Előző
Következő
új cikk

Kultúra

Létezésre ítélt emberek nyomasztó haláltánca

Népszava|2011. okt 19. 06:32
[A+ A-]
Nincs nagy romantikus szenvedély, nincsenek önáltató, nagy hazugságtirádák, a Radnóti Színház Vágyvillamos című produkciójában, mint például voltak Szász János A vágy villamosa című emlékezetesen elsőrangú előadásában Nyíregyházán. Zsótér Sándor rendező nem utó-csehovi műként játszatja Tennessee Williams darabját, hanem inkább Becketthez, vagy a még későbbi abszurdokhoz közelít.
A díszlettervezővel, Ambrus Máriával közös fordításában szárazabbá, kopogósabbá teszi a szöveget, miközben bántó szavakból előszeretettel halmoz szinonimákat, melyeket a szereplők gépiesen darálva, mint szitokáradatot ontanak magukból.
Kováts Adél Blanche szerepében is szikárabb a megszokottnál. Nem színésznői parádét látunk, nem azt mutatja be, hogy mennyi színt, hangulatot tud használni a deszkákon, hanem a lelki és testi kitikkadtságot. Azt a helyzetet, amikor valaki már csak megszokásból hisz abban, hogy történhet vele valami jó, de valójában nem bízik benne.

Blanche áll abszolút a középpontban, azt is mondhatnám, hogy a mértani középpontban, mert benne sűrűsödik, az a lúdbőröztető életérzés, amiről az előadás beszél. Egy idegzsába korban egy idegzsába ember küszködik a léttel. Szeretetre vágyik, de erre minimális az esélye, mert lénye sok tekintetben taszítóvá és kiszolgáltatottá vált. De romjaiban is nagyobb a karizmája, mint a többieknek, emiatt keringenek körülötte mások, mint bogarak a lámpa körül, ha ettől akár a vesztükbe is rohannak. Ez azonban ebben a darabban nem a szó szerinti vég, hanem sivársággal teli, reménytelen vegetálás. Ennek a közegét teremti meg Ambrus Mária kétszintes díszlete, melyben lepusztult szobabelső, és kietlen kültelki udvar mintha egymásra kopírozódna. A homályos üvegű ajtón, ablakon keresztül pedig elmosódva látjuk a szereplők sziluettjeit, de olykor nagyon is vaskosan halljuk a hangjukat. Benedek Mari rikító színű jelmezei jelképezik a halálra ítélt kitörési kísérleteket ebből a koszszürke, bánatos közegből.

Schneider Zoltán kiváló Mitch, aki sóvárogva ráhajt Blanche-ra, valóságos vágyképet lát belé, azzal hitegeti magát, ha megkaphatná, egycsapásra jóra fordulna az élete. Mindenki esélytelenül hajszolja a boldogság kékmadarát. Petrik Andrea adja Stellát, Blanche húgát, akit éppen nővére jelenléte döbbent rá, hogy hiába vár babát, az ő házassága körül sok minden nincs rendben, miközben a Csányi Sándor által alakított férjének igencsak ösztönből eljár a keze, hat rá a drabális ereje, nem tud tőle szabadulni.

Négy létezésre ítélt ember jár furcsa haláltáncot, annyira tragikus a sorsuk, hogy még a közeli halálra sincs sanszuk. Túlzottan egyhangulatú, nyomasztó előadás, viszonylag kevés humorral, emiatt olykor monotonná, fárasztóvá, már-már unalmassá válik. De mivel az általánosan eluralkodó reménytelenség manapság közhangulat, valamit nagyon is telibe talál.

Lájkoljon minket a Facebook-on is!