A Himnusz üzenete

Publikálás dátuma
2014.01.25. 09:25
Fotó: Czeglédi Zsolt/MTI
Minden nemzetnek, nekünk, magyaroknak is, bárhol éljünk a Kárpátok gyűrűjében vagy akár a nagyvilágban, vannak közösen vállalt és képviselt szakrális szimbólumaink. Akár intézményekről is beszélhetnék, természetesen nem abban az értelemben, amely szerint intézmény egy hivatal, egy iskola, egy könyvtár. Szellemi és morális intézményről van szó, amely a maga - hadd mondjam ismételten így: - a maga szakrális és szimbolikus rendjében átfogja, értelmezi és megerősíti a nemzeti közösséget, láthatóvá és érzékelhetővé teszi azt a kulturális, történelmi és szellemi valóságot, amit egy nemzet jelent. 

Ha igaza van a tizenkilencedik század neves francia gondolkodójának, Ernest Renannak, miszerint "a nemzet - mindennapi népszavazás" (francia eredetiben is idézem: "L'existence d'une nation est un plébiscite de tous les jours"), akkor ennek a "népszavazásnak" vannak történelmileg kialakult jelei és jelképei.

A piros-fehér-zöld lobogó, a Szent Korona, a történelmi országcímer vagy éppen nagy, közös ünnepeink: Szent István király ünnepe, az 1848-as és az '56-os forradalom emléknapja. Közéjük tartozik nemzeti himnuszunk születésnapja, egészen pontosan az a nap, midőn Kölcsey Ferenc letisztázta és dátummal megjelölte a nevezetes költemény szövegét: azaz január 22-ike. Ezt a napot több mint egy évtizede a Magyar Kultúra Napjaként ünnepeljük meg.

Nemcsak Magyarországon, hanem Kárpátalján, Erdélyben, Felvidéken, Délvidéken és szerte a nagyvilágban, ahol csak magyarok élnek. Még távoli földrészeken is, ahol az ott letelepedett (oda menekült) magyarok harmadik-negyedik nemzedéke talált otthonra, és jóllehet ők már nem beszélik őseik anyanyelvét, a Himnusz eléneklése az ő szívüket is megmelengeti.

Gyengénk az összetartás

Kölcsey Himnusza a nemzeti szimbólumok magaslatára emelkedett, és ezen a magaslaton a magyarság élettörténetének drámai tapasztalatait foglalja össze. Természetesen mint költői alkotás is egészen kivételes: nem csak a történelmi hagyomány szentelte meg szövegét, maga a költői szöveg is megszentelte a hozzá fűződő hagyományt. A Himnusz szakralizált (szakralizálódott) szöveg, egyszersmind természetesen irodalmi alkotás, amely éppen annak következtében lehetett a magyarság nemzeti "imádsága", hogy a maga történelemértelmezése - mondhatnám így is: "történelmi látomása" - által lezárt egy korszakot és előkészített egy másikat. Létezik a Himnusznak egy (mondjuk így) "jövő idejű" jelentése is.

Bíztat, erősít, felszólít, hűségre tanít és cselekvő hazafiságra nevel. Kölcsey verse, bármennyire a magyar nemzet történelmének tragikusan sötét korszakait és tapasztalatait idézte is fel, a maga végső reménykedésével már egy új és bizakodó korszak eljövetelét ígérte. Kölcsey, mondhatjuk, lezárva az előbb kifejtett gondolatot, a magyar történelem egyik emelkedő szakaszának kezdetén írta meg költeményét.

A magyar irodalom és a nemzeti szellemű értelmiség mozgalmai már jelezték a reformkor beköszöntését, azt az országos felemelkedést, amely azután 1848-ban történelmi magaslatra érkezett. Ennek az először lassan, majd mind erőteljesebben kibontakozó felemelkedésnek a lelkesítő érzései között született újjá a magyar nemzeti identitás, a nemzeti szolidaritás szelleme. Ezért is zárhatta a költő bizakodó fohásszal a történelmi visszatekintés sötét és gyötrelmes képeit.

Erre a bizakodásra a jelenben is szükségünk van. A Himnusz költője nem csupán a történelmi győzelmekről beszélt, hangot adott annak is, ami szívét keserűséggel töltötte el. Nos, magam is említeni szeretnék néhány olyan tapasztalatomat, amely kedvetlenséggel töltött el a mögöttünk lévő esztendő során. Ezeknek a tapasztalatoknak általánosságban is jelentősége van: miként alakul közös sorsunk a ránk váró esztendőkben, amikor bizonyára éppen úgy tapasztalni fogjuk a szüntelenül változó történelem kihívásait, mint a mögöttünk maradt évtizedekben.

Az első és mindenképpen a leginkább aggasztó a nemzeti szolidaritás fájdalmasan érzékelhető megrendülése. Szomorúan kell kijelentenem, hogy a magyarság - több mint ezer esztendős Kárpát-medencei jelenléte során - szinte sohasem vizsgázott kitűnőre közösségi szolidaritásból. Ellenkezőleg, a közös gondolkodás és cselekvés elutasítása szinte mindvégig ott hagyta sötét (nem egyszer véres) foltjait történelmünk szövetén. Ritka volt az a történelmi pillanat, talán csak 1848 márciusa és 1956 októbere volt ilyen, midőn az egymás iránti figyelem és az összefogás ereje úrrá tudott lenni a belső ellentéteken.

Jól tudjuk, hogy az ország 1526-ban a mohácsi csatamezőn bekövetkezett tragédiáját is az öngyilkos civakodás előzte meg. Emlékeztetőül csak annyit, hogy a csatamezőn felsorakozott és szinte teljesen elpusztult magyar hadseregtől nem túl távol két másik magyar haderő állt fegyverben: keleti irányban Szapolyai János erdélyi vajda, nyugati irányban Frangepán Kristóf horvát bán serege, és a három magyar katonai erő összlétszáma szinte megközelítette a végül is hatalmas győzelmet arató török seregét.

De a viszálykodásnak hasonlóképpen tragikus következményeiről beszélhetünk az erdélyi fejedelmeknek és a királyi Magyarország vezetőinek engesztelhetetlen szembenállására, a Rákóczi Ferenc nevéhez fűződő szabadságharcra vagy éppen az első világháborús vereséget követő időkre gondolva is.

A vesztes háború utolsó heteiben több mint egymilliós magyar hadsereg állott fegyverben a déli határ mentén, ezek jóformán napok alatt széledtek szét a felelőtlen katonai vezetés intézkedéseit követve, és a román királyi hadsereg nagyjából kétszázezer katonával jutott el a Tiszáig, majd Budapestig és tudta elfoglalni azt az erdélyi és partiumi területet, amely önmagában nagyobb volt, mint a trianoni szerződés által meghagyott ország, és amelyen a román lakosság igen szerény (nagyjából csupán 52 százalékos) többséget alkotott. Színmagyar vidékek: Bihar, Szatmár és a Székelyföld, a jóformán színmagyar városok, Kolozsvár, Nagyvárad, Szatmárnémeti, Marosvásárhely (és így tovább) kerültek és maradtak idegen uralom alatt.

Ellentétek itt és ott

Magyarországon ma is, mondjuk így, "fegyvertelen" polgárháború zajlik, különösen most, az országgyűlési választások előtti hónapokban. A józan megfontolásnak, a nyugalomra intő figyelmeztetésnek nincsen semmi ereje, és ha valaki megpróbálkozik azzal, hogy némi türelemre intse az egymásra acsarkodó feleket, az igazából mindkét oldalon gyanúba kerül. Mindez igen hatékonyan és, mondhatom, szégyentelenül hat az egyetemes nemzeti politikára is. Nem az számít, hogy egy magyar szervezet, intézmény, kulturális személyiség milyen teljesítményt és áldozatkészséget mutat fel a maga kisebbségi közösségében, hanem az, hogy milyen aggálytalanul kötelezi el magát a budapesti kormánypolitikának, s milyen alázattal fordul ennek a politikának a vezetőihez.

Másik tapasztalatom, amely ugyancsak elgondolkodásra késztet, a magyar kultúra, hozzám közel állóan, a magyar irodalom megítélésére és kezelésére vonatkozik. Szomorúan állapíthatom meg, hogy irodalmunk hivatalos elismerése és támogatása szinte mindig ki volt szolgáltatva az éppen regnáló politikai kurzusnak. Az első világháborút megelőző esztendőkben az akkori irodalmi megújulás műhelye, azaz a Nyugat, amely körül olyan klasszikus íróink gyülekeztek, mint Ady Endre, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Juhász Gyula, Tóth Árpád, Füst Milán, Móricz Zsigmond, Krúdy Gyula és mások, jóformán közellenségnek számított.

A két világháború között uralkodó hatalom sem tudott igazán megbékélni a Nyugat táborával, és különösképpen nem tudott megbékélni a fellépő népi irodalom olyan képviselőivel, mint Illyés Gyula, Németh László, Kodolányi János, Tamási Áron, Sinka István, és persze nem tudott megbékélni a polgári gondolkodás és a munkásmozgalom irodalmi képviselőivel, olyan írókra gondolok, mint Szabó Lőrinc, Radnóti Miklós, Pap Károly, Szerb Antal, Gelléri Andor Endre, Weöres Sándor, Vas István vagy éppen József Attila és az erdélyi Nagy István.

Folytathatnám az irodalomtörténeti visszatekintést azzal, hogy a kommunista évtizedek kiket tüntettek ki különleges megbecsülésükkel, és kiket szorítottak háttérbe, nemcsak az emigrációban élő Márai Sándort, Cs. Szabó Lászlót, Kovács Imrét, Szabó Zoltánt vagy Határ Győzőt, hanem az idehaza élő Hamvas Bélát és Szentkuthy Miklóst is, akik meggyőződésem szerint modern irodalmunk leginkább eredeti gondolkodói voltak. Sorolhatnám a neveket tovább, hiszen a katolikus Rónay György és Pilinszky János, a század magyar irodalmának legértékesebb alkotó egyéniségei közül Ottlik Géza, Mészöly Miklós vagy Nemes Nagy Ágnes sem tartoztak a rendszer kegyeltjei közé.

A jelenben újra zavarba hozó értékátrendeződéseket tapasztalok. Vannak természetesen az úgynevezett konzervatív (vagy jobboldali) irodalom világában is olyan kiváló írástudók, akiket a "nemzeti kánonnak" mindenképpen be kell fogadnia. Például Herczeg Ferencre, Zilahy Lajosra vagy az erdélyi Reményik Sándorra és Nyírő Józsefre gondolok. De hogy ezt a "nemzeti kánont" radikálisan át kellene alakítani, és ki kellene szorítani belőle olyan írókat, mint József Attila (vagy éppen legújabban Ady), hogy magaslati helyhez jusson például a két világháború közötti korszak olyan, nem tehetségtelen, de nem is különösen érdemdús, igaz egyértelműen jobboldali írója, mint Tormay Cecil - nos, ezt én mindenképpen elfogadhatatlan ostobaságnak gondolom.

A modern magyar irodalom "kánonját" többször is átírták a mögöttünk maradt évszázadban, először 1919, másodszor 1949 után - nem gondolnám, hogy a nem kevés küzdelem árán érvényesített értékrend most újabb átrendezésre szorul. Nemcsak az igazolt értékek irodalomtörténeti hitelessége és nemcsak a józan értelem tiltakozik ez ellen, hanem nemzeti önbecsülésünk is, amely, miként ezt Kölcsey Ferenc Himnusza is tanúsíthatja, nem utolsó sorban irodalmunk nagyszerű szellemi és történeti értékeire épül - és a jövőben is ezekre kell épülnie.

Az önvizsgálat ideje

Végül a harmadik mai jelenség, amely ugyancsak nem kevésbé nyugtalanít, az, hogy a magyar fiatalság, mindenekelőtt értelmiségiek, de szakmunkások is, mind nagyobb számban keresik boldogulásukat Magyarországon kívül, mindenekelőtt a nyugati világ gazdagabb és politikai értelemben is nagyobb stabilitást mutató országaiban, Németországban, Angliában, Svédországban, Ausztriában és igen sokan az Egyesült Államokban. Annak idején, a levert ötvenhatos forradalom következményeként közel kétszázezer magyar menekült el az országból, az utóbbi években eltávozottak száma, a hivatalos adatok szerint is, nagyjából háromszázezerre rúg. Tudom, hogy hasonló veszteségekkel kell szembenéznie a kárpátaljai, az erdélyi és a délvidéki magyarságnak is.

Ez a veszteség csak akkor enyhíthető, ha az eltávozottak egy része, nagyobbik része, idővel hazatér. Ebben az esetben ennek az új diaszpórának még értéke is lehet, hiszen aki négy-öt esztendőt eltöltött egy nyugat-európai vagy amerikai egyetemen, munkahelyen, az mindenképpen értékes (itthon valószínűleg meg sem szerezhető) tudással tér haza. Csak hát, vajon az eltávozottak idővel hazatérnek-e? Erre a szorongató kérdésre a jövőnek kell válaszolnia, s megnyugtató válasz híján a kérdés mindinkább szorongató marad.

Mindaz, amiről az imént nem kevés rossz érzéssel, mondhatni szorongással beszéltem, természetesen nem tartozik közvetlenül Kölcsey Ferenc Himnuszának értelmezési köréhez. Közvetve mégis odatartozik, hiszen nemzeti imádságunkat is mindvégig az a szorongató érzés szövi át, vajon mi lesz a magyarság sorsa? Egyáltalán fennmarad-e a nemzet, élnek-e száz év múlva is magyarok Európának ezeken a térségein?

Kölcsey Ferenc, ahogy ez széles körben ismeretes, részben annak a súlyos (nem csak az ő gondolkodásában, hanem Széchenyi Istvánnál, Kazinczy Ferencnél, Vörösmarty Mihálynál, Kossuth Lajosnál és másoknál is ható) próféciának a hatására fogott nemzeti imánk megírásához, amely a kor igen nagy hatású német filozófusának, Gottfried Herdernek a nevéhez fűződik és amely a magyar nép lassú eltűnését jövendölte meg. De hadd idézzem ide a német filozófus szövegét (Illyés Gyula Válasz Herdernek és Adynak című emlékezetes írása nyomán): "A magyarok vagy madzsarok az egyetlen népe ennek a törzsnek (a finn-ugornak), mely a hódítók közé bejutott… Most aztán szlávok, németek, vallachok és más népek közt az ország lakosságának kisebbik részét alkotják, és évszázadok múltán tán már nyelvükkel is alig találkozunk."

Az Illyés által idézett német bölcselőt citáltam ide, nem avégett, hogy keserűséget öntsek az ünnepi pohárba, amellyel ezt a szép nemzeti ünnepünket felköszönthetjük. Hanem hogy figyelmeztessek arra: az ünnep, a mi magyar hagyományaink szerint nem a vígasság, hanem az önvizsgálat és az erkölcsi felemelkedés ideje. A nemzet ünnepei arra valók, hogy számot vessünk múltunkkal, jelenünkkel és jövőnkkel. Számot vessünk eredményeinkkel és reményeinkkel, de számot vessünk tévedéseinkkel, mulasztásainkkal, vétkeinkkel is. Valójában ebből a számvetésből származhat a magunkba vetett bizalom és a cselekvő akarat. Mindkettőre nagy szükség lenne most az Európa-szerte tapasztalható történelmi változások idején.

Az imént az Illyés által idézett Herderre hivatkoztam, most, végezetül hadd idézzem magát Illyés Gyulát, ugyancsak a Válasz… szavai szerint: "A múlt szigorú vizsgálata, a félreértések tisztázása […] a hitnek nyit utat. Segít tényekkel eloszlatni, mindörökre, az egykori jóslatok borúlátását. Ősi hiedelem, hogy az állhatatos szembenézés oroszlánt meghátráltat. Hitem, hogy az emberiségre pirkadás jön. A vadszelídítő tekintetektől." Elvakult politikusokból és félelembe öltözött embersokaságokból ma is van több mint elég - olyan szembenézésre van szükség, gondolom én, amely megfegyelmezi az elvakultakat és bátorságot önt azokba, akiket megfélemlített a történelem.

Szerző

Hamisítvány a Cion bölcsei

Mértéktelen izgalom nem hozza ki a sodrából a világ tudományos életét március elején, amidőn megjelennek Martin Heidegger német filozófusnak 1930 és 1970 között írt, eddig nem publikált Fekete füzetei. Az eseményt mégis nagy nemzetközi figyelem kíséri. Arra kell majd választ adnia, hogy a köztudottan náci párttag gondolkodó, csakugyan elvakult antiszemita volt-e, mint sok mértékadó koponya állítja, vagy túlzás-e a vád?

A témára Peter Trawnie professzor, a wuppertali egyetem kutatója, mellesleg Heidegger életművének értékelője, hívta föl a figyelmet a Die Zeit című hetilapban közölt cikkében. A tervek szerint márciusban Trawnie szerkesztésében jelenik meg a Fekete füzetek első száma, amelyek Heideggernek azokat az írásait tartalmazzák, amelyeknek nyilvánosságra hozását, csupán 2014-re engedte meg.

A kiinduló pont Heidegger tudós társának Karl Jaspersnek filozófiai önéletrajza, amelyben közölte, ők ketten elbeszélgettek a Cion bölcseinek ostoba jegyzőkönyvéről, amely azt állította, hogy a nemzetközi zsidóság a világ ellen veszélyes összeesküvés részese és szítója. Jaspers szerint Heidegger igenis azt vallotta, hogy a XX. század elején a zsidóság olyan hatalommal rendelkezett, amely miatt felelőssé tehető a két világháború kirobbantásáért. Kapitalista rendszerrel, a liberális gondolatvilággal, a korabeli modernizmussal, a hazafiság tagadásával borította lángba a földtekét. Jaspers a vádját kiegészítette azzal, hogy Heidegger szerinte vakon ment el amellett, hogy német városok már abban az időben pogromokkal üldözték zsidó lakósaikat, és nem vette észre azt sem, hogy a wuppertali egyetem közvetlen szomszédságában, Freiburgban, a nácik alakulatai megrendezték a gyilkos "Kristály éjszakát".

Jaspers vitájuk alapján állítja azt is, hogy Heidegger kritika nélkül fogadta el a Cion bölcsei jegyzőkönyvének a létezését is, amely pedig az akkori kor kritikája szerint is a cári rendőrség közönséges hamisítványa volt. Hitler és náci fő ideológusa, Alfred Rosenberg meggyőződéssel követte a hamisítvány állításait, de nem biztos, hogy Heidegger maga is olvasta volna őket. Jaspers szavaival neki elég volt az is, hogy hallott arról, Hitler és Rosenberg orákulumnak tekinti.

Ez sokáig nem volt meglepetés, hiszen köztudott volt, hogy Heidegger az első perctől tagja volt a náci partnak, és bár később a pártéletben nem vett részt aktívan, 1976-ban bekövetkezett haláláig nem is közölte a kilépését. Erről tudtak a professzor elég tekintélyes számú zsidó tanítványai is, köztük Hannah Arendt, a későbbi ugyancsak nagynevű német filozófus, diákként Heidegger szeretője. A wuppertali professzor mellesleg magánleveleiben sem titkolta antiszemita érzelmeit, különösen nem Hannah Arendtnek és feleségének Elfride asszonynak adresszált magánsoraiban nem. Heidegger ezeket a nézeteket "seingeschichtlicher Antisemitismusnak", történelmi gyökerűeknek vallotta, és a Fekete füzetekben ezt meg is fogalmazta.

Trawnie professzor a Die Zeitben egyebek között föltette azt a kérdést is, hogy Heidegger egyáltalán tudott-e a nácizmus tömeggyilkosságairól? A kiadás előtt álló Fekete füzetek erre nézve nem nyújtanak tájékoztatást, viszont Hannah Arendt 1949-ben kiadott könyvében, "A totalitarizmus eredetében" fölidézte, hogy közismert volt "a gázkamrákban és a megsemmisítő táborokban holttesteket gyártottak". Trawnie említést tett arról is, hogy 1940 és 1945 között Heidegger förtelmes nyomás alatt állt. Az gyötörte főként, hogy mi történik az orosz frontokon forrón szeretett fiaival. Észlelte azt is, hogy a "nemzeti szocialista forradalom", amelyben hitt, a történelmi valóság előtt összeroppan. Mégis, kérdi elemző tanulmányában Trawnie, később a Fekete füzetekben miért nem korrigálta téveszméit? Valószínűleg nem azért, válaszol rá az utód, mert "megfeledkezett" róluk. Hiszen gondosan őrizte, hogy családtagjain kívül erről a korszakáról ne tudjon senki.

Hogyan is volna érthető különben, hogy beletörődött, a Fekete füzetek halála után korrekciók nélkül jelenjenek meg? Aligha hihető, hogy később is hitt abban, amit korábban írt. Talán úgy vélte, hogy tévedhet a filozófus is, ez elkerülhetetlen? Ahhoz, hogy így vélekedjék viszont - vonta le a következtetését Peter Trawnie -, figyelemreméltó gondolatszabadságra lett volna szüksége. De vajon megvolt-e ez Heideggerben?

Szerző
Témák
antiszemitizmus

A köznapiság piaca

Publikálás dátuma
2014.01.18. 10:02
FOTÓ: VAJDA JÓZSEF
A finnyás Kosztolányi Babitsnak írt levelében szerepel ez a kifejezés. Írója ezzel is jelezte, hogy sokkal otthonosabban érzi magát az irodalom világában, mint a hazugságoktól, ferdítésektől, erőszakosságoktól megrontott hétköznapokban. Nagy kérdés, átéltünk-e hosszabban ilyen hétköznapokat? 

Vannak az ünnepek, amikor együtt a család, telített asztalnál ülnek öregek és fiatalok, mosolytól fénylenek az arcok. De ha fölködlik a következő nap, mintha valami szorítást éreznénk a szívünk körül. Mert Kosztolányiék bevetették magukat az irodalom bástyái mögé, hiszen foglalkozásuk több-kevesebb anyagi biztonságot is adott, ám ezek az idők elmúltak. Az író ingyen ír, az illusztrátor ingyen illusztrál, hacsak nem lesz udvari költő, rajzoló, vagy éppen bohóc. Biztos háttér, de valahogy mégsem lelkesítő.

A művészetekbe már betolták a trójai falovat, minden készen áll az elfoglalására, de itt nem elég egy roham, a művek sértetlenek, ma is menedékül szolgálnak. Aki árulja magát a köznapiság piacán, jó árat kap a tehetségéért (vagy a megalkuvásáért: "mi mást tehetnék?"), de mintha függetlenségét, a becsületét is kiárusítaná. Amikor vége a szilveszteri mulatságnak, a településeket az utcaseprők lepik el. Tisztaságot varázsolnak, eltüntetik a szeméthegyeket, gondosan válogatják ki a visszaváltható üvegeket, és mire elérkezik az első munkanap, ragyog minden. Csak a legmerészebb hajléktalanok hevernek a leterített, toldozott-foldozott takarókon. "És háltak az utcán…"- írta döbbenten a "bársony neszeket" figyelő József Attila. Ez a megállapítás - a meglepetés felhangjai nélkül - ma is érvényes.

Hálnak az utcán és a föld alatt. Az arrajárók szégyenkezve fordítják el fejüket, tudván tudják, hogy ez közös szégyenünk. Az utcákon fészkelődőket eltüntetik, de a látvány ütötte lelki, egyre fájdalmasabban lüktető seb megmarad. Az érzés olyan, amilyennek Borisz Paszternak írta le Baljós napok című versében: "Zordul a világ, szeretettel - meg nem veszi senki szívét, - nézik gonoszul. Szeretem, - ez a zárszó hát, ez a vég. // Nehezül portára, tanyára - ólom súlyával az ég. - Ravaszul, érvekre vadászva - hízelegnek farizeusok." (Nemes Nagy Ágnes fordítása).

Az új esztendőnek az is varázsa, hogy addig nem tapasztalttal kecsegtet. Például azzal, hogy visszahozza a kimondott és leírt szavak becsületét. Megszüntetik a szavak "halandóságát", amelynek bizonytalanságát oly sokszor tapasztaljuk. A múlt század egyik nagy szelleme és költője, a lengyel Czeslaw Milosz így ábrázolta ezt az állapotot:

"A könyvekben a betűk ezüstlöttek, imbolyogtak és elenyésztek.
A kéz nem tudta lerajzolni a pálma jelét, a folyó jelét, az íbisz jelét sem.
Soknyelvű zsivaj hirdette meg a beszéd halandóságát.
Betiltották a panaszt, mert önnön magának panaszkodott.
Az emberek érhetetlen gyötrelmükben
Ledobálták ruháikat a tereken, hogy meztelenségük ítéletet hívjon ki.
De hasztalan sóvárogták a rettegést, szánalmat, haragot.
Nem volt eléggé megalapozott
A munka és a pihenés
Az arc a haj a csípők
És bárminemű létezés." (Fordította: Bojtár Endre)

Amikor még vidáman jártam, az egyetemről jövet-menet áthaladtam az egyik aluljárón. A hajléktalanok borosüveget adtak kézről-kézre. De volt egy kivétel. Az üvegajtós bolt kirakata előtt üldögélt és folyton olvasott. Méltósággal köszönte meg az adományt, nem erőszakoskodott és hálálkodott. Megkérdeztem, mit olvas. Szó nélkül nyújtotta a könyvet: egy agyonolvasott verseskötetet, amelyek tulajdonosa az enyészetnek szánta, a mi emberünk azonban kiemelte a kukából. Ételmaradékot kereshettt, de ebbe az antológiába ütközött. "Mindig ezt olvasom - mondta -, némelyik versét ötször-hatszor is." Nem mondott többet.

Lapozott egyet, olvasott tovább. Ajka mozgott, ahogy sorról-sorra haladt. Átlépett egy másik világba, amely befogadta, és amelyet a sajátjának érezhetett, mert soha nem csalta meg, nem vetette ki magából. Nem érdekelték a járókelők, a tapintatlan pillantások. Bólintott, ha pénz dobtak a sapkájába, de másutt járt. Talán abban a házban zörgetett, amely a remény háza, de az ablaka mindig sötét volt mígnem "… ím tárul a kapu, önmagától kinyílott, de nem surran ki, csak a végtelen bánat ott. S elhallgat odabent a hang, mely egyre hívott, s arcot ígért nekem, s késekkel áthatolt." (Jules Supervielle: És jobbomon. Rónay György fordítása.)

Leesett a hó, kemény fagyok jártak, de rezzenéstelenül olvasott. Jött a téli szünet. Amikor legközelebb két-három hét után mentem arra, eltűnt. Talán mégis bebocsájtották abba házba. Vagy botjára támaszkodva elindult a távolból hívogató hegyek felé, mint Francis Jammes pásztora (Rónay György fordítása):
"Kék esernyőddel és sáros barikáddal
s göncöddel, amiből sajt nehéz szaga árad,
rátámaszkodva tölgy, magyal vagy naspolya
botodra, mész a domb ege felé tova."

Ez a koldus nem is a középszerűség piacán élt, hanem lejjebb. Mégis fölébe emelkedett. Vitték, repítették a versek. Talán valami belső parancsnak engedelmeskedve Jiri Wolker Koldusok című versét olvastam fel az órán. Közben erre az emberre gondoltam, akinek a nevét nem tudtam, csak azt éreztem, hogy úton van, bár elgémberedett tagokkal ült, és a kirakat fényénél a megérkezésről olvasott:

"Most a várost járom s az Istent keresem.
Tudom, hogy koldustarisznyával erre látták menni,
tudom, hogy egyszer majd csak meglelem,
de most már nem fog fájni semmi,
mert elhagytam minden fojtogató kacatom.
Elvisz magával. Kiállunk az utcasarokra
kezünkben kalap, fejünk felett a nap.
"Szeretetért esedezünk emberek --
nyissátok ki a szíveteket!" (Zádor András fordítása).

Sokat gondolok apámra. Nehéz években őt is az irodalom védelmezte, tette sérthetlenné. Dolgozott, írt és fordított. Megfogadta a kis herceg tanítását: a szívünkkel lássunk! A legépelt költeményeket bekötötte, s mert szűkösen voltunk eleresztve, ezeket szánta karácsonyi és húsvéti ajándéknak. Amikor rá is jobb napok jártak, hatalmas aktatáskáját narancsokkal tömte tele. Az unokáinak.

Megbeszéltük, hol találkozunk. Figyeltem a hömpölygő tömeget, mikor bukkan elő, amikor egy taxi fékezett az orrom előtt. Intett, szálljak be. Végig az Erzsébet-hídon, aztán Budán. A Moszkva térnél - akkor így nevezték - hirtelen megállíttatta az autót. Kikecmeregett. A buszmegállóban egy koldusasszony üldögélt, magához szorítva gyermekét. Oda botozott, kiszedte a táskájából az egyik zacskót a mandarinokkal, s az asszony ölébe tette. Aztán jöttünk hazafelé. Akkor arra gondoltam, az asszony jobban örült volna pénznek. Ma már másként látom. Abból a szeretetéből juttatott neki, ami a leginkább melegít.
"Nincs hatalmasabb, mint a szeretet "- így kiáltott Szent Johanna a máglyán. A köznapiság piacának lármája, gyűlölködése az ellenkezőjét sugallja, ahogy Supervielle írta: "Mint a jószág a sivatagban, a szív aszályban sorvad el."

Már-már igazat adunk Paszternak Hamletjének:

"De nem változhat a végkifejlet,
a cselekmény rendre megszabott.
Minden farizeusságba dermed.
Végig kell élnem. Magam vagyok." (Pór Judit fordítása)

És akkor simogató kéz érintését érzem. Íme a bizonyosság: nem vagyunk egyedül.

Szerző