Egy emberen is múlhat az emlékezet

Egyszer volt. Igaz volt, de már nincsen. És nem is lesz többé, úgy, ahogy egyszer volt. De emlékezni kell rá. És néha egy emberen múlik, hogy az az emlékezet meghal, vagy még az utolsó pillanatban sikerül megmenteni. Ahogyan azt egy kalocsai tanárnő tette.

Erről szól Kálmán Gábor Egyszer volt..(There Was Once) című dokumentumfilmje, amelyet az Egyesült Államok budapesti nagykövetségének szervezésében mutattak be kedden este a Puskin moziban.

Kálmán Gábor Amerikában élő magyar filmrendező, producer. Nem szeretem a „magyar származású” kifejezést, amivel a sajtóanyagban illetik, nem is illik rá, hiszen nem feledte el gyökereit, és anyanyelvét sem, pedig már lassan 60 éve él odaát. Kálmán Gábor Holokauszt-túlélő, akit gyerekként Kalocsáról menekített ki kalandos módon nagybátyja Budapestre.

Fotó: Népszava, a szerző felvétele.

Dr. Magóné Tóth Gyöngyi kalocsai magyar-történelem szakos tanárnő, akit már diákként is a helytörténet vonzott. Ezenkívül semmi köze a zsidósághoz, pusztán a történelmi érdeklődés ébredt fel benne, hogy mi történt Kalocsa egykor virágzó zsidó közösségével. E témáról írja szakdolgozatát, majd kutatni kezd a Holokauszt túlélői után. Az internetnek köszönhetően hamarosan „a fél világgal” levelezni kezd, így találnak egymásra Kálmán Gáborral, és közösen gyűjtik össze az Auschwitz-ot túlélt kalocsai zsidókat a világ minden tájáról.

És a filmben beszélnek a túlélők, felidézik a békés, harmonikus napokat, hasonló emlékeik vannak egykori szomszédjaiknak- antiszemitizmusra senki sem emlékszik - aztán egyszer csak mégis elszabadul a pokol. Gettó, Szeged, téglagyár, vannak, akik sietnek felszállni az auschwitz-i vonatra, mert a téglagyárnál rosszabb már nem lehet. Egyikük kislányként eltör egy értékes porcelánkészletet, fél, hogy nagyon kikap, mire anyja csak annyit mond: „most már semmi sem érdekes” – és akkor ijed meg igazán. Egy asszony verset olvas fel, amit a lágerben írtak önmaguk erősítésére, hogy „elrabolták szép hazánkat”, holott a magyar csendőrök vagonírozták őket. Egy másik asszony annak köszönhette túlélését, hogy a táborban lett először szerelmes. Közben régi fotók villannak fel, iskolai tablók, a túlélők arcai kiélesítve. Mai diákarcok, akik a tanárnőt hallgatják, mert olyan történetről hallanak, amiről semmit sem tudnak, vagy amit tudnak, azt is csak homályosan. Egy gazos zsidó temető, később ugyanez a sírkert már helyrehozott állapotában. Gyöngyinek merész ötlete támad: elhívja Kalocsára mindazokat, akik innen indultak el a nagyvilágba. Hihetetlen egymásra találások, örömök, sírások, megemlékezés az egykori zsinagógánál, miközben néhány száz méterrel odébb a magyar gárda randalírozik. 2009-et írunk. A végszó: már Gyöngyi lánya is tanít, és immár ketten viszik tovább ezt a pedagógusi küldetést.

„Nem Holokauszt-film – mondta a vetítés után Kálmán Gábor – hanem arról szól, hogy egy emberen is múlhat egy egész közösség gondolkodásának megváltozása. Dr. Magóné Tóth Gyöngyi szerint először a tanárokra kell hatni, hogy merjék vállalni a történelem e fájdalmas korával való szembesítést, mert csak így lehet a fiatalokkal megértetni, hogy mi történt, hogy ne történhessen meg még egyszer.

André Goodfriend, az Egyesült Államok ideiglenes budapesti ügyvivője elmondta, hogy a filmet már számos alkalommal levetítették különböző fórumokon, köztük egy, az emberi erőforrás minisztériuma által szervezett tanácskozáson, és a jelenlévő 250 tanárnak ki is osztották a film DVD-jét. Mindez önmagában örvendetes, mégis úgy tűnik, hogy a Holokauszt 70. évfordulójának megemlékezéseiben való hivatalos részvétellel mintha nem egészen csengene egybe a magyar „emlékezetpolitika”. Felmerült a kérdés, hogy látható lesz-e a film szélesebb körben is, mire megtudtuk, hogy június 11-én a Duna televízión adják éjjel fél 12-kor. Mire Kálmán Gábor így reagált: „Miért nem hajnali négykor?”