A szétesettség természetrajza

Publikálás dátuma
2014.02.01 09:14
Szirtes Ági a Szép napok előadásában eljátssza az önámítás valamennyi színét. Fotó: Szigetváry Zsolt/MTI
Fotó: /

Lúdbőröztetően, velőtrázóan káromkodik a Cigányok című darab végén. Egyedül marad a színpadon a háttérben a halott férjével, a megrendítő cigánygyilkosságok alapján született Grecsó Krisztián drámában. A Szirtes Ági által játszott Harkocsánynénak a családja szétesett, a segítségre hivatott apparátus tehetetlen, azok a hagyományok pedig, amik szerint él, igencsak összeütköznek a mai világgal. A totális patthelyzet dermesztő kiszolgáltatottsággal, és magára utaltsággal jár. Úgy tűnik, nincs az élethelyzetére megoldás, és ebben meglehetősen sokan bűnösök, mindazon politikusok, kormányok, közszervek, amelyek nagy-nagy néprétegeket hagytak kipotyogni az amúgy is veszélyesen lyukas szociális hálón. A színésznő által alakított cigányasszony, ott egy személyben, a Katona József Színház Színpadán, egész lényével, döbbenetes zárószavaival, velünk szembefordulva, zsigeri erővel felénk kiáltott, fenyegető, gyilkos átkaival, teljesen összetört lélekkel zúdítja ránk a szitokáradatot. Közben valósággal öl a szemével. Mély fájdalma csaknem őt is elemészti azon nyomban. Tehetetlenséggel párosuló kínja mindannyiunkat vádol. Féktelen, lidérces indulatai pusztító erejűek.

Szirtes Ági, miközben civilben mindig nett nő benyomását kelti, valószínűleg édesapjától, az elemi erejű, áradó színészetű és áradó beszédű Szirtes Ádámtól örökölte ezeket az őrületes indulatokat. Gondoljunk csak például Makk Károly fiatalkori, revelatív filmjére, a Megszállottakra, hogy abban a Szirtes Ádám alakította állami gazdaság igazgató tényleg szinte a hegyeket és a bürokratikus akadályokat is elhordja az útjából, hogy megvalósíthassa, amit akar, és ehhez zsigeri ösztönök törnek fel belőle.

A leánya sok tekintetben követi nagyformátumú édesapja útját. Nem tagadva meg származását, abszolút ismeri a vidéket, a paraszti létformát. Ezt használja a már több mint háromszázötvenszer játszott Egressy Zoltán tragikomédia, a Portugál előadásában. Meg a változatlanul tökéletes testi felkészültségét.(Valaha ehhez járt balettre, művészi tornázott, evezett, mostanában kitartóan jógázik.) Egy állandóan tajtrészeg parasztasszonyt ad, aki rendszeresen kerékpárra ül. És persze jó sokszor eltaknyol vele. Szinte akrobatikusak ezek az esések. Groteszkbe fordítják a szituációt. Komikummal vegyítik azt, ami tragikus. De Szirtes nem bravúrszámot csinál ebből, hanem így még jobban meg tudja mutatni ennek a nőnek az elesettségét, csaknem a cigányasszonyéhoz hasonló kiszolgáltatottságát, reménytelen helyzetét. Ebből az élethelyzetből sincs ugyanis már kiút. Ez a nő is ott van a mélyszegénységben, a társadalom számára már leírtak között. Ha úgy tetszik, azok között, akiket ott hagytak az útszélén.

Az újvidéki vérengzések idején pedig magyarok gyilkoltak szerbeket és szerbek magyarokat. Ennek állít emléket a Vörös című produkció a Kamrában. Az elején és végén temérdek halott fölött ott ül a Szirtes Ági által megszemélyesített asszony, aki sokat tapasztalt, sokat látott. Személyre szabottan tudja, ki hogyan, milyen borzadályos körülmények között halt meg. És mesél, és mesél, ő a tántoríthatatlan emlékezet, nem hajlandó homokba dugni a fejét, konokul azt akarja, hogy tudjuk az igazságot. Megkeményedett már kissé, de egyáltalán nem érzelemnélküli, olyan, mint egy ősanya, aki valamennyi áldozatot a gyerekének tekint, de már túl van azon, hogy mindenkit sirasson. De azon nincs túl, hogy makacsul közhírré tegye, ami történt, élő mementó. Szirtes megint lúdbőröztető. Szálfaegyenes derékkal ül, tántoríthatatlanul, arcizmai is alig rezdülnek, és folyamatosan, szinte levegővétel nélkül tör elő belőle az emlékezetfolyam. Megtörhetetlen, leállíthatatlan, neki immáron ez a küldetése, és ezt teljesíti is, ha törik, ha szakad.

Persze tud ő vaskosan komédiázni is. Például a színházi fenegyerek Werner Schwab fekete komédiájában, az Elnöknőkben ezt teszi, lassan két évtizede, a műsorról levehetetlenül. A jelmeztervező Szakács Györgyi külsőleg is hihetetlen figurát formált belőle, elképesztően ormótlan formájúra alakítva, jókora tömések segítségével. A feneke ugyanúgy brutális méretűnek látszik, ahogy a mellei is, erre a debil alakra még rá is feszül a ruha, amit temérdek mennyiségű ízléstelen bizsu éktelenít tovább. Mindehhez valószínűtlen méretű kontyba tornyozott haj is társul. Eszméletlen látvány. Egy totálisan eltorzult, szerepzavarban szenvedő, magával harmóniába soha nem kerülő ember külső megjelenése. Agresszívvá váló takarítónő, aki finom úri asszonynak képzeli magát, de sértettsége miatt gyilkos indulatok dúlnak benne, és aztán ezek az indulatok el is szabadulnak. Három nagy színésznő, Pogány Judit, Csákányi Eszter és Szirtes bravúrjátékot folytat. Megalázott takarítónőkként egymást is alázzák. Kisebbségi érzetükben nagyzolnak, hamis ábrándképeket kergetnek, nem kímélve sem magukat, sem a nézőket, a kiadósan durva trágárságoktól, a horrorba átcsapó rémségektől, egy sajátos házi összejövetelen totálisan szétcincálják egymást. Lenyűgöző az összjáték.

Beckett Szép napok című abszurdja, aminek most volt a bemutatója, viszont már-már monodráma, még akkor is, ha a fiatal rendező, Székely Kriszta erősítette Winnie férjének szerepét, Bezerédi Zoltán hathatós közreműködésével. De azért ez mégiscsak színésznői jutalomjáték. Csupán derékig látszódva, majd a második részben már csak a feje tűnik elő, egy homokbuckában gubbasztva, kitölteni az időt meg a teret, roppant feladat.

Szirtes megmutatja az önámítás valamennyi színét. Azt, hogy Winnie lehetetlen helyzetben is próbálja szépnek hazudni a napját. Megideologizál magának bármit. Tesz-vesz azzal a néhány tárggyal, ami körülötte van. Kényszeresen újra és újra nézegeti a fogkeféjén nehezen kiolvasható folyóiratot. Majd végül valahogyan kiböngészi, és ettől csaknem elélvez a boldogságtól. Notóriusan nem akar tudomást venni arról, hogy helyzete reménytelen, nem áll messze a végtől, halálra van ítélve. Szirtes lelkes gesztusokat vegyít önkéntelenül is lemondóakkal. Arca hihetetlenül kifejező. Mimikája gyakran ellentételezi azt, amit mond. Fehér vászonsapkáját igyekszik e képtelen körülmények között is úgy viselni, mint egy elegáns kalapot. Kesernyés humorához akár szélesen mosolyog.

Ugyanolyan jelentős alakítás ez a pályáján, mint amilyen Irina volt a Három nővérben, amivel bejárta a világot. Nem kap mindig ilyen fontos szerepeket a Katona József Színházban, mellyel alapítása óta összeforrt. Elválaszthatatlanok egymástól. Közel sem szabályos hősnő alkat. Gyakran osztottak rá kevésbé lényeges feladatokat. Állta a sarat. Kihúzta addig, míg jött valami jobb. Lányára, Pálmai Annára is átörökítette a szakma szeretetét. Szirtes gyakran játszik szabálytalan, igencsak elrajzolt, harsány, különös alakokat, ugyanakkor egész lényéből tartás, méltóság sugárzik. Mondhatni, hogy nagyon is egyben van, miközben a szétesettség vált színészi szakterületévé.

2014.02.01 09:14

Jénai vendég, törékeny Újpest

Publikálás dátuma
2019.01.19 16:23

Fotó: ARCANUM/
A magyar labdarúgás időszámítása akár két szakaszra is osztható. A Marseille előttire és a Marseille utánira. Aki nem nem volt még legalább kiskamasz 1969 decemberében, az csak elgondolni tudja, átérezni nem, milyen hangulat uralta Magyarországot a csehszlovákoktól a vb-pótselejtezőn elszenvedett 1:4 után. Addig el sem lehetett képzelni, hogy hazánk válogatottja nem vesz részt egy világbajnokságon, amelyre benevezett. Akkor viszont bekövetkezett a „lehetetlen”, pedig a hazai pályákon még mindig extraklasszisok serege futballozott, s nem papagáj propagandisták tömjéneztek sokadrangú labdarúgókat.
A helyzet megértéséhez legyen elég annyi: az előző, 1966-os vb-n egyetlen másodpercet sem játszott három olyan ragyogó csatár, mint Göröcs János, Varga Zoltán és Tichy Lajos, ám a válogatott – fenomenális játékkal – 3:1-re legyőzte a nagy tornán az 1954, a szintén a magyaroktól elszenvedett 2:4 óta veretlen, 1958-ban és 1962-ben egyaránt aranyérmes brazilokat. Igaz, a liverpooli brazil-verők közül Marseille-ben már csak Mészöly Kálmán, Bene Ferenc és Farkas János játszott – Albert azért nem, mert Koppenhágában, a dánok elleni 2:3 alkalmával súlyosan megsérült –, de olyan labdaművészek tartoztak a kerethez, mint Fazekas László, Kocsis Lajos, Zámbó Sándor, hogy a hatvanhatban „elfelejtett” Göröcsről ne is beszéljünk. A kudarcot követő döbbenetre jellemző: a világbajnokság előtti vb-búcsú következtében négy nappal később összesen 12 400 néző – átlagban 1550 – ment ki a nyolc NB I-es mérkőzésre; a Honvéd–FTC rangadón (5:2) ezren voltak a Népstadionban. Az efféle adatokra már régóta fel sem kapjuk a fejünket, de akkoriban értelmezhetetlenek voltak e szokatlan, szomorú számok.
Ezért aztán a jelentőségénél nagyobb horderejűvé vált a Carl Zeiss Jena–Újpest EVK (UEFA)-kupa párbaj, amelyet 1970 januárjában rendeztek. A lila-fehér vezérkar két okból egyezett bele, hogy a találkozókat az év első hónapjában tartsák. Egyrészt, mert az NDK válogatottja 1969. december 6-án két és fél hetes iraki és egyiptomi túrára utazott, és a keletnémet keretben sorakoztak a jénai játékosok (Wolfgang Blochwitz, Harald Irmscher, Helmut Stein, Peter Rock, valamint a két testvér, Peter és Roland Ducke). Másrészt azért, mert nem vették kellőképpen komolyan az ellenfelet. Az NDK labdarúgását minálunk mindig is másodrendűnek minősítették, s ezen a véleményen még az sem változtatott, hogy 1969 őszén a Magdeburg ejtette ki a KEK-ből az MTK-t. Igaz, az 1974-es vb keletnémet hőse, az NSZK ellen Hamburgban látványos győztes gólt szerző Jürgen Sparwasser a 113. percben lőtte tovább csapatát a Hungária körúton...
Amilyen lazán kezelték a vetélytársat az újpestiek, olyan tisztelettel nyilatkoztak róluk Jénában. Peter Ducke így beszélt a párviadal előtt: „Marseille ellenére nagyra értékeljük a magyar labdarúgókat. Sokszor kaptunk keserű leckét tőlük.” A honfitársainktól tartó csatár azért volt csak 68-szoros válogatott, mert 1966 januárjában, az NDK legjobbjainak mexikói túráján kettős lábszártörést szenvedett, és azért nem lett a Werder Bremen játékosa, mert 1962-ben 80 ezer nyugatnémet márkáért és egy vadonatúj Mercedesért sem „disszidált”.
A jénai szerénység megejtő volt, a csapat ugyanis addig gólt sem kapott az EVK-ban: az Altay Izmirt 0-0-lal és 1-0-lal, a Cagliarit 2-0-lal és 1-0-lal búcsúztatta. Az elsőre a belgrádi Partizant kiejtő Újpest viszont úgy jutott tovább az FC Bruges-zsel szemben, hogy Belgiumban Fazekas a 90. percben szépített 2:5-re, majd a Megyeri úton Kurt Tschenscher nyugatnémet játékvezető az első félidő végén, 0:0-nál két percet hosszabbított, és Fazekas a szünet előtti utolsó pillanatokban megszerezte a vezetést. Erre a bruges-i meccsen duplázó svéd Tom Turesson lökdösni kezdte a mérkőzés bíráját, mire Tschenscher kiállította a skandináv légióst. A teljes második félidőt létszámfölényben játszó lilák 3:0-ra nyertek, s az idegenben elért több góllal versenyben maradtak.
Az NDK-ban aztán már a meccs előtt megjárták: tizenhat óra alatt jutottak el a Jénától hatvan kilométernyire lévő Gerába, ahol elszállásolták őket. (A visszaútjuk sem sikerült jobban. Már közvetlenül a mérkőzés után haza akartak utazni, de csak Erfurtig jutottak el, mert a berlini repülőtér – a zord időjárás miatt – egyetlen gépet sem fogadott. A lilák küldöttsége így részint a tranzitban, részint egy hotelben töltötte az éjszakát, és csak másnap délután érkezett meg Budapestre.) A pályán is volt csúszás bőven, a havas talaj egyáltalán nem kedvezett a finom kombinációkra építő vendégeknek. Az meg végképp nem könnyített a helyzeten, hogy Bene gólját nem adta meg Boosten holland játékvezető, s hogy Dunai Antal hiába cselezte ki Blochwitz kapust is, mellé lőtt. S miként az gyakran megesik, egy perccel a befejezés előtt döntő fordulat állt be: Werner Krauss bevágta a találkozó egyetlen gólját...
A visszavágó előtt így már nem volt abszolút esélyes az Újpest (amelyben a cselművész Zámbó Jénában és a Megyeri úton is középső védőt játszott). A lilák labdarúgói nem is látogattak el a Szikra filmszínház délelőtti, illetve az Uránia mozi délutáni előadásaira, a Maga tetszik nekem című NDK-film vetítésére. A jénai játékosok meg nem edzettek odahaza, mivel városukban mínusz 17 fokos hideg tombolt. Ennél itthon jobb idő volt, de a Megyeri úti pályáról többször is le kellett tolni a fehér takarót az ismétlődő havazás miatt. Utóbb az újpesti futballistákat tolták le, mert az 5. percben gólt szerző vendégek annyira felszabadultak, hogy az 55. percben már 3-0-ra vezettek. Göröcs a meccs után csak annyit mondott: „Megáll az ész.” A Magyar Nemzet pedig így vont párhuzamot: „A második félidőben a Dózsa labdarúgói már teljesen a marseille-i mérkőzést idézték.” Baróti Lajos edző ellenben kiállt játékosai mellett: „A csapat feltétlen bizalmamat élvezi. Tudom, hogy a néhány váratlan eredmény nem tartós visszaesés, hanem átmeneti megingás.” (Kétségtelen: a lilák 1969 és 1975 között szériában hétszer voltak bajnokok, és három évvel a Jena elleni bukás után elődöntőt vívtak a BEK-ben.)
A Jena a Johan Cruyff-féle Ajaxszal szemben esett ki úgy, hogy otthon bő fél óra múltán 3-0-ra vezetett, majd a hollandok jugoszláv válogatott légiósa, Velibor Vaszovics a 90. percben szépített, és a visszavágón 0-1-ről 5-1-re nyert az amszterdami együttes. Az 1970-es alulmaradást 1971-es diadal követte. A Carl Zeiss üveg- és optikai gyár vezetőségét és kutatóit az amerikaiak a Heidenheim melleti Oberkochenbe telepítették át a második világháború után, a munkások viszont az orosz megszállási zónába kerülő Jénában maradtak. A gyártás mindkét helyen folytatódott, és csak hetvenegyben született meg a megállapodás: Nyugaton az oberkocheniek, a KGST-ben a jénaiak használják a Carl Zeiss nevet.
Amely az Újpest elleni összesített 4-0 nyomán a korábbiaknál is jobban csengett...

ÚJPEST–CARL ZEISS JENA 0-3 (0-2)

EVK-mérkőzés, 1970. január 21., Megyeri út, 10 000 néző. Jv.: De Marchi (olasz).
Újpest: Borbély – Káposzta, Solymosi, Zámbó, Noskó – Dunai III, Göröcs – Fazekas, Bene, Dunai II, Nagy László (Bánkuti, 46.).
CZ Jena: Blochwitz – Irmscher, Rock, Stempel, Krauss – Stein, Werner, Roland Ducke – Schlutter, Peter Ducke, Scheitler.
Gól: Scheitler (5.), Stein (44.), Peter Ducke (55.).

2019.01.19 16:23
Frissítve: 2019.01.19 16:23

Félévszázados barátság (a 80 éves Kenyeres Zoltán köszöntése)

Kenyeres Zoltánt a hatvanas évek közepén ismertem meg, midőn némi kerülők után visszatértem az akadémia Irodalomtudományi Intézetének munkatársai közé. A forradalom után ott töltöttem gyakornoki évemet, majd ötvenhatos tevékenységem miatt letartóztatásba, végül internálótáborba kerültem, később még évekig voltam rendőri felügyelet alatt. Végül Sőtér István, Béládi Miklós, Bodnár György és Rába György jóvoltából kerültem vissza az akadémiai kutatóintézet munkatársai közé. Zoltán barátom akkor már ott dolgozott. Mindezt avégett mondom el, hogy jelezzem, a hatvanas években kötött barátságunknak, mondhatni, történelmi háttere volt. Ezt a hátteret jelölték meg mindkettőnk számára irodalmi mestereink, így Babits Mihály, Illyés Gyula és Németh László, illetve azok az írók, akikre mindketten felnéztünk: Weöres Sándorra, Vas Istvánra, Sőtér Istvánra, Juhász Ferencre és másokra gondolok.
Hosszú évtizedeket töltöttünk ezen a szép és nem éppen könnyű (mert mindig szakmai és politikai vitákat gerjesztő) pályán: könyvek sora áll mögöttünk, irodalomtörténeti tanácskozásokat szerveztünk és ültünk együtt végig, számos alkalommal jártunk idegen országokban, nem csak hivatali kötelezettségeink miatt, például rendszeresen az újvidéki egyetem magyar tanszékén, hanem a nagyvilág által kínált élményekre szomjas turistaként is – például Velencében és Izraelben. Mindkét közös utazásunk feledhetetlen élményekkel szolgált. Egy kis személyes „Baedekert” tudnánk összeállítani ezeknek az élményekben és tapasztalatokban gazdag világjárásainknak a nyomán.
Most, hogy Kenyeres Zoltán 80. születésnapja alkalmából lejegyzem ezt a kis köszöntőt, magam elé halmoztam barátom könyveit – nem kívánom idejegyezni valamennyiük címét, csak néhányét: Gondolkodó irodalom, A lélek fényűzése, Etika és esztétizmus, Korok, pályák, művek, Harmadik csengetés (Visszaharmonizálási kísérletek), Megtörtént szövegek. Már ez a rövid lista is jelzi, hogy ezekben a könyvekben a szövegelemzés, az írói pályák és életművek és a korszaktörténetek együttes igénye működik. Akár a leginkább nagyra tartott irodalomtörténet-írók (Horváth János, Sőtér István, Bóka László) esetében: azért is írom ide az előbbiek nevét, mert, ahogy gondolom, ők voltak Kenyeres Zoltán mesterei. Akik mellé mára ő is felsorakozott.
Kenyeres Zoltán nagyjából ugyanazokat a magyar írókat szerette, azokhoz ragaszkodott, akik közel állottak az én szívemhez is – Arany Jánosra, Ady Endrére, Babits Mihályra, Illyés Gyulára, Weöres Sándorra, Juhász Ferencre (és másokra) gondolok. Egy barátság története természetesen nem azonos egy irodalmi ízlés és vonzódás történetével, ennél sokkal több és mélyebb, és nem azonos a közösen töltött órák, évek, évtizedek történetével sem. Számtalan kisebb-nagyobb személyes esemény, adalék tartozik hozzá, például az a pillanat, amikor évtizedekkel ezelőtt egy súlyos, életveszélyes autóbaleset után Zoltán (másik barátom: a kitűnő költő, Kormos István kísértében) meglátogatott a ceglédi baleseti kórház sebészeti osztályán, és elhozta nem csak kollégáim jókívánságait, hanem a maga éltető biztatását is: minden baljós fordulat után van még remény.
Igen, azt mondhatnám, hogy a barátságoknak talán ez ad igazán tartalmat és értelmet: segítenek megőrizni a reményt. Kenyeres Zoltán barátsága (és persze irodalomtörténet-írói munkássága) is ilyen reményt adó erőforrást jelent számomra. Sok-sok évtized maradt mögöttünk, de ez a reménység még eleven. Tudjuk, hogy amíg élünk, dolgoznunk kell és dolgozni is fogunk. „Ora et labora” – tanultam még a piarista gimnázium kisdiákjaként – mindig tudtam, hogy a munka egyszersmind imádság, és ennek a fogalmi azonosságnak a szép példáját jelenti Kenyeres Zoltán munkás, termékeny élete is.
2019.01.19 15:49
Frissítve: 2019.01.19 15:49