Skócia;munkavállalás;

2014-01-02 06:07:00

Rongyos magyarok Skóciában

Nem egyszerű a Skóciában legálisan munkát vállaló magyarok helyzete, Különösen nem a Clothes Aid nevű cégnél, amely használt ruhák gyűjtésével foglalkozik és rendszeresen toboroz itthon is munkaerőt.

Suhanunk a felhők felett, csodálatos látvány. Pár óra múlva landolunk Edinburghben, vagy ahogy errefelé mondják, Edinboroban. Sötétedik. A repülőtéren egy középkorú, szemüveges, sovány férfi vár, Hollik Zsoltnak hívják. Zavaros a tekintete, belső gyötrődéseit magabiztossággal próbálja leplezni.

Beülünk egy zárt terű kisteherautóba, egyikünk hátul, hidegben, sötét raktérben utazik. Mint később megtudom, ebben szállítják az összegyűjtött használt ruhákat. Sofőrünk nyomja a szöveget rendesen, kábít bennünket, főleg a leendő csapatvezetőnket, hogy 800-900 ezer forintot is kereshet havonta, ami nem csekélység. Az egyszerűség kedvéért feledjük el most a fontot. Ügyesnek kell lenni, több csapatot kell működtetni, mindössze ennyi a titok. Hollik közben benyom vagy három Red Bull energiaitalt.

Félúton átülünk egy hasonló járműbe, a sofőr szerepét Wiliem, a glasgowi raktár főnöke veszi át. A célállomás Irvine, ott foglaltak lakást nekünk. Mert a Clothes Aid cég munkaerő-toborzó előadásain rendre kinyilvánítja: mindenben segít. Kifejezett kérésünk volt, hogy mindenkinek legyen egy pici zuga, ahol élheti a maga életét. Háromnegyed óra múlva megérkezünk, s nyomban letargiába esünk. Két kisszoba található a lepusztult, régi munkásszállókat idéző házban. Egy-egy ágy mindkét helyiségben, már csak azt kell eldönteni, ki kivel háljon. Na, szép. Tanakodunk, s arra jutunk, ez nem vállalható, majd holnap nézünk egy kulturált lakást. Nem tehetünk mást, szállodába megyünk, nyugtatóként megiszunk pár skótviszkit.

Másnap a glasgowi raktárközpontban kezdünk. Kitöltjük a papírokat, majd a számítógép elé ülünk és albérletet keresünk. Három napon keresztül, szúrós tekintetek tüzében folytatjuk reménytelen küzdelmünket. Skóciában nagyon nehéz elviselhető áron bérleményt találni. Természetesen kell a kaució is. Szűkre szabták a lehetőségeket: ketten vehetnek ki egy kéglit, és hozzájuk csatlakozhat egy vendég. Kivétel csupán akkor van, ha rokonokról, házaspárokról van szó. A kétszázezer forintos albérlethez jön még havonta úgy negyvenezres önkormányzati adó, viszont cserébe legalább nem kell fizetni a vízért és a szemétszállításért. Ám ott van még a villany, a gáz. Nem kis összegek ezek sem.

A zseniális Clothes Aid
Állítólag jótékonysági területen működő szervezetről van szó, mely országszerte összegyűjti a háztartásokból a feleslegessé vált ruhákat, és azok árából csöpögtetnek pénzt több Egyesült Királyságbeli szervezetnek. Az összegyűlt ruhákat lemérik és eladják a környező országokba (messzebbre is), ahol a bolti eladás előtt kitisztítják. A bevétel egy részét jótékony célokra fordítják. Mivel a műanyagzsákokra is ráírják, milyen nagylelkű a cég, a skótok szívesebben adnak. Zseniális húzás. Ne legyünk naivak, iszonyatosan nagy üzletről van szó.

Nem sikerül megoldanunk, a céget innentől kezdve nem érdekli az egész, azt csinálunk, amit akarunk, haza is mehetünk. Négy nap szállodai élet alatt nyomban bukunk fejenként vagy kétszázezer forintot. A leendő csapatvezetőnek ennyi bőven elég, hazautazik. Én maradok, ott állok a semmi közepén. Nagy kaland.

Ravaszul spórolnak

Szerencsémre vagy szerencsétlenségemre, az egyik csapatban üresedés van. Autóval jön értem Bencsik Attila team leader, de inkább használjuk a csapatvezető szót. Fura alkat, nagy Abba-rajongó. Állandóan zsörtölődik, vezetés közben káromkodik, fogná a pénzt, ha lenne.

Háromfős csapatunk dolgozik, kezünkbe nyomnak egy alig olvasható térképet, reggel megtömjük a hátizsákot, és más szatyrokat az ezer szórólappal, ami valójában becsomagolt műanyagzsák, ebbe teszik az adakozó családok a rongyokat. A kijelölt területen egyedül, kemény tempóban, postaládától postaládáig rójuk a kilométereket, naponként tizenöt-húszat. A hátizsák lehet vagy tizenöt kiló. Olykor ronggyá ázunk és ránk fagy a ruha, a szél szemünkbe vág, fellök, a cipő pár hónap alatt elkopik, de nincs mese, menni kell. Izgulni kell amiatt is, hogy találjunk egy bokrot, mert úgy pisilünk, mint a kutyák.

Bencsik körül zajlik az élet, összeveszik a főbérlővel, ezért új albérletet kell keresnie magának és nekünk. Talál is egyet, csakhogy nincs pénze. Hollik Zsolt rávesz, hogy finanszírozzam a kaució és az albérlet jó részét. Háromszázezer forintom bánja. Linwoodban ott folytatódik minden, ahol abbamaradt az előző helyen. Mindössze annyi a különbség, hogy a cég által nevemre küldött pénzt Attila nem utalja tovább. Kérdezem tőle, miért nem? Mert neki nincs pénze, jön a válasz. A következő összegeket már Hollik számlájára utalják, a cég bízik benne. Ezzel sem járunk jobban. Bencsiknek benzinre sincs pénze, úgyhogy egyik nap ki se megy összeszedni a zsákokat, bennünket sem visz ki a területre. De a legnagyobb bűne - amiért kirúgják - nem ez: egyrészt nem áll szóba Hollikkal, másrészt állandóan vitatkozik Wiliem raktárfőnökkel. Itt ennyi bőven elég a kirúgáshoz.

A Clothes Aid cég ravaszul spórol a melósokon. Senkit nem alkalmaznak főállásban, mert akkor a minimálbért kötelezően ki kellene fizetniük. Kétszeresen is bukik a csóró magyar melós, hiszen az alacsony jövedelemhez, Tax work címen az állam hozzátenne havonta közel hetvenezer forintot. Mindenki vállalkozóként dolgozik, a cég kilóért fizet, amihez a szórólapozónak nem sok köze van: vagy adakoznak a skótok, vagy nem. A heti béremet átutalják a csoportvezetőnek, ő pedig tovább nekem. Én az utóbbival állok szerződéses viszonyban, ám a cég is diktálja a feltételeket. Ügyes.

Csak azt nem bírom felfogni, miért nem nekem utalja közvetlenül a vállalat a lóvét, ha én vagyok a címzett. Többek között ezzel játszik Hollik is, így kereshet milliókat. Hiába a szerződés, és hiába keresek a cég kimutatása szerint egy héten mondjuk hetvenezret, az úr legfeljebb negyven-ötvenezer forintot utal tovább. Persze, ha. Megesik, hogy Zsolt négy csapatatot működtet, minden egyes szórólapozójánál ezt a szisztémát alkalmazza. Lehet számolni.

Hollik Zsolt leül velem tárgyalni, dolgozzak az ő csapatában, minden pénteken, azonnal fizet. Nem így van persze. Azt is mondja, átveszi a linwoodi albérletet, így a kauciómhoz hozzájutok. Vesztemre belemegyek. Mivel egy közeli városban lakik, minden áldott nap megjelenik, kopogás nélkül viharzik be, mintha a saját tulajdona lenne, pedig nem sok köze van hozzá, hiszen mindent mi fizetünk. Ő legfeljebb a nevét adja. Senkinek semmiről nem ad számlát, viszont a költségeket valószínűleg elszámolja magának.

Utcára taszítva

Első lépésben egy hétre elvisz egy másik csapatába, mert ott hiány van. Útközben rendületlenül issza a Red Bullt, és állandóan a depozitról beszél. Szép szó. Edinboroban dolgozunk, szörnyű időben. Valamelyik este, fizetési nap lehet, az egyik livingstoni lakásban benyúl a zsebébe és elővesz egy köteg pénzt, sorra megkérdezi a szórólapozóktól, mennyit kérsz? Elég lesz harmincezer? Gyorsan elszaladt a hét, amikor is Zsolt közli velem, jó lenne, ha kifizetném az egy hét albérletet. Két helyen? - kérdezek vissza, merthogy Linwoodban is kicsengetem a pénzt.

Talán két hónapot dolgozunk Linwood környékén, szinte mindig négy-öt órát kell várni rá, soha nem jön időben, majd' megfagyunk, reszketünk. Ennyit az emberségről. Aztán egyik napról a másikra feloszlatja a csapatot, bukom a kauciót, de engem nagylelkűen átvesz.

Hollik hónapokig nem számol el azzal a pénzzel, amit a cég Bencsik helyett az ő számlájára utalt - vagyis a munkabérünkkel.
Csupán akkor gyorsulnak fel az események, amikor panaszos levél érkezik a cég londoni központjába, habár ez is abszurd. Rengeteg panaszról tudok. Úgy működik a rendszer, hogy a levelekre egyszerűen nem válaszol a cég, levegőnek nézik szegény magyarokat. Nem számít semmi, sok legyen a használt ruha és kész. Néhány kivételről tudok, amikor vizsgálálatot kezdeményeztek. Ez úgy nézett ki, hogy a londoni központból leküldték a levelet Glasgowba, Wiliem főnöknek, aki tovább passzolta Holliknak, hogy vizsgálja ki saját magát, majd jót röhögtek az egészen. Ezt az érintettől tudom.

Eszükbe nem jut, hogy emberi sorsokról van szó. Nem csak Holliknál működnek így a dolgok, ő a csúcs, akadnak követői, tanítványai. Tragédiákkal találkozom. A szemem láttára lök utcára egy idősödő szórólapozót, Borbás Kornélt, akitől útiköltség címén elszedi az utolsó tízezer forintját. Sorstársa egy fiatalember, együtt töltenek néhány napot Zsolt egyik munkatársánál. Kétségbeesve tanakodnak: éhen pusztuljanak, vagy hazajussanak valahogy. Végül Kornélt a rokonok segítetik ki, a fiút pedig a székesfehérvári alpolgármester szállíttatja haza.

- Az elején még elhittem, amit Hollik Zsolt mond, magával ragadott a szómágiája - mondja keserűen Polgár Ákos. Csakhogy naponta kellett szembesülnöm azzal, mit művel ez az ember. Csak a közeli ismerőseimtől lenyúlt vagy 300 ezer forintnak megfelelő összeget. Ők tanúsítják. Igencsak kedveli a munkaközvetítői depozitot, ami az én esetemben hetvenezer volt. Számlát nem adott róla. Színlelt szerződésekkel és feketén dolgoztat. Eljöttem tőle, de a mai napig tartozik nekem. Részletes panaszlevelet írtam a Clothes Aid-nak, megkérdeztem, hogyan egyeztethető ez össze a cég filozófiájával, de válaszra sem méltattak. Rosszul teszik, hogy hagyják ezt az ámokfutást, hiszen rossz fényt vet a cégre.

A Clothes Aid rendszeres tart toborzót Budapesten és más városokban. Ezeken az összejöveteleken csodálatos jövőképet festenek a szórólapozóknak. Elmondják nekik, hogy a minimálbér feletti bért kapják azért, hogy naponta nyolc kilométert sétálgassanak a friss levegőn, ami persze vicc, nagyon kemény meló ez, és jó, ha megkeresik, a minimálbér felét. Mindenben segítenek, jelentkezzenek bátran. Láthattuk, hogy segítenek… A szerencsétlen magyar belelkesül, és nyelvtudás nélkül elindul a nagyvilágba. Igaz, legutóbb homokszem került a gépezetbe, mert az őszi toborzót meghirdették ugyan, de elmaradt. Hírét vehették, hogy több megkárosított, csalódott honfitársunk is megjelenik a helyszínen és felteszi kellemetlen kérdéseit.

Tönkrezúzott név

Hollik közben visszamenőleges számlagyártásra kötelezi az embereit, ám ő maga továbbra sem ad sem a lakbér, sem az adó, sem a depozit után. És kezünkbe nyom egy GPS-t, amelyet munka közben kell használni. Hogy lássa, ki merre halad. Tiszta Orwell. A sofőrök még kellemetlenebb helyzetbe kerülnek, ők ugyanis kamerás GPS-t kapnak, vagyis nem egyszerű megoldani a pisilést, hogy Zsolt ne lássa.

A kamionrakodást mindig Hollik kapja, viszi magával kedvenc embereit. Nem túl nehéz meló, három óra alatt kell a ruhákat feldobálni a húsztonnás járműre. Ezért Zsolt ad az embereinek fejenként tízezer forintot, a cég által fizetett összeg háromnegyedét zsebre teszi.

Livingstonban folytatom áldásos tevékenységemet, a főnök ekkor már csak nyolcszáz zsákot ad, pedig a szerződés szerint ezret kellene. A kevesebb szóróanyagért kevesebbet is fizet, már ha fizet. Minden héten bizonytalan, hogy utal vagy sem. Többször küldök neki mailt, hogy változtasson a dolgain, de csak a szöveget nyomja. Ebből ennyi elég, otthagyom őt. Mostanáig több mint ötvenezer forinttal tartozik.

Gondoltam, örökre megszabadulok tőle, találok egy hasonló melót, jóval több pénzért Edinboroban, magyar srác a tulaj, rendesen fizet, ám ha hiszik, ha nem, újra megjelenik a színen Hollik Zsolt. Többször is tárgyalgat B.-vel, hogy ő profi és átvenné ezt az ágat. Na, mondom, ahol ez a depozitos ember előfordul, ott nekem nincs helyem. Felállok.
Még egy gyenge kísérletbe fogok a Clothes Aidnél, ahol végre egy becsületes csoportvezetőhöz kerülök. Soha annyi ruhát nem gyűjtött be, mint utánunk. Rendesen fizet, termelünk, nincs semmi gond, de jön a szokásos fordulat, megjelenik Hollik, csak füttyent egyet, máris színre lép Wiliem főnök, berendeli a vezetőnket és ultimátumot ad neki: vagy kirúg a társammal együtt, vagy ő is repül. Indok, érv semmi. Tiszta Balkán. Munkajog? Ugyan.

Mindegy, úgyis be akartam már fejezni ezt a hosszúra sikerült kalandot, más területen van dolgom éppen elég. Megismertem a rendszert, tragédia, úgy ahogy van. Természetesen feltettem kérdéseimet Hollik Zsoltnak is, de nem válaszolt, bizonyára nem tudott. Az mindenesetre elgondolkodtató, miért éri meg a Clothes Aidnak, hogy tönkrezuzzák a nevüket. És mi lehet a háttérben, hogy Hollikot nem küldik el a cégtől ennyi galád cselekedet után. Tud valamit Wiliemről, vagy a vállalatról? Hírlik, hogy átalakul a cég, nem fognak alkalmazni magyar sofőröket, már jelennek is meg hirdetések, hogy skót vezetőket keresnek, magas órabérért. Aligha hiszem, hogy a diszkrimináció Unió-kompatibilis. Ha lesznek még magyar szórólapozók, a tervek szerint konténerekben laknak majd. Nyilván, mint másodrendű lények.

Más cégekről is hallani különös dolgokat, de az más történet. Különben Skócia gyönyörű.