Paks: kockázat és mellékhatás

Nem csekélység, hogy egy hatalmon lévő kormány hajt végre puccsot. Márpedig mi más lenne az, ha egy atomerőmű bővítésével kapcsolatos, hatalmas horderejű döntést titokban és, a látszat szerint, az előkészületeket elhanyagolva hoznak meg.

Kezdjük műszaki alapkérdésekkel: milyen legyen az energetikai portfóliónk? Kell-e nekünk atomenergia? Erre eddig az igenlő választ két kormány is megadta. A két éve közreadott energetikai koncepcióban a mostani kormány nem túl nagy módosításokkal lényegében átvette a megelőző kormányét. Mindkét koncepcióban a megvalósítható, reális variánsok igennel válaszolnak: alaperőműként elkerülhetetlenül szükségünk lesz az elkövetkező évtizedekben nukleáris energiára.

Fosszilis erőforrásaink gyérek: van körülbelül egy-másfél évtizedre elegendő lignit vagyonunk, a nagyobb fűtőértékű szeneink mélyművelésű bányászásával felhagytunk. Nagy gondot jelent, hogy szénerőműveink többsége, a visontai kivételével, elavult, rossz hatékonysággal működik és erősen környezetszennyező, a légkörre veszélyes szén-dioxid kibocsátásuk jócskán meghaladja a megengedhetőt. A gázerőműveké kevesebb, viszont többnyire kis kihasználtsággal járnak. Az atomerőmű CO2 kibocsátása viszont gyakorlatilag nulla.

Palagáz, atom, szél...

Van itt még egy tényező, amiről kevés szó esik. Elavult szénerőműveinket az elkövetkező években sorra le kell állítani vagy igen nagy költségekkel felújítani, de a légkörterhelésük, ha kisebb mértékben is, akkor is fennmarad. Az a villamosenergia-bőség, amiről most gyakran esik szó, hamar hiányba fordulhat át. Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy jelenleg is az áramimportunk 30 százalék körül jár. Érvelhetünk azzal, hogy az import olcsóbb volt, mint a hazai előállítás. Valóban, ez igaz, csakhogy, mi ez, ha nem függőség, másrészt, a piaci trendek eléggé gyorsan változhatnak, akár át is fordulhatnak ellenkezőbe.

Most energia-bőség tapasztalható nemcsak Európában, hanem Amerikában is (ez utóbbi helyen a nagy iramban feltárt és viszonylag olcsó palagáznak köszönhetően). Kérdés, hogyan folytatódnak a trendek? Mivel az oroszokkal a megállapodás megalapozó előkészületek, tendereztetés nélkül történt, nagyon keveset tudhatunk erről. Persze előrejelzések eddig is folytak. Már 1985 és 1990 között az Ipari Minisztériumban felmérések alapján számításokat végeztünk annak elővetítésére, hogy az elkövetkező mintegy 10-15 évben milyen trendek várhatók a hazai villamosenergia-fogyasztásban. Kell-e új alaperőmű és csúcserőművek? Ha igen, milyenek legyenek azok? Pakson legyen-e egy esetleges atomerőmű bővítés, avagy másutt az országban? Heves viták folytak a szakemberek között arról, hogy emelkedik, stagnál vagy netán csökken majd az igény?
Több változat is készült. Szingularitásra azonban senki sem számított.

Pedig bekövetkezett a folyamatok megtörése! 1990-ben, a rendszerváltással. Utána mintegy tíz év kellett, hogy még az egyébként gazdaságilag igen gyatra eredményeket felmutató 1989-es év nemzeti termékét is behozzuk. Az elhibázottan lebonyolított privatizációnak, piacaink nagy része elvesztésének, a mezőgazdasági nagyüzemek szétrúgásának drámai villamosfogyasztás-csökkenés lett a keserű gyümölcse.

Tehát nem lehet sem határozott "igennel", sem "nemmel" válaszolni a kérdésre, túlságosan korai-e egy új reaktor üzembe állása 2023-ban. Már csak azért sem, mert a kormány nem tárt elénk megbízható modelleket és szimulációs alternatívákat. Megismétlem: elöregedett, rossz hatásfokkal és igen drágán működő szénerőműveink leállítása máris hiányt involválhat, amellett a piaci trendekben, az előrejelzésekben jelentős bizonytalanságok is várhatók.

Az ütemezés is fontos kérdés, erről csak annyit tudunk, hogy az államközi egyezmény két reaktor megrendeléséről szól. A második reaktor vajon mikorra készülne el? És miért éppen akkorra? Vajon tényleg kapacitástöbbletet hoz már az első is, pláne a második? Vagy éppen csak kiegyenlíti a leállított erőművekét meg az esetleg elhagyott importot? Ámbár, ami az importot illeti, abban előreláthatólag nagy változások várhatók, ha az évtizedünk üzemanyag-megváltójának kikiáltott palagáz kitermelés valóban tömegessé, gazdaságossá válik, és főleg, a technológiája a mostaninál lényegesen környezetkímélőbb lesz.

Lengyelország máris jelentős kitermelő lehet, Bulgária is követheti, és ki tudja, talán még a mi sámán-áldott, mintegy hat kilométer mélységű makói mezőnkre is sikerül az elkövetkező évtizedben elfogadható kitermelési módszert találni.
De ha már azt állítjuk, hogy alaperőműként a nukleáris megoldást célszerű alkalmazni, meg kell nézni, nem lehetne-e mégis kiváltani a megújulókkal, hiszen az EU direktívája is kötelez minket erre meg ott meredezik előttünk a német példa is. Ismert, az alternatívak között a szél most a legmenőbb. Sajnos, mi nem tudjuk tömegével a sekély parti tengerekbe telepíteni a közel kétszáz méter magas szélrotorokat. Ámbár, jelentkeznek más trendek is. Épp napjainkban heves viták folynak a legnagyobb szélfarm használóknál - németeknél, briteknél -, hogy igen drágák ezek a jószágok, és azok között is az off-shore telepítésűek kiemelkedően sokba kerülnek az adófizetőknek. Ezek az óriások rengeteg helyet igényelnek, ezért is szorulnak a tengerekbe.

Amellett ezeknek is vannak környezeti ártalmaik, egyebek között az egészségre káros infrahangok által. De ennél lényegesebb, hogy az év kereken 8740 órájából mintegy 1500-2000 órában adnak áramot (a legújabbak, némi technikai trükkökkel ennél többet), azt is szeszélyes eloszlásban, vagyis, akkor is fú a szél, ha nincs rá szükség és fordítva. Kell tehát tároló, elsősorban vízerőmű alakjában, ami zöld szíveknek borzalom, arról nem is szólva, hogy a megépítése távolról sem olcsó mulatság. Tegyük hozzá, hogy a hálózati irányítás meg az átviteli rendszer is jelentős átalakításokra szorul, és ez megint szép pénzeket igényel.

Új elvek, új technológia

Még mindig a műszaki alapkérdéseknél maradva, az atomerőművek esetében a legsúlyosabb megoldandó probléma a biztonság. Érvelnek is állandóan az ellenzők a fukusimai balesettel. Tekintsünk el attól, hogy hazánk aránylag kevéssé földrengés-veszélyeztetett térségen fekszik, cunami pedig…, nos, az tényleg meglehetősen ritka a Dunán. Lényeges válasz erre a kérdésre, hogy a legújabb, úgynevezett 3+-generációs reaktorok igen széles körű új megoldásokat is tartalmazó biztonsági komponensekkel épülnek, ami persze jócskán emeli a beruházás költségeit.

Ha már a műszaki gondok sorolásánál tartunk, az egyik igen lényeges probléma a sugárzó hulladéknak, elsősorban a nagyaktivitású, csak sok ezer év alatt lecsengő, nagy energiát kibocsátó kiégett fűtőelemeknek a tartós és megbízható elhelyezése. Biztató viszont, hogy legalább kétféle innovatív megoldás látszik, amelyek előreláthatóan egy-másfél évtizeden belül már a gyakorlatban is alkalmazhatók. Az egyik új megoldás lehet a negyedik-generációs reaktorok kereskedelmi forgalomba lépése.

Ezek a mostaniaktól alapvetően eltérő elveken működnek és fő előnyük lehet, hogy a jelentős műszaki, gazdasági és környezeti terhet egyaránt hordozó nagyaktivitású hulladékokat képesek - persze megfelelő és egyelőre nem is olcsó - eljárásokkal hasznos üzemanyaggá alakítani. Igazi megoldást jelentenek-e avagy zsákutcába torkollnak? Ma még nem lehet teljesen biztosat mondani, bár inkább az előbbi a valószínűbb válasz. A hosszú élettartamú nagyaktivitású hulladékok szempontjából másik megoldás lehet a sugárzó anyagok átalakítása kevésbé hosszú életűvé vagy akár stabillá, hatalmas teljesítményű lézerek vagy gyorsítók segítségével. Kísérletek már folynak, de ezek inkább csak a század közepe körül lehetnek a mindennapi alkalmazások szereplői.

Ami az életciklust illeti, nagyon fontos szempont, hogy a jelenleg piacon kínált reaktorokat hatvan éves működésre tervezték (az oroszokat is), de egyes optimista műszaki előretekintések szerint ez az üzemidő - természetesen megfelelő felújítások nyomán -- még akár további húsz évvel meghosszabbítható.

Érdemes rátérni a gazdasági kérdésekre. Ezekről rövidebben szólok, mint a műszakiakról, kénytelenségből, mivel nagyon kevés adat és csatlakozó információ áll rendelkezésre.

Olcsó? Olcsóbb? Drága?

Kezdjük mindjárt a tendereztetéssel, minthogy főleg ez teszi puccs-gyanússá az egész magyar kormányzati eljárást. Egy ilyen méretű beszerzésre szóló pályázat elkészítése többhónapos, esetleg akár éves, koncentrált munkát igényel - műszaki, valamint gazdasági szakemberekét egyfelől, jogászokét másfelől. A kormány 2011-ben létre is hozott egy vállalatot, a Paks II.-t, e feladatok elvégzésére, kiváló nukleáris szakemberek alkalmazásával. Emellett megbíztak egy jogász céget, amely járatos pályázatok elkészítésében. Tehát akkor még úgy tűnt, a normál utat járják.

Hacsak nem álcázás lett volna az egész előkészület, bár akkor a jelek nem erre mutattak. 2013 őszén Németh Lászlóné illetékes miniszter nyilatkozott, hogy most már év végén biztosan megjelenik a tender. Ebből bontakozott ki váratlanul 2014 januárban az egyezmény, Putyinnal, ünnepélyes aláírásokkal. Csakhogy ilyen nagy horderejű államközi egyezmény előkészítése - még teljes nézet-azonosság esetén is - nem megy egy-két nap, sőt még néhány hét alatt sem. Amellett hallottunk brüsszeli egyeztetésről, netán tárgyalásokról a németekkel.

(Zárójelben. Ez a meglebegtetett német igény igencsak gyermeteg. Hogy majd mi látjuk el kb. másfél évtized múlva Németországot energiával, a leállított atomerőműveiket pótlandó? Azzal a 2,4 gigawatt többlet teljesítménnyel, amiből azért nekünk is kellene használnunk, legalább az egyharmadát-felét? Szánalmasan gyatra kis kiszivárogtatás.) Ez a mostani orosz-magyar megállapodás nyilván jó néhány hónappal megelőzően elő lett készítve, már akkor, amikor a miniszter asszony nyilatkozott az év végi tender-hirdetésről.

Mégis, mit tudunk a gazdasági megállapodásokról? Szinte semmit, ismereteink - inkább csak feltételezések, következtetések -- csak kevéssel térnek el a nullától és a megtudható információk egy része is nagy valószínűséggel félrevezető. Szó van háromezer milliárd forintos bekerülési árról, hitelről, feltehetőleg öt százalékos kamattal. Sok ez vagy nagyon jó az ár? Nincs összehasonlításunk, mert nem ismerhetjük a pályázó versenytársak ajánlatait, akik egyébként nem lennének sokan. Az oroszok mellett francia, dél-koreai--japán, amerikai-japán konzorcium. (Nagyon érdekes, hogy Dél-Koreával még 2013 október közepén energetikai együttműködést írt alá Martonyi János külügyminiszter.) A verseny mindenképpen igen kiélezett. Emlékezzünk rá, hogy Hillary Clinton, külügyminiszterként Prágába látogatva egészen nyíltan lobbizott a Westinghouse érdekében.

Azért ne feledjük, most, alig három évvel a fukusimai tragédia után még erős a visszahúzódás az atomenergia alkalmazásától (elég a német példát emlegetni). Most kínálati a piac, de nagyon valószínű, hogy néhány év múltán, távolodva a szörnyű japán eseményektől, ez a megrendelők számára előnyös állapot átfordul(hat). Tehát, drága-e a megállapodott ár, vagy normál mértékű? Az nem elegendő összevetésre, hogy a volt szovjet országokban, de főleg orosz földön olcsóbbak a Roszatom árai, mint amilyet nekünk kínálnak. Ez természetes jelenség az üzleti világban, még inkább a politika homályos térségeiben. Azt sem lehet biztosan megítélni, hogy mi az "olcsó"? Mit nyújtanak érte műszakilag, szolgáltatásokban, hosszú távú garanciákban, pénzügyi kondíciókban, kölcsönös előnyök formájában.

A felsorolás legutóbbiban elemében van egy igen figyelemreméltó komponens: a magyar beszállítások. Tárgyalások nyilván folytak már az elmúlt években a szóba jöhető nukleáris szállító cégekkel, voltak ajánlkozások, előzetes alkudozások. Ismereteink szerint az oroszok viszonylag nem túl nagy, 30 százalékos magyar beszállítási lehetőségeket kínáltak. Most viszont megtudtuk, hogy az egyezmény 40 százalékról szól. Nagy ugrás, nagy előny a számunkra. Hogyan sikerült kialkudni, mivel tudtuk most ezt a jelentékeny többlet-előnyt elérni? Mit adunk cserébe? Ingyen nyilván nem kapunk semmit.

Aztán itt vannak a becsült jövőbeli árak. Kétszerese lesz a mainak - állítják egyes közgazdák. Nagyon bizonytalan becslés, mert lényegében csak a kikiáltási árat, a kamatot (azt nem is biztosan), a hitel futási idejét ismerjük. Már például a fogyasztási szerkezetről mit tudunk? Elég például a hibrid, még inkább a teljesen elektromos autók várható tömeges elterjedésére hivatkozni. Ugyan honnan veszik majd az energiát?

Nyilván a hálózatból. Lehet-e a mai fogyasztási szerkezet alapján megbízható energiatermelési értékeket számolni? Amellett össze kell vetni, vajon milyen árak várhatók az egyéb üzemanyagú erőművektől (szén, gáz)? Mennyire megy le a ma még csak jelentős dotálással életképes megújulók (szél, nap) által termelt áram ára? És rávisz-e a szükség minket is, hogy szénerőműveket építsünk, mint mostanság az amerikaiak, a britek, a németek? Kétségtelen, hogy ezek beruházási költségei kisebbek, mint az atomerőműé.

Nem is szólva a gázerőművekről, amelyeké fajlagosan még kisebb. Csakhogy az egészet rendszerben kell vizsgálni, beleértve a bányászatot, a primer feldolgozást, az üzemanyag szállítását, tárolását, szén esetében a nagy tömegű hulladékról gondoskodást. A fosszilis üzemanyagú erőműveket is környezetbarátnak kell építenünk, ez a követelmény viszont igencsak meglendíti a költségeiket. Mindezek erősen befolyásolják a nukleáris, a fosszilis, és a megújuló üzemanyagú energiatermelés összehasonlító árait. Most viszont csak annyit tudhatunk, hogy az atomerőmű termelte áram fajlagos költsége kétszerese lesz a mostaninak. De arról sajnos még mit sem tudunk, mennyi lesz a teljes energia-mixé.

Hiszem és remélem, hogy egy tisztességes kormányzat és parlament szakértelmen alapuló józan döntéseket hoz. Ez az egyedüli helyes út: tiszta ész, hozzáértő műszaki és gazdasági megfontolások, nem pedig elfogult, sőt vad érzelmek által vezérelt megoldás.