Előző
Következő
új cikk

Külföld

Elrejthetik a bombagyárakat

Népszava|2018. jún 11. 05:31
[A+ A-]

Kim Dzsong Unt tegnap a vendéglátó Szingapúr miniszterelnöke fogadta. FOTÓ: AFP/MINISTRY OF COMMUNICATIONS AND INFORMATION OF SINGAPORE

Kimunkált békeszerződést nem, de szándéknyilatkozatot akár eredményezhet az amerikai-észak-koreai csúcstalálkozó, amitől Trump Nobel-díjat remél.

Szingapúr városállamban az Egyesült Államok elnöke és Észak-Korea vezetője tárgyalóasztalhoz ül egymással, 65 évvel a koreai fegyverszünet életbe lépése után most először, azzal a meghirdetett céllal, hogy kiiktassák a nukleáris háború veszélyét a máig megosztott félsziget körül.

A találkozó létrejöttének a ténye jól példázza, hogy a republikánus washingtoni kormányzat sutba dobta az újabban „demokráciaexportnak” bélyegzett korábbi gyakorlatot, amelynek a jegyében Amerika – abbéli meggyőződésében, hogy az általa vallott demokráciaeszmény az egész világ számára csakis üdvös lehet – igyekezett a nyugati értelemben vett demokratikus útra terelni különböző országokat, politikai és gazdasági támogatással, diplomáciai rábeszéléssel, illetve szükség esetén katonai erővel.

Az észak-koreai diktatúrát a beszámolók szerint okkal lehet sztálinista jelzővel illetni. Az emberi jogok gyakorlatilag értelmezhetetlenek, az átlagember életét a szürke robot, annak fejében a nagyon szerény mindennapi betevő falat – illetve időnként még az is csak hiányosan -, valamint a nagygyűléseken kötelező lelkes vastaps tölti ki. Az engedetlenség legkisebb megnyilvánulásáért is kemény megtorlás jár. Kim Dzsong Un a belső politikai ellentéteteket adott esetben agyonlövetéssel oldja meg, mint tette azt 2013-ban a nagybátyjával.

A mostani csúcstalálkozóra való készülődés keretében azonban amerikai részről egyetlen szóval sem fogalmaztak meg olyan komoly szándékot, ami az észak-koreai belső viszonyok megváltoztatását, netán a demokratizálást célozta volna. Minden jel szerint egyszerűen arról van szó, hogy az észak-koreai nukleáris, illetve rakétafegyverzet fejlesztése elért arra a szintre, ahol már tényleges katonai fenyegetést jelenthet az Egyesült Államokra nézve, és Phenjan ezt a képességét nem „ütőkártyaként”, hanem inkább „vásárlási utalványként” szeretné felhasználni: letesz az atomfenyegetésről, ha Amerikától is biztonsági garanciákat kap a maga számára.

Donald Trump, akit a világ okkal tekint a nemzetközi együttműködést eddig jobbára csak romboló vezetőnek – lásd például a globális klímamegállapodásból való kivonulását, a szabadkereskedelem elleni támadását, illetve legfőképpen az Iránnal kötött atomalku amerikai részről történt felmondását -, igyekszik megragadni a lehetőséget arra, hogy mindezt ellensúlyozandó, a Koreai-félsziget béketeremtőjeként léphessen fel. Egyelőre azonban nem tudni, hogy milyen árat hajlandó fizetni Észak-Koreának azért, amit a G7-ek kanadai csúcstalálkozóján elvárásként úgy fogalmaztak meg a hét végén, hogy Phenjannak „teljesen, ellenőrizhető módon és visszafordíthatatlanul” le kell szerelnie nukleáris és egyéb tömegpusztító fegyverkapacitását, valamint ballisztikus rakétáit is, minden hatótávolsági kategóriában.

Az Egyesült Államok 28 500 katonát állomásoztat Dél-Koreában és további 80 ezret a szintén nem túl távoli Japánban, de természetesen nem csak ez az élőerő szolgálja Észak elrettentését, hanem az amerikaiak nukleáris kapacitása is. Ha Kim tényleg hajlandó mindent felszámolni, akkor cserébe mit kap katonai értelemben? – erre a kérdésre ma még nincs válasz, miként arra sem, hogy meddig tart az amerikaiak szolidaritása Dél-Koreával. Ha békeszerződéssel akarnák lezárni az elvben ma is fennálló hadiáállapotot, akkor az Észak-Korea elismerését jelentené, miközben a dél-koreai alkotmány ezzel ellentétben áll. Szöulnak tehát ünnepélyesen le kellene mondania Észak visszaszerzéséről, mint alkotmányos célról.

Az külön bonyolíthatja a kérdést, hogy az Egyesült Államok elvben „ENSZ-erőként” vett részt az 1950-53-as koreai háborúban a déliek oldalán, a kommunista Északnak pedig Kína hatalmas mértékű közvetlen támogatást nyújtott. További tisztázandó kérdés, hogy ha Dél-Korea engedményt tesz, és lemond a félsziget szöuli vezetésű egyesítéséről, a nukleáris veszély kiiktatása nyomán pedig felértékelődik a hagyományos haderő, akkor milyen garanciarendszer fogja visszatartani Phenjant a saját irányítás alatt történő, erőszakos félsziget-egyesítés megkísérlésétől. Kim kártyáiba nem lehet belelátni abban az értelemben sem, hogy szándékában áll-e valamilyen óvatos gazdasági nyitási politika a Nyugat felé, vagy csak a világtól elzárt falanszterét akarja őrizni körömszakadtáig.

Mindezek a kérdések azonban abból az előfeltételből indulnak ki, hogy egyáltalán lehetséges az észak-koreai nukleáris arzenál teljes, ellenőrizhető és visszafordíthatatlan felszámolása.

Hogy mekkora lehet ez az arzenál, arról a médiában elég bizonytalan becslések keringenek, általában tíz és hatvan-hetven közé teszik az Észak-Korea által feltételezhetően már előállított nukleáris bombák számát.

Az ország 2006 óta hat föld alatti kísérleti nukleáris robbantást hajtott végre, és abból kettő – Phenjan saját állítása szerint – hidrogénbomba-kísérlet volt.

Pusztán a bomba előállításánál azonban nagyobb műszaki kihívás az, hogy olyan kis tömegű nukleáris robbanófejet tudjanak készíteni, amit egy nagy hatótávolságú rakéta az amerikai kontinensig képes elröpíteni. Kim Dzsong Un tavaly novemberben azt állította, hogy már eljutottak erre a szintre.

A szakemberek azonban felhívják a figyelmet azokra a részletkérdésekre is, amelyekben az ördög lakozik. Így például arra, hogy amikor a ballisztikus rakéta – aminek az interkontinentális változatából Észak-Koreának ma tíznél talán valamennyivel kevesebb állhat a rendelkezésére - a célba érés előtt visszatér a légkörbe, akkor a nukleáris robbanófejet iszonyatos súrlódási hőtől kell megvédeni, nehogy idő előtt felrobbanjon. Az ilyen hőpajzs előállítása külön leküzdendő nehézséget jelent.

Külön kérdés az elrejthetőség. Az atombomba alapanyaga a plutónium vagy nagy mértékben dúsított uránium. Észak-Koreának mindkét anyagból van készlete. Egy 2016-os dél-koreai kormányzati jelentés szerint Phenjan akkor mintegy 50 kilónyi, fegyverként alkalmazható plutóniummal rendelkezett, ami talán 6-10 bomba előállításához lehetett elég. Más forrás szerint az egy bombához szükséges, nagyjából 6-8 kiló plutónium csupán akkora méretű, mint egy softball labda.

A plutónium előállítása azonban kiterjedt létesítményt igényel, és nagy hőkibocsátással jár, tehát könnyen felfedezhető, míg az urándúsító centrifugákat jól el lehet rejteni és működtetni mélyen a föld alatt is. Egyes hírszerzési adatok szerint a hegyvidékekben gazdag Észak-Korea különböző térségeiben mintegy 10 ezer, különböző nagyságú alagutat, illetve más, földalatti létesítményt építettek katonai célból.

Amerikai feltételezések szerint Észak-Koreának 250-500 kiló dúsított urániuma lehet, amiből 25-30 bombát tudnak gyártani. Más forrásból - némileg eltérő adatok alapján - azt lehet tudni, hogy az egy bombához szükséges húsz kiló uránium nagyjából egy egyliteres vizespalack méretű.

A kiterjedt alagútrendszer tehát komoly ellenőrzési nehézséget jelentene bármilyen megállapodás esetén.

Kárpáti János

Lájkoljon minket a Facebook-on is!