Gandhi, Washington - és Nazarbajev

Illusztris meghívottak előtt mutatták be a hét elején Nurszultan Nazarbajev kazah elnök életrajzának magyar fordítását. A Magyar Tudományos Akadémia rendezvényén Fazekas Sándor vidékfejlesztési miniszter mellett ott volt többek között Horváth János, az országgyűlés korelnöke, és mindketten felszólalásaikkal emelték az ünnepi alkalom fényét.

Fazekas például azzal ajánlotta a magyar olvasóközönség figyelmébe a Nazarbajevről készült fotókkal gazdagon illusztrált kötetet, hogy az elnök "erős, elismert szereplője a nemzetközi közéletnek", s a könyv nemcsak az ő pályafutását, hanem a világ egyik leggyorsabban fejlődő országának történetét is segít megismerni - majd felhívta még figyelmünket "az 1500 éves kazah-magyar barátságra".

Mindezt Horváth képviselő úr már aligha licitálhatta túl, de azért sikerült nemkülönben lényeges megállapításokat tennie: szerinte Nazarbajev agrárreformjának eredményeit "egyszer tanítani fogják az egyetemen", egyébként pedig úgy vélte, "az egy helyénvaló dolog, hogy a szovjet rendszerű kormányzásban a vezető diktátorként viselkedik, de Nazarbajev ettől fokozatosan el akar távolodni".

Nagy kár, hogy ez utóbbi információ forrását Horváth János nem osztotta meg hallgatóságával, így aztán fogalmunk sincs, miből gondolja, hogy a kazah elnök - aki immár, az ország függetlenségének kikiáltása, vagyis 23 éve párját ritkítóan totalitárius módon tartja fenn a hatalmát - éppen távolodni készül ettől a világszerte elítélt úzustól.

Élünk a gyanúperrel, hogy Horváth feltételezésének épp annyi a hitele, mint a vidékfejlesztési miniszter hivatkozásának a másfélezer éves kazah-magyar barátságra, amelynek - fájdalom - semmilyen történelmi dokumentumát nem találni. Valószínűleg azért, mert maga az utóbb kazahnak elnevezett népcsoport is csak valamikor az 1400-as évek végén vált ki az üzbég nemzetségek közül, vagyis korábban aligha barátkozhattunk egymással, de kapcsolataink a további századok során sem érték el a fraternizálás hőfokát.

A miniszteri udvariaskodás tehát üres, tartalmatlan frázis csupán. Ilyesmiket legfeljebb a kazah nagykövet engedhetett meg magának, amikor Gandhi és George Washington életrajzának jelentőségéhez hasonlította a saját elnökéről szóló dolgozatot - de még tőle is kínos volt ekkora marhaságokat hallani.

A kérdés persze az, hogy a magyar kormány, a parlament és az akadémia prominensei vajon miért teszik nevetségessé magukat Nurszultan Nazarbajev minden alapot nélkülöző felmagasztalásával? A cinikus válasz nyilván az, hogy Magyarország gazdasági érdekeinek szolgálatában - hiszen a világ olajkincsének három százalékát birtokló Kazahsztán fontos tényezője lehet a "keleti nyitás" sikerének. Csak hát annak előfeltételeként, hogy vásárlóként avagy befektetőként jelenjen meg nálunk a kazah tőke, leginkább kifizetődő piaci ajánlatokat kell kapnia.

Pusztán abból, hogy szapora nyelvcsapásokkal illetjük Nazarbajev alfelét, aligha lesz üzlet - még akkor sem, ha tudjuk, hogy a diktátorok általában élvezik a mégoly talmi "nagyrabecsülést" is.

A Fidesz-kormány eddig már több helyütt igyekezett élni ezzel a nem épp gusztusos eszközzel. Udvarolt Szaud-Arábiában éppúgy, mint Kínában (hogy az azeri baltás gyilkos gyalázatos kiadatásáról ezúttal ne is beszéljünk), legutóbb pedig Pekingben Orbán Viktor közös kormányközleményben írta alá, miszerint a felek tiszteletben tartják "egymás fejlődési útválasztását, amely megfelel saját országuk adottságainak".

Ez a formula magyarán azt jelentette, hogy nem hozunk szóba olyan, a kínaiak számára kényelmetlen témákat, mint például az emberi jogok helyzete. Ám ettől legfeljebb szívélyesebbé válnak a tárgyalások, de nem eredményesebbé. A kínai vezetés patikamérlegen számítja ki, hogy a világ mely pontján és mibe érdemes invesztálnia - vagy hol akar politikai befolyást szerezni.
Magyarország pusztán kormánya szánalmas szervilizmusától még nem lesz a keleti autokráciák kitüntetett befektetési célpontja.

Bár a kazah elnök bizonyára jólesően nyugtázza, hogy az Európai Unió egyik tagállama, egy állítólag demokratikus ország hivatalossága "a nemzetközi közélet elismert szereplőjeként" aposztrofálja, de ettől mégse fogja egyoldalú előnyökhöz juttatni az Orbán-kormányt. Mondhatni, feleslegesen alázzák le magukat Fazekas és Horváth urak, és mind a többiek, amikor elvállalják az ilyen és az ehhez hasonló, szomorú szerepléseket; a Magyar Tudományos Akadémiának meg kivált illene jobban megbecsülnie a saját reputációját.

De úgy látszik, az ízetlen hízelgés lejtőjén nincs megállás. Mint értesültünk, a Főváros Közgyűlése hozzájárult, hogy a Városligetben szobrot kapjon Abay Kunanbejev, a tizenkilencedik században élt kazah nemzeti költő. Ez a mintegy háromméteres plasztika a "kazah nép felajánlásaként" kerül az Asztana(!) útra, hogy a majd június 4-én Budapestre látogató Nurszultan Nazarbajev személyesen leplezhesse le.

A jó hír az, hogy egyelőre nem neki állítunk szobrot a ligetben.

2014.05.03 08:06

Lassan száll fel a köd

„s ahogy a nők tudnak csupán sírni ahogy a nők tudnak csupán hinni” (Röhrig Géza: Zsanett)
A me too egy éve alatt megtanultuk a külföldi hírességek és celebek nevét, az áldozatok és a zaklatók is ismertté váltak, mindezek a tudások viszont rendszerszintű változtatásokat önmagukban alig eredményeznek. Aktorok kellenek, mozgalmiság, olyan szereplők bevonása és aktivitása, akik elsőre nem éreznék magukénak a probléma priorizálását.
Mindez különösen Magyarországon lehet fontos, ahol nem tudunk hosszú listákat sorolni az érintettekről, hiszen Sárosdi Lilla színésznőn kívül nem nagyon vállalta fel senki az áldozat hálátlan szerepét. Persze ne feledkezzünk el Németh Pálma önkormányzati anyakönyvvezetőről se, aki a tyukodi polgármestert jelentette fel zaklatásért. És sajnos itt szinte be is fejeződik a sajtót megjárt esetek ismertetése. 
Miközben a me too világjelenséggé vált 2017-2018 során, addig Magyarországon nem tudott érdemben kilépni a művészvilág miliőjéből. Inkább csak mindennapi tapasztalataink és sejtéseink voltak és vannak a nők elleni erőszakról, de a me too egy éves évfordulójára szerencsére már számok is a rendelkezésünkre álltak ebben az örök vitában. A Magyar Szakszervezeti Szövetség Női Tagozatának megrendelésére elkészült egy problémafeltáró kutatás, amely a nők elleni erőszak és zaklatás területeit járta körül a magyar munkahelyeken. 
Az IDEA Intézet kutatása azt erősíti meg, hogy a munkavállalók több mint 30 százaléka tapasztalt vagy látott már erőszakot a munkahelyén. Arra a kérdésre, hogy kollégától érkezett-e szexuális zaklatás, a válaszadók 23 százaléka felel igennel, míg ha a közvetlen felettesre kérdeznek rá, 10 százalék válaszol igennel. Mégis, a többségük a hallgatást választja (24 százalék), és csak a kisebbség (14 százalék) jelenti az erőszakot munkahelyén vagy éppen a rendőrségnek. 
Arra is kíváncsiak voltunk a kutatás során, hogy áldozattá válás esetén képesek-e beszélni minderről: több mint kétharmaduk nem volt áldozat (70 százalék), 10 százalék később sem képes minderről beszélni, 10 százalék igen, és 5 százalék csak anonim módon, vagy a családnak (4 százalék). Akik azt mérlegelik, hogy a szexuális erőszak vagy zaklatás megtörténte után forduljanak-e bárkihez, aszerint döntenek, hogy a cselekmény súlya mekkora (37 százalék), tartaniuk kell-e a lehetséges következményektől (13 százalék), vagy része-e mindennapjaiknak a támogató munkahelyi környezet (7 százalék). Elgondolkodtató válaszok sora olvasható ki a felmérésből: arra a kérdésre, hogy az áldozatok miért nem lépnek ilyen esetekben, felmerül a félelem a negatív következményektől (77 százalék), a támogató munkahelyi környezet hiánya (47 százalék), vagy éppen az, hogy nem hinnének a válaszadónak (48 százalék). 
A kutatás egy újabb visszaigazolása annak – hasonlóan a Závecz Research korábbi felméréséhez –, hogy a me too ügy elérte a magyar nők ingerküszöbét, hiszen a válaszadók több mint a háromnegyede tudta, miről van szó. Mégsem érzik, hogy mindez segítette volna saját munkahelyi helyzetüket (48 százalék). Ahogyan abban a kérdésben is teljes a tanácstalanság, hogy milyen törvények, jogszabályok, munkahelyi programok segítik/segíthetik a nőket ilyen helyzetekben. A megkérdezettek mindössze 13 százaléka ismerte átfogóan a kérdéskör szabályozási hátterét. Arra a kérdésre pedig, hogy van-e működő szabályozás az egész ágazatban, vagy csak az egyes szereplőknél, 87 százalék nem tudott felelni. A többi válaszadó a teljes ágazatot, csak egy-egy munkahelyet, vagy a kollektív szerződéseket tudta megemlíteni mint pozitív ellenpéldákat. 
Persze nehéz elvárni a munkavállalóktól, hogy ismerjék e terület szabályozási helyzetét, ha arra sem érkeztek egyértelmű válaszok, hogy mi tekinthető szexuális erőszaknak vagy éppen zaklatásnak. A rendkívül széttartó válaszok azt mutatják, hogy nincs egyértelmű tudás erről. Míg a válaszadók 94 százaléka egyetértett abban, hogy a szexuális szolgáltatás kérése ide sorolandó, addig 72 százalékuk szerint a kéz rátétele a lábra, vagy éppen a női mell bámulása (45 százalék) is tiltott terület. A nők utáni fütyülést 39 százalék sorolta ide, és a szexuális tartalmú viccek mesélése is e kategóriába tartozik sokak szerint (33 százalék). A fogalmi bizonytalanság odavezet, hogy a munkavállaló nem tudja: amit átél vagy másnál tapasztal, az megengedhető magatartás-e. 
Fel van adva a lecke a hazai érdekvédelemnek, a számok ugyanis azt bizonyítják, hogy miközben a nők elleni erőszak része a magyar munkahelyi mindennapoknak, addig az ellene való fellépés lényegében feltáratlan vidék a munkavállalónak és a szakszervezeteknek egyaránt. A válaszok is ezt igazolják, hiszen arra a kérdésre, hogy vajon a szakszervezetek mit végeznek/végeztek ezen a területen, a beszédes 81 százalék nem tud semmit említeni. A felvilágosító kampányt, az érzékenyítő képzéseket, a honlapokon fellelhető információkat és kiadványokat sorolják fel azok, akik találkoztak már érdekvédelmi jelenléttel e kérdéskörben. Hasonló számokkal szembesülhetünk, ha a konkrét munkahelyi programokra kérdezünk rá: a válaszadók fele nem ismer ilyet, 42 százalék nem tud a kérdésre válaszolni, és mindössze a válaszadók 8 százaléka tud említeni valamit. 
Belehelyezve mindezt a magyar érdekvédelem nem éppen rózsás jelenébe: elöregedő tagság, csekély társadalmi presztízs, érdekvédelmi tárgyalásokat nem sokra becsülő kormányzat – akár legyinthetnénk is. 
A nők elleni erőszak, az ellene való célzott fellépés azonban fontos pillanat lehetne a szakszervezetek hosszú menetelése során. Egyrészt egy rendkívül aktuális és nemzetközi jelentőséggel is bíró szemléletformáló ügyben nyílik lehetőség arra, hogy lépjenek a hazai szakszervezetek. Másrészt – a kutatás számai feketén-fehéren jelzik az alapvető ismerethiányt e területen – így az alapoktól induló építkezés kezdődhet el ezen a területen. Kis lépésekkel is nagy hatást lehetne elérni. Azt bizonyítva a magyar munkavállalóknak, hogy mindenkinek joga van a biztonságos munkahelyekhez.
2019.01.18 09:00
Frissítve: 2019.01.18 09:00

Futó vendégek

A miniszterelnök és sleppje többször is arról szónokolt, hogy magyar munkáskezekkel kell megoldani az egyre égetőbb munkaerőhiányt, és nem vendégmunkásokkal. Orbán Viktor legutóbb azt fejtegette, hogy a magyar gazdaságot úgy kell fejleszteni, hogy azt 4,5-5 millió magyar munkavállaló működtethesse. 
Oláh Lajos DK-s parlamenti képviselő írásbeli kérdésére Bodó Sándor, a Pénzügyminisztérium foglalkoztatási államtitkára elismerte, hogy tavaly összesen 11 ezer unión kívüli ország állampolgára kapott Magyarországon munkavállalási engedélyt. Igaz, egy 2017-es miniszteri rendelet értelmében egyes hiányszakmákban a szerbiai és ukrajnai vendégmunkásoknak nem kötelező kiváltani a papírt, így ők nem is számítanak bele ebbe a statisztikába.
Nehéz megmondani, hogy jelenleg hány vendégmunkás dolgozik Magyarországon. Egyebek mellett azért is, mert sokan közülük szinte meg sem melegednek nálunk, kezükben a magyar papírokkal már sietnek is tovább Nyugat-Európába. Egy baromfitenyésztő agrár nagyvállalkozó mesélte nekem, hogy Kárpátaljáról toborzott 30 magyar vendégmunkást: három nap múlva valamennyien kámforrá váltak, tovább álltak Nyugatra. A szerbekkel már több szerencséje volt, mert a nagy részük 2-3 hétig is kitartott, sőt a harmincból hárman egyelőre „hűségesek” maradtak. Jelenleg Indiában és Mongóliában toboroz munkásokat, mert az ágazat több fontos cégénél dolgozó mongolok és indiaiak még kitartanak. Egy építési szakmai szervezet vezetője hasonló jelenségekről számolt be. 
A vendégmunkások pedig a több százezer magyar gazdasági „migráncs” útját követve mennek a Lajtán túlra. Attól tartok, hogy sem a Túró Rudi, sem a 400 túlóra lehetősége nem csábítja haza a külföldön dolgozó magyarokat; és lám, ma már a vendégmunkások is leginkább csak futó vendégek nálunk.
2019.01.18 09:00
Frissítve: 2019.01.18 09:01