Előző
Következő
új cikk

Belföld

Utazás Andrassew Iván koponyája körül

Népszava|2013. aug 3. 05:15
[A+ A-]
Amikor az utcán ismert mackós járásával elém jött, megnyugodtam, mint korábban is, csaknem mindennapi telefon beszélgetéseink alkalmából. Az egyetlen szemmel látható változás, hogy megoperált fején sapka. És a hangja, ritmusa, logikája is a régi. Higgadtan szemléli magát, derűlátó, tehát valószínűleg, ha kevesebbet látogatja is majd a redakciót, ismét rendszeresen dolgozni fog.

Már most ügyesen használja vadonatúj iPadjét, amelyet ismeretlen tisztelőitől kapott, hálás a szeretetért, amelyben kollégáitól, barátaitól, olvasóitól része van. Szóval Andrassew Iván agyműtéte után is változatlan.



- Interjút kérdéssel illik indítani, de én egy barátságtalan megjegyzéssel kezdem. Úgy kell nekem ez a beszélgetés, mint púp a hátamra.
- Miért?

- Mert, ha szokott módon, tőled balra ülök a szerkesztőségben, fecsegünk, rendben, sőt, ha születésnapodon bírlak szóra (éppen a héten volt), az is rendben, de komoly műtét után faggatni valakit, zsenáns.
- Pedig van fontos mondanivalóm, mindjárt az elején: az utóbbi években, amikor a Népszava nagyon nehéz helyzetben volt...

- Szerinted, most nincs?
- De igen. A betegségemet is nagyrészt ennek tulajdonítom. A stressznek, a nyakló nélküli túlmunkának. Ilyen időszakban, amikor az ember nehéz helyzetben van, eszébe jut, milyen jó volna elmenekülni az országból, vagy keresni valamilyen más munkát, munkahelyet. Én nem kerestem ugyan, de azért belém nyilallt: nem lehet ezt a végtelenségig csinálni. Ezért ugyan nem mi felelünk...

- Hanem az ország vezetése...
- A teljes politikai vezetés. Hiszen kizsákmányolnak minket évek óta. Ugyanakkor ki kell mondanom azt is, borzasztó hálás vagyok a sorsnak, amiért nem vetemedtem hűtlenségre. A szerkesztőségtől, az olvasóktól, amit kaptam szeretetáradatban, jóságban, az egészen rendkívüli. Nem kétséges, hogy ez is hozzájárult állapotom javulásához, nagyon sokat segített. Hozzá kell tenni, hogy Németh Péter minden szinte nap meglátogatott a kórházban - más kedves kollégák is, természetesen. A kiadó vezetőjétől, Láposi Elzától és munkatársaitól is olyanokat tapasztaltam, ami semmi máshoz nem mérhető. Nem mondom, hogy megéri, hogy agydaganatod legyen, de ilyen bajban tudod meg, kik vesznek körül. Engem nem rendített meg a betegség egyetlen másodpercre sem. de amikor megláttam a képet, amelyen népszavás barátaim bíztatásul a saját testükből rakták ki azt, hogy IVÁN, elsírtam magam. Csak ezt szeretném elmondani mindjárt az elején, hogy van itt egy bámulatos közösség, amely odaáll az ember mellé.

- Igen, ezt tudtuk mindig, ez a gárda ilyen. Olyan kollégák, akik őszinték, hisznek minden szavukban, amit leírnak, páratlan szellem.
- Remélem, amikor visszatérek, ugyanez lesz.

- Akkor végre megkérdezem azt is, most hogy vagy?
- Teljesen jól vagyok, az egész betegség alatt, soha nem éreztem rosszul magam. Mielőtt bekerültem a kórházba, depressziósnak hittem magam, arra koncentráltam, hogy a munkámmal és a legkisebb gyerekemmel kapcsolatos kötelességeimet teljesítsem. Ennyire futotta. Aztán a kórházban napokon belül rendbe tettek a gyógyszerek. Szinte nyaraltam a kórházkertben, mert mit tegyek ott. A végén már azt mondtam magamban, bármit elvállalok - kerti söprögetést, például -, egy ilyen kórház annyira unalmas.

- Nem teljesen igaz, mert végig figyeltelek. Csaknem minden nap beszéltünk, egyenesben voltál, örültem is, mennyire egyenesben vagy, ha egyáltalán lehet ezt mondani.

- Nagyon érdekes az egész. Gondolkodtam rajta, hogyan is van, hogy egy embert egyáltalán nem taglózza le a problémája. Feküdtem olyanokkal, akik akkor tudták meg, hogy agydaganatosok, az egész éjszakát nyüszítve sírták végig, nem lehetett vigasztalni őket. Lehet - morfondíroztam -, hogy az első nap még nem rendít meg, de talán majd a harmadik. De nem estem kétségbe, máig sem. Sőt kifejezetten jól érzem magam. Az eredményeim, a vérképeim jobbak, mint bárki másnak. Olyan hihetetlen erejű a szervezetem, hogy agyműtét után annyi volt az összes változás, hogy 36,4-ől 37,1-re ment föl a hőmérsékletem, de az is csak egyetlen órára. Negyven év kemény láncdohányzás után a tüdőkapacitásom 90 százalékos. Valami hihetetlen.

- Nem hihetetlen Iván, ez a te természeted, jellemed, ebből fakad minden.
- Aztán jöttek a nagyon súlyos dolgok, le kell szokni egy drogról, a nikotin nevűről, ami azért nagyon komoly. Meg nem vagyok cukorbeteg, de a szteroidkezelések miatt össze-vissza ugrál a cukor, elkezdődik a zöldségevés, le kell szokni a másik súlyos drogról, az édességről, és hát én szeretek fagyizni... Egyszerre mindenről leszokni, műtét, sugárzások, együtt azért ez kitölti a napokat.

- Hála istennek nem ezzel foglalkozol, úgy általában mégis mivel töltöd a napjaidat?

- Írogatok. A kórházban ellopták az iPad-emet (kimentem a folyosóra, letakartam az ágyamon, de valaki "szemfüles" meglátta, elvitte), és általam nem ismert emberektől kaptam egy csodálatos új iPad-et. Féltem, hogy a műtét következményeképpen nem fogok jól látni. Amikor az intenzíven fölébredtem, kértem az orvostól egy gyógyszeres dobozt, hogy megnézzem, látom-e a betűket. Láttam őket, megnyugodtam. És akkor kaptam ezt az iPad-et, ami másképp működik, mint a klaviatúrás gépek - ha ezen tudsz írni, akkor minden rendben van. Rögtön kezdtem jobban érezni magam.

- Ha végignézed minden nap a Facebook oldaladat, láthatod a feléd áradó szeretetet, száznál, ezernél több üzenet.
- Most már válaszolni is tudok. Hiányzott is ez nagyon, amikor a kommunikációs drogelvonás állapotában voltam egy hétig. Sőt: intézem az ügyeimet, elkezdtem dolgozni is, vagyis teljesen kimászok a depresszióból.

- És minden érdekel? Nézegeted a politikai híreit?
- Nézegetem. Néztem az Orbán beszédet, a bálványosit. Azelőtt rögtön a hibákat kerestem benne, a hülyeségeket, most azonban azt mondtam, legalább tudom, hogy mit akar. Nem értek vele egyet, sok benne a logikátlanság, nem áll össze teljesen a kép. Érdekes: a trafikról nem beszélt, pedig ott testesül meg rendszerének lényege. Nincs bennem indulat, most azt mondom, jól van, na. Ez azért változni fog. Annyi vegyszer van bennem, és az is lehet, hogy a sugárzás következtében megváltozik majd..., nem a jellem, hanem a személyiség. Ismerek olyat, aki szélsőbalosból majdnem szélsőjobboldalra ment át.

- Na, nálad ettől én nem félek.
- A túlzástól én sem, nem fogok jelentkezni a Magyar Hírlapnál Bayer Zsolt mellé segéderőnek. Meglátjuk. Ezek roppant érdekes dolgok, de ami érdekel: hogyan lehet az, valakiben nincs félelem. Bennem nincs, és nem is volt. Ma csak arra gondolok, hogy 20 deka rákot ki kell venni belőlem. Már csak tizenkettőt, mert mondjuk nyolc volt a nagy daganat, amit kiszedtek. Még van hat darab az agyban és egy a tüdőben. Nekem az a dolgom csupán, hogy olyan lelki és fizikai állapotban tartsam magam, hogy az orvosok el tudják végezni a munkájukat.

- Akkor tehetek föl irodalomtörténeti kérdést? Plágium-féleséget.
- Karinthyra célzol? Elírta előlem a történetet.

- Igen arra. Beszélhetünk olyan címről, hogy "Utazás Andrassew Iván koponyája körül"? A helyzet ma egészen más, azóta úgy nyolc évtized múlt el, Olivecrona svéd professzor nagy orvos volt, de a tudomány most sokkal, de sokkal messzebb tart.
- Elképesztő, amit tudnak. Ma is a tudás a legfontosabb tényező: ezt a műtétet, az életemet egyetlen embernek köszönhetem, akinek ki sem mondhatom, le sem írhatom a nevét, megállapodtunk ebben. Tökéletes munkát végzett - rajta kívül senki más nem vállalta. Nagyon szerencsés vagyok, mert a tüdődaganatom sajátossága, hogy soha semmilyen tünetem nem volt azzal se, mert nem a tüdőn belül van, hanem a külsején. Szerencsés vagyok: megjött a szövettan, ha lehet ilyet mondni, a legjobb fajta daganatom van. A tüdődaganat a kemoterápiával zsugorítható, de az is lehet, hogy mégis inkább kivágják. Majd meglátjuk, az orvosok döntenek, én bízom bennük.

- Hogyan reagál rá népes családod, például a tizenkét éves Milos, aki, akárhogy is, kicsi még ehhez?
- Ő az, aki a legkevesebbet ért belőle, de sikerült földolgoznia. Ami a többieket illeti, miként, ha a szavannában megtámadják a csorda valamelyik tagját, a családom úgy áll körül, szinte a testükkel védenek. Ezt érzem. Nem is tudtam, hogy ekkora, és ilyen erejű családom van. Mindent ők intéznek nekem, cipelnek a kezelésekre, vizsgálatokra, mondhatom magammal gyakorlatilag semmi dolgom. Wanda lányom másfél hónapja el se mozdul mellőlem... Már csak miatta is fontos, hogy minél hamarabb fölépüljek.

- Nyilván vannak már terveid...
- Először is meg akarok szabadulni minden fölösleges holmimtól. Nem vezethetek egy évig, nem is ragaszkodom hozzá. Ha az orvos szerint volánhoz ülhetek majd, akkor gyógyultnak tekinthetem magam. Az első nap kétségbeejtett, hogy a szemüveggel homályosan láttam, a szemész azt mondta, persze, a három dioptriásat 3,5-re kell cserélni. Ilyen rendkívül fontos kérdések foglalkoztatnak, meg az, hogy hogyan mozog a vércukor szintje. Mondhatni: kicsit növényke lettem. De ez elmúlik.

- És hogyan képzeled a munkát?
- Egy biztos, nem folytathatom azt, amit eddig csináltam. A publicisztika rovat vezetését, a levelezést, a Szép Szót, mert ennyi azért sok volt. Én most azt szeretném csinálni, hogy ezen a héten, talán a jövő héten, az egyik öcsém segítségével meglátogatom Kaposváron a nagynénémet, akit hónapok óta nem láttam. Aztán kezdek írni. Németh Péterrel megbeszéltem már, hogy először apró jegyzeteket küldök. Mindig gyorsan dolgoztam, tíz perc alatt elvégeztem azt, amit más három óra alatt. Most talán már kell majd rá egy óra is.

- Azért politizáljunk is kicsit. Magam általában két szemlélettel találkozom. A nagyon pesszimistával, amely azt vallja, sok lehetőség itt nincs már, jövő tavasszal megint a Fidesz győz. A nagyon derűlátó azt mondja, Orbánék máris veszítettek, 2014 az ellenzéké lesz. Van erre már valamilyen képed, vagy még nincs?
- Egyetlen dolog van, ami bizonytalan még. Az ellenzéknek mindent másképpen kell tennie, mint ahogy eddig cselekedett. Ha nem tudják, vagy nem akarják megtenni, mondják meg. Nagyon untam azt a nyolc évet, amit kormánypárti újságíróként kellett eltöltenem. Nem követtem el szörnyűségeket, de vége annak a korszaknak, hogy nem rúgok beléjük akkorát, mint a másik oldalba, mert baloldali vagyok. Ha így folytatják, nem megy. Mondják meg, ha nem akarnak változtatni, nem akarnak győzni, de akkor menjenek, amerre akarnak. Mellesleg meggyőződésem, hogy le tudják győzni Orbánt. Kórházi napjaimon egy hónap alatt legalább százötven emberrel beszélgettem. Egyetlennel találkoztam, aki Orbán híve, de ő is csak azért, mert Alcsútdobozon született, és még gyerekkorából ismeri őt. Megtudtam azt is, amit eddig nem nagyon érzékeltem: hogy engem milyen sokan ismernek. Nagyon sok emberről derült ki, hogy a Klubrádiót hallgatja, a Népszavát, a Hócipőt olvassa. Megrendítő, hogy mondjuk az ápolónők, amikor még lementem dohányozni a kertbe, olyanokat mondtak, hogy a fizetésüket emelték, de 15 000-rel kevesebbet kapnak, mint addig. Kérdeztem tőlük, miért nem mennek el. Azt válaszolták: nem arra esküdtünk, hogy német nyugdíjasokat ápolunk, hanem arra, magyarokat gyógyítunk. Nem Angliában akarunk szart mosni az öregotthonokban, és ezzel élnek vissza. Egy takarítónő egy napra 1600-1800 forintot kap, 40 kilométerről jár be, ami azt jelenti, hogy rámegy az egész az útiköltségre. Nem is értem, miért jár be. Mindennek dacára az orvosok és a nővérek elképesztő teljesítményt nyújtanak. Négyszemközt megmondom, melyik kórházba, melyik osztályra üljön be bármelyik politikus péntek estétől hétfő reggelig. Semmit nem kell csinálnia, csak ücsörögni ott, de megtudja, milyen az igazi Magyarország.

- Nem tudom mostanában, mennyire olvasod a cikkeinkhez küldött kommenteket? Amíg korábban a többségük lekommunistázott, lezsidózott bennünket, most mondhatni velünk ért egyet a többség.
- Persze, de ilyen helyzetben az újságírónak akkor sem szabad megsértődnie, ha gyalázzák, ha fenyegetik. Hiszen az az újságíró, akit mindenki szeret, nem végzi jól a munkáját. Mert semmiféle indulatot nem vált ki, és nem sért semmilyen érdeket. Persze egy kicsit stresszes, ha utálják az embert. Még rák is fejlődhet belőle. Ami pedig a munkába állásomat illeti, nem tudom, milyen hatással lesz rám a kemoterápia. Lehet, hogy semmilyennel. Találkoztam olyan kemossal, aki nemcsak nem hányt utána, hanem bement a legközelebbi kisvendéglőbe, jó étvággyal megevett egy kis marhapörköltet - minden nap ilyesmivel ünnepelt. Nem tudom még azt sem, mennyi kedvem lesz írni, de talán egy hónap múlva tudom már. És akkor az én csakugyan kedves olvasóim is.

Lájkoljon minket a Facebook-on is!