Az Univerzum szép fényei

Meglehetősen jól kezdődik Az Univerzum fényei című új műsor a Fővárosi Nagycirkuszban. Georgio a diabolo számával rögtön fölturbózza a programot. Szédült iramban felejtkezik bele ebbe az ősi kínai játékba. Akár a kupoláig hajigálja a kis görgőket, amiket a kezében tartott pálcával, és az azon lévő zsinórral irányít, kap el, és dobál mind valószínűtlenebb alakzatokban. Bár eszelős a tempó, nincs semmi izzadtságszag, olyan könnyed, lefegyverzően laza, és fantáziadús az egész, mintha kedvtelésből csinálná mindezt. És tulajdonképpen valószínűleg így is van, miközben minket remekül szórakoztat, magát is láthatóan elszórakoztatja.

Aztán némiképp lassul a tempó, Merrylu Casselly mutatósan lengedez a légben, hajlékonyságával sincs baj, de azért ez nem különösebb attrakció, erre mondhatjuk, hogy korrekt, és nem több. Joulia Tchakanova lámái és agarai újra felpörgetik a tempót, a lámák rohangásznak körbe-körbe, az agarak rosszcsont kölykökként hancúroznak, nagy attrakció nincs, de eleven, vidám, kedves, amit csinálnak, a gyerekek imádják. Ők Steve & Jones Caveagna bohocókkal is elvannak, én kevésbé.

Számokat összekötő úgynevezett passzázs bohócokként többször is visszatérnek, csetlenek-botlanak a porondon, meg a nézők közé is kijönnek, be is vonják a közönség egy-egy tagját a játékba, de túl sok a téblábolás, kevés az igazán ütős poén. Minden elismerésem viszont Marat Devlikamov és Olga Zhurbenko teljesítményének. Vad, vagy éppen nagyon is lírai, de lenyűgözően szenvedélyes szerelmet tárnak elénk egy rúdon, elementáris mozdulatok kíséretében. És miközben komoly kunsztokat mutatnak be, színészi szempontból ugyancsak kiválóak, gesztusaik meggyőzőek, arcukon tükröződik, hogy rajonganak egymásért, vagy éppen válságba jutott a kapcsolatuk. Ez igazi művészet, valódi dráma, a végén akár még katarzissal is, néhány percben.

A motoros lábzsonglőr számban impozánsan mutatósak a járgányok, a testre feszülő szerkók, és maguk az artisták szintén. Menő vagányokat alakítanak. Magabiztosan berobognak a porondra. Vannak, akik a hátukra fekszenek a motor nyergében, és a lábukról dobbantva pörögnek-forognak, szaltóznak a társaik. A motoros show-t ötvözik a klasszikus lábzsonglőrködésnek azzal a válfajával, az úgynevezett ikáriával, ebben nem tárgyakkal ügyeskedik az artista, hanem a kollégáit egyensúlyozza, vagy dobálja a lábával.

A műsor fő attrakciója egyértelműen a Casselly-család az elefántjaival, tavaly a cirkuszosok valószínűleg legfontosabb fesztiválján, Monte Carlóban elnyerték a fődíjat, az Arany bohócot. Az első rész végén még nem a díjnyertes mutatványt láthatjuk tőlük, de ez is impozáns. Gyönyörű lovak és elefántok működnek együtt, rendeződnek látványos alakzatokba, mozognak zenére, vagy inkább Maka Attila a számokhoz mindig érzékenyen hozzásimuló zenekara igazodik hozzájuk. Hiszen valós tapasztalatokon nyugszik, a Fővárosi Nagycirkusz egykori szeretett igazgatójának, Radnóti Tamásnak, aki korábban a zenekar élén is állt, szállóigévé vált mondása, miszerint "nem a ló lép a zenére, hanem a zene a lóra."

Fiatal kubai művészek a The Flying Havanas tagjai hagyományos trapézszámmal rukkolnak elő. Aránytalanul sok a komoly trükk nélküli lengedezés, bár végül azért látunk egy másodszorra sikerülő hármas szaltót. Képességes a csoport, de a ritmuson, a kidolgozottságon, az előadásmódon egyaránt van még mit tökéletesíteni. Jókora öröm viszont, hogy fiatal magyar artistákról, a Trió Sárközi zsonglőrjeiről nyugodtan kimondható, hogy akár világkarrier elé nézhetnek. Nekik aztán van ritmusérzékük, könnyedén játékos humoruk, árad belőlük a jókedv, temperamentumuk irigylésre méltó. Mindehhez még elegánsak is, miközben buzogányokat, karikákat olyan ügyesen bűvölnek, hogy az instrumentumaik szinte a partnereikké válnak.

Molnár Nagy Dávid Magyarország legismertebb illuzionistája, most is darabolódik fel rekeszekben egy nő, ahogy az ilyen produkciókban szokott. Meg még hasonlók történnek, roppant szépen kivitelezve, de a bajom azon kívül, hogy már némiképp unom, az ilyesmikkel az, hogy nem valódi ügyességen, hanem technikai trükkökön alapulnak. Molnár Nagy tud igazi bűvészetet, mikromágiát, csak az nem él meg a manézsban, ahová azért mégis vissza kellene hozni azt a fajta személyre szabott, feledhetetlen bűvészetet, amit Rodolfo művelt. A kupolában fejjel lefelé flangálás, amit Graziella ad elő, is trükk, mágnes segítségével valósítható meg, jó színfolt, ha még érdemi artistateljesítmény is társulna hozzá, több lenne poétikus érdekességnél.

A Merrylu Casselly, René Casselly Jr. és négy elefánt főszereplésével bemutatott, Monte Carlóban méltán aranyat érdemlő záró szám tényleg csúcsteljesítmény. Állat és ember harmonikus, szeretettel teli kapcsolatáról tanúskodik. Arról, hogy szinte együtt lélegeznek, és közösen hoznak létre ámulatra késztető produktumot. Amiben például az egyik elefánt olyan instrumentumon dobbant, amin az ugrócsoportok tagjai szoktak, és René pedig hármas szaltóval repül egy másik elefánt hátára.

Richter József a nyári mélypont után ezúttal összességében színvonalas, ízlésficamoktól mentes, különböző nézőrétegek, felnőttek és gyerekek számára egyaránt élvezetes műsort rendezett.