Előző
Következő
új cikk

Kultúra

Rokonságban Pilinszkyvel

Népszava|2018. jún 13. 05:43
[A+ A-]

Fotó: Molnár Ádám

 Takács Zsuzsa a Könyvhétre megjelent gyűjteményes kötete apropóján reményről és időről beszélgetett Schein Gáborral.

- Iskolás koromban kedvenc versem volt, a „Földiekkel játszó. Égi tünemény, Istenségnek látszó Csalfa, vak Remény…”, és azt gondoltam, az én világlátásomra az jellemző, hogy a legnehezebb viszonyok között is tudom, van valami lehetséges kibontakozás, van remény, folytatás. Úgy gondoltam, ez a remény, ha majd a végső vallomásra kerül sor, tanúskodik helyettem, arról, hogy én bíztam benne – kezdte Takács Zsuzsa a Vak Remény című összegyűjtött verseskötetének bemutatóján. Az író a Margó Irodalmi Fesztivál keretében Schein Gáborral beszélgetett. A címadó vers, épp úgy, ahogy számos meghatározó darab – például a Tiltott nyelv – a 2005-ös Üdvözlégy, utazás! című kötetből való, mellyel kapcsolatban a költő megjegyezte, úgy érzi, akkor olyan kötetet írt, amely későbbi pályáját előrevetítette, a Vak Remény című vers pedig teljes költészetét jellemzi.

- Abban, hogy a Reményt tegyem meg a fő allegóriának, szerepet kapott az is, hogy gyakran mondják vagy kérdezik, a költészetem reménytelen-e vagy reményteljes. Azt szeretném, hogyha látnák az olvasók: akik vállalják az alámerülést az életbe, jól döntenek, ha szembe mernek nézni a démonjaikkal, a helyzetükkel, akkor végül is adódik lehetőség a kibontakozásra – emelte ki Takács Zsuzsa, ugyanakkor azt is hangsúlyozta, a hit, remény, szeretet hármassága is közrejátszott az allegóriában.

"És akkor élhettünk volna úgy, mint a fényérzékeny növények, fölfelé törekedve. Élhettünk volna úgy, mintha éltünk volna” – áll a Tiltott nyelv című vers zárósoraiban, amely a szerző szerint az írói attitűdről is szól. - Néha úgy érzem – ez a legfőbb költői aggályom –, hogy nem szabadna kimondanom, amit gondolok, mert félreérthető, és aki olvassa, talán könnyelmű ítéletet hoz: milyen pesszimista ez a költészet. De önmagában az, hogy valamit kimondunk, végtelen optimizmusra vall. Azt jelenti, hogy megbízunk abban, aki velünk egy időben, vagy esetleg utánunk él majd. Hogy tudjuk, ők is hasonló gondokkal küzdenek. Mert választhatnánk azt az utat is, hogy nem gondolunk bele abba, hogy az életünk nagyon rövid idő. Amennyiben hiszünk az időben. Én például nem hiszem, hogy az idő több volna, mint emberi találmány. Azt hiszem, hogy az idő végtelen. Egy végtelen folyamatban élünk mindnyájan; számomra nagyon élők például a magyar költők, akik hatottak rám. De mégis fennáll a kétely, s mégis megkérdezhetjük magunktól, érdemes-e belegondolni a dolgokba, vagy pedig éljünk úgy, mint a fényérzékeny növények – hangsúlyozta Takács Zsuzsa.

Nagyon sok helyen úgy jelenik meg a többes szám első személyű alak, hogy kicserélhető lenne egyes szám első személyre is. Mégis, nem véletlenül ezt a megfogalmazásmódot választja – mutatott rá Schein Gábor a versek egyik legszembetűnőbb jellemvonására. „Nem csak rólam van szó, hanem minden íróról és olvasóról, a közös helyzetünkről és mindarról, ami aggaszt minket. Mondjuk úgy, hogy el vagyunk keseredve, vagy vigasztalanok vagyunk valamiben. Szerettem volna éreztetni, hogy közös a sorsunk. Valahogy nagyképűnek éreztem volna, ha kisajátítom magamnak ezeket az érzéseket. Érzem azt, hogy osztozom a velem együtt élőkkel, és osztozom azoknak a gondolataiban is, akik valaha papírra vetették azokat. Másfelől pedig ennek a többes számnak van valami ontológiai panaszjellege is; akihez szólunk, az érzésem szerint Isten – hangsúlyozta Takács. Schein pedig hozzáfűzte, Rilke szerint a dicséret, csak a panasz terében szólalhat meg igazán.

Ahogy a természetes családot sem választja az ember, ezt a családot sem választjuk – mutatott rá Schein Gábor a Takács Zsuzsa irodalmi rokonságában szereplő alakok fontosságára; Pilinszkyre, Borbély Szilárdra, Kafkára, Dosztojevszkijre. A költő Kafka egyik fontos gondolatát említette meg: rengeteg remény van, csak nem nekünk. - Ez ironikus, másrészt tragikus felismerés. Nem tagadhatom, hogy a remény jelen van, és nem tagadhatom azt sem, hogy jó pillanataimban nekem is megjelenik. A Dosztojevszkij regények csúcsdialógusait versként olvasom szinte, úgy is megállják a helyüket – különben is, ki tudja hol van a határ vers és próza között. Pilinszky pedig Ady után az egyik legmeghatározóbb kamaszkori élményem volt – beszélt Takács olyan közelséggel és szeretettel az írókról, mintha valóban szoros rokonságban állnának.

Csepregi Evelyn

Lájkoljon minket a Facebook-on is!