére formálta? De akkor ő sem tökéletes? Esetleg nincs is, csak az emberiség próbálja beletáplálni a hitét, muszáj bíznia benne, mint megmentő szalmaszálban? Előfordulhat, hogy most jön csak rá, közel sem tökéletes, amit alkotott? És, ha nem az, akkor lehet-e bízni benne, vagy mégiscsak jobban tesszük, ha magunkra, meg embertársainkra bízzuk, hogy tőlünk telhetően, valamelyest mégiscsak rendbe tegyük, amit csak lehet, mert bármennyire is jó lenne, másra bizony nem számíthatunk?

Kérdések, kérdések hátán, temérdek sorjázik belőlük a Borgula András által rendezett produkcióban. Gyarmati Dóra díszleteként egy szobát látunk, ami egyszerre nappali és rendelő is, itt él Ella, a pszichológusnő, aki egyedül neveli beszélni nem tudó, fogyatékos fiát. Mielőtt betoppan Isten, megszemlélhetjük, milyen meghitten, testben, lélekben összeforrottan, játszanak együtt. Minden bizonnyal igen jó a kapcsolatuk, nagyon szeretik egymást, de hát az is nyilvánvaló, hogy ennek a nőnek az élete közel sem fenékig tejföl. Gryllus Dorka határozott, öntudatos, fölöttébb érzékeny, empatikus embert alakít, aki két lábon áll a földön, de képes kicsit el is emelkedni onnan, iparkodik túllátni szobája falán. Ha létezik még ez a Brecht által annyira keresett kategória, valószínűleg nevezhető jó embernek. Tán ezért is éppen hozzá jön el Isten, ahogy Brecht A szecsuáni jólélek című darabjában is, mint a címe mutatja, jóembert keresnek az istenek. Ahogy Brechtnél, úgy itt sem szükséges, hogy különleges képességei legyenek, nem kell zsenialitást mutatnia semmiben, "csupán" emberségben, a másokhoz való normális viszonyulásban, ami az abnormálissá vált világban már-már egészen kiemelkedő képesség, és ezért sajnos rendhagyónak minősül.

Filozofikusság, költészet is van a darabban, miközben bizonyos mértékig vitadráma is. Ellának és Istennek folyamatosan ütközik az álláspontja, időnként reménytelennek tűnik a közös nevező. Végzetesnek látszó eltávolodások vannak, de azért fokozatosan közelít egymáshoz a két ember, hiszen ebben a felfogásban Isten is az. Lehetőség nyílik remek színészi játékra, és mindketten élnek is a lehetőséggel. Nagy, feszült csendek, beszédes hallgatások vannak, és persze lendületes, vagy éppen elbizonytalanodó riposztok ugyancsak. Hol az egyik fél kerül felül, hol a másik, intenzív a libikóka játék, mire végül kiegyenlítődnek az erőviszonyok. Borgula nem talál ki semmi extra koncepciót, pontos szövegértelmezéssel, biztos helyzetelemzéssel segíti a színészeket és hagyja őket érvényesülni, szárnyalni.

A világ gondjai sajnos nyilvánvalóan megoldatlanok maradnak. Bár Isten távozik, Ella is meg ő is valamennyire magukra találnak. És az eddig csak artikulálatlan hangokat hallató kisfiú pedig értelmes szót ejt ki a száján. Így anya és gyermeke biztosan még inkább egymásra találnak. És tán valamelyest meglelik az útjukat is.

Az útkeresésről regél William Wharton Madárka című regénye is. A Másik Oldal elnevezésű, nemrég alakult színházi alkotóközösség ezt annyira komolyan veszi, hogy egy pincerendszerben játszatja a produkciót, ahol több helyszínen zajlanak az események, nekünk pedig vándorolnunk kell, így mi is keressük az utat. De arról is szó van, hogy Gyulay Eszter rendező, aki maga készítette a színházi verzió szövegét, fiatal tanítványaival keresi az utat, a helyet a szakmában. Egyedi világlátásra, önkifejezésre törekednek. Két ifjú a főszereplő. Két barát. Egyiküknek, Madárkának, már zátonyra futott az élete, iszonyú gödörben, ténylegesen a pszichiátrián van, ott próbálják visszahozni a létezésbe, elérni azt, hogy egyáltalán egyen és megmukkanjon. Ő is csak artikulálatlan hangokat ad ki magából, mint a Jaj, Istenem! előadásában a kisfiú. És végül majd ő is megszólal.

A B32 Kultúrtérhez tartozik a pince, ahol vagyunk, valaha galéria és üzlethelyiség volt itt. Most csupasz téglafalak és izgalmas terek vannak. Akad köztük tágasságérzetet keltő, már-már impozáns, és van szűk, nyomasztó, rácsos ajtóval elrekesztve, ebből például kiváló pszichiátriai kórterem kerekedik, és a rácson keresztül nézhetjük, hogy mi történik bent Madárkával. De a végkifejlet előtt, amikor kinyílik majd az addig csak a nővér által nyitható, és rendre bezárt ajtó, a közönség tagjai közül is a bátrabbak vállalhatják, hogy bentről nézik az eseményeket, így a nézők zöme őket szintén rácson keresztül figyeli.

Hát igen, mindannyiunk helyzete viszonylagos, és ezt igyekszik érzékeltetni az előadás, akkor is, amikor vándorlunk, és utána saját ügyességünk szerint is elhelyezkedünk egy-egy jelenethez, és így különböző szemszögből láthatjuk a történéseket. A két fiatal színész, Varga Ádám és Tóth János Gergely, akik barátokat játszanak, nagyon beleélik magukat a szerepeikbe.

A Madárka előadásában a fiúk keresik az útjukat ( Tóth János Gergely) Fotó: Torják Orsi

A Madárka előadásában a fiúk keresik az útjukat ( Tóth János Gergely) Fotó: Torják Orsi

Feltehetően a valóságban is jóban vannak, annyira nagyszerűen működnek együtt, és minden bizonnyal a saját útkeresésüket is igencsak belejátsszák a produkcióba. Eljátsszák a nagy vágyakat, a világmegváltó hevületet, a tervezgetések mámorát, a hatalmas ábrándokat, a szárnyalást és a kényszerű földre zuhanást, a kilátástalanságot, annak minden csalódottságával, fájdalmával együtt. És közben örök nőként, aki gondot visel, ápol, korhol, megért, jelen van Simkó Katalin.

Mindkét produkció arról regél, hogy jóval több az útvesztő, mint az út. De azért valahogy csak talpon kell maradni.

Bóta Gábor

Lájkoljon minket a Facebook-on is!