Abcúg Amerika!

A magyar kormány megsértődött Amerikára, amiért az USA Nemzetbiztonsági Ügynöksége az elmúlt években minden jel szerint folyamatosan lehallgatta magyar állampolgárok telefonjait. A honi hírszerzés állítólag megszerezte a névsort is, de a parlamenti vizsgálóbizottság sajtótájékoztatóján most megtudhattuk, hogy a listát azonmód titkosították. Az eseményen Lázár Jánoson kívül ott fontoskodott még a külügy- és a belügyminiszter is; és persze teljes egyetértés volt köztük abban, hogy amíg az Egyesült Államok "nem tisztázza, hogy mi történt Magyarországon", addig - mint Lázár zordan közölte -, a lehallgatási botrány "érdemben és jelentősen befolyásolhatja" a két ország kapcsolatát. Ezért szerinte még az új amerikai nagykövetnek is meg kell majd jelennie a vizsgálóbizottság előtt.

Ez utóbbi mozzanat volt alighanem a sajtótájékoztató lényegi közlendője, mert félreérthetetlenül rávallott a kormányzati felvonulás egyik legerősebb mozgatórugójára. Az állomáshelyére még meg sem érkezett új nagykövet ugyanis Washingtonban, szenátusi meghallgatása alkalmával így beszélt a magyarországi állapotokról: "Sokan azt állítják, hogy a mélyreható törvényhozási és alkotmányos változások ártottak a nemzetközi beruházási klímának, aláásták a tulajdonjogokat, meggyengítették a bíróságokat, és a végrehajtó hatalom kezében központosították a hatalmat." Aztán személyes feladatáról szólva hozzátette, hogy "Az Egyesült Államok nem könnyű, de szükséges párbeszédet folytat majd Magyarországgal a demokráciáról". Ezek a mondatok persze feldúlták az itthoni rezsim lelkét, olyannyira, hogy Gulyás Gergely, a Fidesz frakcióvezető-helyettese nyomban levelet írt Colleen Bellnek, amelyben terjedelmesen visszautasította a leendő nagykövet megnyilatkozását.

Nem kétséges, hogy ezt ugyanúgy a magyar kormány képviseletében tette, amiként az amerikai diplomata szövege nemkülönben Washington álláspontját tükrözte. Vagyis Orbánék megértették a nem is oly rafinált áttétellel küldött, kevéssé hízelgő üzenetet, ami egyébként aligha lephette meg őket, hiszen az elmúlt években folyamatosan kaptak hasonló tartalmú figyelmeztetéseket. Mégpedig nem csupán a bevett diplomáciai csatornákon, hanem budapesti látogatásán magától Hillary Clintontól is. De az új amerikai nagykövet szenátusi megfogalmazásai, amelyeket természetesen az amerikai külügyminisztérium diktált, különösen kínosan érintették a magyar kormányt. Mert nyilvánvaló, hogy a Colleen Bell szájába adott mondatok révén a State Department szándékosan kürtölte világgá, mi a véleménye az Orbán-rezsimről.

Amikor tehát Lázár János most vizsgálóbizottság elé vinné az amerikai nagykövetet, akkor valójában nem a lehallgatások mikéntjére kíváncsi, hanem revansot akar venni a kormányt ért sérelemért. Aminek ugyanúgy semmi értelme, mint Gulyás Gergely felháborodott levelének. Hiszen mindkét gesztus legfeljebb belpolitikai célzatú: része a választási kampány nyugatellenes irányának. De az amerikai kormányköröket egyik sem izgatja fel. A nagykövetnek esze ágában se lesz megjelenni Lázár és társai előtt, Washington pedig egy pillanatra sem veszi komolyan az ominózus levelet, amelynek szerzője éppúgy tudja, hogy argumentációja mennyire hamis.

Miként ez az egész önérzeteskedő vizsgálóbizottsági cirkusz is. Mert vajon mit akar tisztázni Lázár és Martonyi, ha egyszer saját maguk mondják, hogy az illetékes szervek "alaposan és részletesen" feltárták a történteket? Miről várnak még tájékoztatást Amerikából, amikor bejelentették, hogy ismerik a lehallgatottak névsorát? Ha ez mind igaz, akkor nagyjából már azt is tudniuk kell, milyen információkhoz jutottak a lehallgatók. Legfőképp ugyanis kormányzati szereplők, netán gazdasági-ipari notabilitások, esetleg épp a nemzetbiztonsági szolgálatok vonalai érdekelhették az NSA embereit. S bármily kellemetlen, némelyekre nézve talán veszélyes is az ebből fakadó bizonytalanság, de hiú ábránd azt hinni, hogy az amerikai szervezetek kiadják, mi jutott a tudomásukra.

Igaz, szinte mindenütt a világon heveny és érthető tiltakozások követték Edward Snowden kiszivárogtatásait az NSA működéséről, de legalább két okból elég hamar el is haltak. Egyrészt kiderült, hogy valamennyi érintett, ám kellő technikai potenciállal rendelkező ország maga is folytatott ugyanilyen tevékenységet, akár szövetséges országokban is. (Többek között a franciák és a németek.) Másrészt nem kétséges, hogy 2001. szeptember 11-e után Amerika biztonságpolitikai doktrínája gyökerestől megváltozott, és ebből következően drasztikusan átértékelődött, pontosabban kibővült az igénybevehető hírszerzési eszközök arzenálja. Az úgynevezett magánszféra nem élvez többé feltétlen mentességet, és ne legyenek illúzióink: az elektronikus kémkedésnek vannak másféle melléktermékei is - de az utóbbi majd' másfél évtized elhárítási eredményei mégis önmagukért beszélnek.

Nem utolsó sorban azért, mert a terrorfenyegetéstől érintett országok kicserélhették szolgálataik mégoly kényes információit. Történetesen azokat is, amelyeket telefonlehallgatással szereztek meg.