Előfizetés

Fesztiválmámor - kételyekkel

Bóta Gábor
Publikálás dátuma
2014.06.07. 10:20
FOTÓ: K2 PRESS

A nyílt, akár nyers, köntörfalazás nélküli szókimondás, és ennek általában sértődés nélküli elviselése, sőt, élvezetes, frappírozó vitává alakulása lefegyverző volt a hetvenes évek elején a kazincbarcikai színjátszó fesztiválokon. Gimnazista voltam még, amikor a barátaimmal először ott jártunk. A város peremén sátoroztunk, a patakban mosdottunk, bámultuk az izgalmasabbnál izgalmasabb, vagy éppen dühítően érdektelen előadásokat, hallgattuk a nívós, látásmódunkat igencsak tágító vitát, és fenemód szabadnak éreztük magunkat. Más volt ez a légkör, mint amit az iskolában, vagy egyebütt megszoktunk.

Az azóta nagy rendezővé vált Ascher Tamás, Fodor Tamás vitték a prímet, meg az amatőr színházi élet két meghatározó alakja, Máté Lajos, Debreczeni Tibor, a vitákon. Alaposan elemeztek, szenvedélyesek voltak, izzott a levegő, rengeteget lehetett tőlük tanulni, de egyáltalán nem voltak piedesztálon, bármikor szóba elegyedhettünk velük. Közben fantasztikus produkciókat is láttunk, ott volt például Kazincbarcikán Fodor tán máig legerőteljesebb produkciója, a nemzetközi porondon is kiugró sikert arató Woyzeck, de ott volt az eleven pimaszsággal, élesen társadalomkritikus, Utcaszínház frenetikus Fél van című, blődlibe hajló montázsa, vagy éppen a Metró Színpadon Mészáros Tamás által rendezett, Mrozek Tangó, ami nálunk először ennek az együttesnek a jóvoltából volt látható.

Valóságos szabadegyetem volt ez, utána mentünk hátizsákosan kirándulni a környékbeli hegyekbe, kiszellőztettük a fejünket, és közben tovább vitatkoztunk a látottakról. Idén érkezett a szomorú hír, hogy elmarad az Ifj. Horváth István Nemzetközi Színjátszó Fesztivál Kazincbarcikán, a város nem tudja támogatni, a Nemzeti Együttműködési alap pedig az 1210-ik helyre helyezte a pályázatát a várólistán. Ezzel 42 esztendő tradíciója szakad meg.

A nyár feltöltődésre való, és ehhez nagy mértékben hozzátartoznak a színházi fesztiválok. Amikor Jordán Tamás ötlete nyomán elkezdődtek a Pécsi Országos Színházi Találkozók, jeles kollégám nem minden él nélkül nyaralófesztiváloknak titulálta ezeket. Az volt a véleménye, hogy igazi szakmai munka helyett, a hívogató, mediterrán jellegű teraszokon piálnak, falatoznak, diskurálnak inkább a fesztiválozók, kevésbé látogatnak előadásokat, és folytatnak érdemi vitát. Akkor is azt gondoltam, hogy a kettő nem feltétlenül összeférhetetlen.

Persze át lehet esni a ló túloldalára, de miért ne lehetne napozni, úszni, jókat enni egy színházi fesztivál idején? Miért ne lehetne halmozni az élvezeteket, egyaránt kielégíteni a szellem és a test igényeit? Valaha ez például Kapolcson, vagy egy ideig az ottani programok megduzzasztásából keletkezett Művészetek Völgyében, ideálisan működött, általában csak délután 4 óra körül kezdődtek a hajnalig is elhúzódó programok, addig le lehetett ruccanni a Balatonhoz, fürödni lehetett a környékbeli, fenséges bányatóban, vagy éppen csárdában teli tömni magunkat, hogy Cili néni kocsmájának pazar velős pirítósáról már ne is beszéljek.

A különböző városokban megtartott országos színházi fesztiválok után, amelyek jókora minőségbeli ingadozást is jelentettek, állandóságot, sok tekintetben kiszámíthatóságot is biztosított a pécsi találkozó. Adódott a színháziaknak egy nyári otthonuk, ehhez kaptuk a szállást, a jegyeket, meg a gyönyörű várost. A szakmai beszélgetések ritkán sikerültek olyan őszintére, mint egykor Kazincbarcikán, vagy valaha Kisvárdán, ahol a rendszerváltás környékén a határon túli magyar teátrumok kezdtek találkozni. Minden gyermekbetegségük ellenére elképesztő fesztiválok voltak ezek. Mint amikor a palackból hirtelen kiszabadul a szellem, és sok olyan társulat, amelyik hosszú ideig nem jöhetett Magyarországra, és egymás munkáit sem nagyon ismerte, egyszerre összejön, rácsodálkozik a másik értékeire, ismeretségeket, barátokat szerez, és végre szabadon eszmét, meg rögeszmét cserél.

Mámorító volt Kisvárdára járni, a város, amelynek ez volt a legfontosabb rendezvénye, lenyűgözően viselkedett - Nyakó Béla vezetésével változatlanul odaadó a szervezőgárda -, nem kímélte energiáját és szívét. Lelkesen jöttek a kisvárdaiak színházba, fejkendős parasztnénik is néztek akár abszurd darabokat, és hajnalig tartottak a művelődési ház előtt a végeérhetetlen beszélgetések, amelyekhez kondérban főzték a fesztiválozóknak ingyen adott ételt. És szintén voltak őszinte, vérre menő, mégsem halálos sértődésekkel végződő szakmai viták. Mára elöregedett az infrastruktúra, korszerűtlenné vált a színpadtechnika, ami miatt sok produkció nem játszható ott, és nincs már pénz arra, hogy a fellépő együttesek tagjai hosszabb ideig jelen legyenek, valóban nézzék egymást. Rövidebb is lett a rendezvénysorozat. Azt rebesgetik, komolyan szó van róla, hogy akár már jövőre máshová kerül.

A 13 esztendős miskolci operafesztivál is volt már nagyobb szabásúbb a fénykorában, temérdek külföldi produkciót is vendégül látva, a tánc műfaja irányába is kacsingatva. Aztán volt olyan esztendő, amikor anyagi okok miatt, külföldről nem sikerült előadást hívni, de az kétségtelen, hogy az opera műfaja sok tekintetben már összekötődik Miskolccal. Ahogy Shakespeare neve pedig összefonódik Gyuláéval, ahol idén lesz a X. Shakespeare Fesztivál. Gedeon József jó szemmel, markáns ízléssel válogatja a programokat, úgy, hogy nyaranta biztosan találkozhatunk néhány, akár meglehetősen távolról érkező, világszínvonalú produkcióval is. Az igazán szép kisváros, nem különben szép, hatalmas strandjával, szintén biztosíték arra, hogy az előadásokon kívül is jól érezzük magunkat, a hely komplex élményt biztosít, és nívó szempontjából tán a leginkább vállalható garancia.

Pécsen viszont mostanában nem nagyon tudja az ember, hogy mi vár rá. Már a válogatók személyét is "kiegyensúlyozási" alapon szemelik ki, hogy a szakmán belüli hangsúlyos ellentétek valamennyire egálba kerüljenek. Erősen társadalomkritikus, amúgy kétségtelenül színvonalas produkciók gyakran feltűnően nem kerülnek be a versenyprogramba, amelyben viszont átlagon aluliak is helyet kaphatnak. A szakmai disputák pedig nem ritkán a mismásolás melegágyai.

A pécsi színházi találkozó hű tükre annak, ami az országban történik. Hiányzik már belőle az a szabadságérzés, amitől egykor Kazincbarcikán, vagy Kisvárdán annyira megmámorosodtunk.

Kaviár és szakértelem

Bóta Gábor
Publikálás dátuma
2014.06.07. 10:10
FORRÁS: ARANY KAVIÁR ÉTTEREM

Az 1990 óta működő Arany Kaviár Étterem az orosz fogások specialistája. Hosszú ideje rendszeresen bekerül a Dining Guide által legjobb tíznek tartott magyar vendéglők közé. A Michelin Guide is ajánlja 2009 óta, a Gault Millau Étteremkalauz pedig tavaly óta két szakács sipkával honorálja a tevékenységét. Ennyi véletlen nincs, tényleg a hazai élboly egyik jeleséről beszélünk.

Az alapok adottak, az egykori lakásból átalakított éttermet, a vendéglátós családból származó Molnár Attila tulajdonos és üzletvezető még a keresztszüleitől vette át, miután a Kempinsky Hotelben sok munkafolyamatot kipróbált, ugyanúgy takarított, mosogatott, mint felszolgált. A keresztszülők még Vörös Kaviár néven működtették az éttermet. De ez az elnevezés a rendszerváltás után többek szemében vörös posztónak számított, még kommunistázó feliratokat is a falra rondítottak, emiatt kényszerültek névváltoztatásra.

Nyíri Sándor, aki ugyancsak tulajdonos és séf is, amúgy mindenki Szásának szólítja, 1996 óta erősíti a csapatot. Édesanyja orosz, édesapja magyar, dolgozott a Gundelben, de hosszabb ideig Moszkvában volt séf, így aztán igazán tudja mi az autentikus. És főz is klasszikusokat, mind a cári, mind a paraszti fogások közül. Azonban semmit nem másol szolgai módon. Szereti megújítani, jobbá tenni az ételeket, és ebben hathatósan segít neki a fiatal séf, Győrffy Árpád. Bármikor látogatunk el ide, találkozunk fiatalokkal a személyzet tagjai között, a rendszeres megújuláshoz az is hozzátartozik, hogy nekik is lehetőséget adnak, de gyakornokok is szerezhetnek itt tapasztalatokat. Főpincérként viszont ott van a tapasztalt Rezek József, aki az eleganciát, és a humorral vegyített otthonos lazaságot remekül képes elegyíteni.

Adnak arra, hogy otthonos legyen a hely, ami hordozza az orosz nagypolgárság fényűzését, és ez első látásra, akár merevvé is teheti a vendéget. De aztán ahogy akár üdvözlő italként kellő közvetlenséggel hozzák a jéggel borított üvegben a jóféle vodkát, az igencsak segít az oldott hangulat elérésében. Szeretik, ha hosszan, kedélyesen diskurálva ücsörög a vendég, ha nem csupán rohanvást bekapni jön valamit, hanem főprogramnak tekinti az itteni vacsorát. Arra is gondolnak, hogy ebédkor erre nincs feltétlen idő, ilyenkor van bisztró menü, garantálják, hogy ez egy órán belül elfogyasztható.

Nyáron, megfelelő idő esetén, a legkellemesebb a teraszon időzni, a Budai Vár lábának a kőrengetegében ez olyan, mint egy oázis. A gyönyörű belső kert, tele van növényekkel. Az asztalok pedig ugyanolyan igényesen, már önmagukban étvágygerjesztően terítettek, mint a zárt térben, és, hogy kint is vannak mutatós csillárok, az külön figyelmesség, ez is hozzájárul az egyedi miliőhöz.

Az előételek közül abszolút emlékezetes a szájban elomló kacsamáj terrine, amin meglehetősen gusztusosan, ehető ibolya tanyázik, ebből még mártás is készül, és mindehhez a máj édességének megfelelően igéző házi briós dukál. A hering variációkhoz pedig érdemes fekete kenyeret fogyasztani, de kaláccsal is ínycsiklandozó. Persze rendelhető olyan klasszikus leves is, például a borscs, ami ugyanolyan laktatós eledel, mint nálunk a gulyás. Mi inkább az idénynek megfelelően kipróbáljuk a spárga krémlevest, amiben a hely szellemének megfelelően, lazackaviárok lubickolnak. A cári rák krémlevesben pedig érződik a füstölt rákok meglehetősen markáns íze.

Érdekesség, hogy nálunk már ritkaságnak számító folyami rákot is használnak. A nyersanyagok nem feltétlenül Oroszországból származnak, ahogy Szása mondja, nem ettől orosz egy étel. Amit találnak megfelelő minőségben, azt próbálják nálunk beszerezni. A halak, a tenger gyümölcsei viszont például a Párizs melletti híres nagypiacról érkeznek. Kóstolunk óriás garnélát, ehhez is harmonikusan illeszkedik a lazac kaviár, a Szent Jakab kagylóhoz pedig a zsenge, gyömbéres karalábé, a zöldalma és az édeskömény.

A süllőhöz tökfélék variációja kínálja magát, a vajpuha bárányhoz pedig grúz zöldségragú. Vagány desszert a tejberizs rebarbarával és sóska fagyival. A szilnyiki jellegzetes orosz nyalánkság, lényegében édes túró roston sütve, áfonyával, meg túrófagyival is megbolondítják. Az Arany Kaviár tartja a formáját, él, változik, fejlődik. Biztos lelőhelye az orosz - vagyis a világ egyik legizgalmasabb - gasztronómiájának.

Sorozatunkban az ország legjobb éttermeit mutatjuk be a séf kalauzolásával.

Kafka macskái

Publikálás dátuma
2014.06.07. 10:01

Telefonon szóltak fel az egyetem Múzeum körúti portájáról, hogy keresnek. Órám volt, modern zsidó irodalmi szemináriumot vezettem. Az írás mellett amerikai irodalmat tanítok, e kurzust csak önszorgalomból, ingyenesen, mondhatni megszállottságból. A tárgyat errefelé nem veszik komolyan, a modern zsidó irodalom létét is vitatják, mintha nem akarnának tudomást venni arról sem, hogy még mindig vannak zsidók, vagy el szeretnék kerülni a feszengést keltő szó használatát.

Nem volt mit tennem, kértem, adják a látogatót, aki személyesen velem akart beszélni, de nem volt hajlandó megmondani, milyen ügyben, csak ha személyesen fogadom. Héber akcentussal beszélt magyarul, zaklatott volt a hangja. 

Néhány perc múlva, nyolcvan év körüli, ősz, szakállas haszid lépett be a szobámba, hosszú fekete kabátban. Elhűltem a látványon, az egyetemen nem akadt még ilyen látogatóm. Zavarba jöttem, rögtön az jutott eszembe, vajon mit gondolhat rólam a portás.

Az öregember megnyúlt arca fájdalmat és szigorúságot tükrözött, egyszersmind valami gyanakvást és riadtságot is a szokatlan környezettől. Vizenyős szürke szemei mintha szüntelen könnyeztek volna. Körülnézett, akárha veszély fenyegetné, de amikor köszönését magam is tisztelettudóan viszonoztam, és megkérdeztem, elfogad-e egy pohár vizet, megenyhülni látszott.
Kihúztam az asztal mögül a görgőkön guruló forgószéket és leültem vele szemben.

- Hallgatom.
Két kézzel fogja a poharat, mintha kapaszkodna belé. Kézfején sárga és áttetsző a bőr, mintha régi, törékeny pergamen volna. Gubbaszt a széken, ívbe hajlik a háta. Látja, hogy nézem.
- Csontritkulás. A láger miatt van.
Kivett egy folyóiratot kaftánja belső zsebéből és elém csúsztatta az asztalon. Ismertem: pesti zsidó folyóirat tematikus száma volt, vendégszerkesztőként én szerkesztettem. Szerepelt benne a nevem és az életrajzom, így találhatott meg. Csodálkoztam, hogy jutott hozzá. Vallásos közönség nemigen forgat ilyesmit. Kérdőn néztem rá.
- A repülőn nyomták a kezembe. Zsidó az zsidó, gondolták... Én, tudja, nem olvasok ilyen dolgokat, csak szifré kajdes… Hogy mondják?
- Szent könyveket.
- Úgy, úgy. Én ilyesmit nem olvasok, se irodalmat. Mármint olyan irodalmat, tudja, amit a gojim, a nem-zsidók írnak, meg néha zsidók is. Írnak azok is mindenfélét.
- Értem - biccentettem rossz lelkiismerettel. Mintha személyesen nekem címezte volna szemrehányását, csak tapintatosan fogalmazott. Nem tudtam, hogy az ELAL járatain is terjesztik a lapot. Viszketni kezdett a hátam, kínosnak éreztem, hogy vakarózzam. Olyan érzésem volt, mintha vigyázzban ülnék.
- A kezembe nyomták ezt a lapot a repülőn, Pest felé. Magyarul is beszélek, és a lapon rajta áll, hogy zsidó lap, hát gondolták, szakállas zsidó, adtak egyet.
- Elnézést - mondtam -, nem tudhatták, hogy nem eléggé...
- Nem kell elnézést kérnie. Nem maga adta.
- Értem - köszörültem meg a torkom.
- Egy vékony kis ember volt a borítón - folytatta, mintha nem heverne közöttünk a lap. - Madárfejű. Talán varjú… vagy rigó. A fekete haja miatt, meg a hegyes orra miatt. Vagy mint egy denevér. Tudja, ami egész éjszaka repül…
Bólintottam. Furcsálltam, hogy vallásos létére állatpéldázatokat hoz.
- Ezt ő mondta magáról. Állandóan állatokhoz hasonlította magát. És mindenkit. Kutyához, vakondhoz, bogárhoz.
- Mármint kicsoda? - kérdeztem megütközve.
- Az az ember, akit a lapon láttam - biccentett a folyóirat felé. - Író. Zsidó. Prágai.
- Aha - mondtam hitetlenkedve, hiszen az előbb azt mondta, nem olvas irodalmat. Akkor meg honnan tudja? Nem emlékeztem, erről esett-e szó a lapszámban. Találkoztam már egy-két érdekes emberrel, aki furcsákat mondott, sőt néha nyilvánvalóan képzelődött, de minthogy szavakból és történetekből élek, van elég rutinom abban, hogy végighallgassam őket. - És honnan veszi ezt?
- Tőle.
- Mégiscsak olvasta? - kérdeztem meglepetten.
- Nem én!
- Hanem?
- Találkoztam vele.
- Találkozott vele? - kérdeztem elhűlten. - Ugyan hol?
- Auschwitzban.
- Hol? - emeltem fel a hangom.
- Mondom, Auschwitzban - húzta fel bal karján kabátja és kigombolt fehér inge ujját, megmutatva az ötjegyű számot.
Forróság öntött el. Nem tudtam megszólalni.

- Ezért jöttem ide - folytatta. - Hogy elmeséljem. Kezembe nyomták, megláttam a címlapon és beleolvastam. És azokról az írásokról írtak… Emlékszem, beszélt ezekről is… Azt állította, hogy felelősnek érzi magát. Mert előre látta, mi fog történni. Meg is írta, de nem jelentette meg. Merthogy olyan író volt, aki nem akarta kiadni, amit írt. - Révülten nézett maga elé. - Mint a mestereink, áldassék az emlékük, akik csak élőszóban tanítottak. Sosem voltak biztosak benne, hogy elég pontosak-e. Ő is, mintha félt volna valamitől. Az apjától, a Jóteremtőtől, vagy ki tudja… Pedig megérezte előre a hamis vádakat, amikkel a zsidókat megvádolták. A kínzásokat. És azt állította, hogy a deportálást is előre látta, de annyira… annyira…

- Megviselte? Sokkolta?
- Igen, igen, annyira sokkírozta a saját látomása, hogy nem tudta leírni. Csak beszélt róla egy barátjának. Akivel sokat sétált Prágában. Annak a nevét elfelejtettem.
- Maguk milyen nyelven beszéltek? - kérdeztem gyanakodva.
- Otthon, Szigeten, jiddisül beszéltünk, de beszéltem németet is. Az üzlet miatt. Jöttek hozzánk Csernovicból, meg máshonnan kereskedők, ők nem mind beszélték a jiddist.
- És azt állítja, hogy Auschwitzban találkozott vele?
- Felismertem erről a képről - bökött a címlapra. - Öregebb volt, de az arca… Ugyanilyen maradt. Persze akkor, amikor már megnőtt a haja. Aztán újra leberetváltak bennünket. Kopaszra.
Elvesztettem a türelmem.
- Mondja, nem a lapban olvasottakat keveri össze az emlékeivel?
- Hogy képzeli? Mesügének néz?
- Nem, de ez az ember meghalt!
- Tudom - bólogatott. - Tífuszos lett. Muzulmán. Hallotta már ezt a szót? Ezek már mozdulni se tudtak. Volt, amelyiket élve dobták a krematóriumba. Nem kellett őket gázosítani.
- Nem úgy értettem, hogy a lágerben, hanem még előtte! - álltam fel, léptem a székem mögé, és a támlába kapaszkodtam. - A húszas években.
- Nem halt meg - rázta az ősz öregember a fejét, és a szakállát simogatta.
- Hogyhogy nem halt meg? - löktem meg idegességemben a széket, hogy arrébb gurult - Magyarázza meg!
- Azért vagyok itt. Letettem a csomagom a szállodában. Kikerestettem a telefonszámát, és idejöttem. Láthatja.
- Látom, látom, de mondja már!
- Azt írják, hogy huszonnégyben halt meg. Hát tévednek.
- Ne vicceljen! Mindenki így tudja - emeltem fel megint a hangom. Félelem fogott el a bizonytalanságtól. - Az egész világ. Minden életrajz, lexikon, tankönyv. Ott a sírja Prágában az apjáéval és az anyjáéval együtt. Ők temették el, s néhány évre rá ők is meghaltak. Csak a lánytestvéreit deportálták. Elmondja végre, mit tud?
- Azt tudom - mondta konokul az öreg ,-, hogy ez az ember nem halt meg huszonnégyben. Tanúsíthatom, mert felismerem. Együtt voltam vele. Az asztalosműhelyben dolgoztunk.
- De hát akkor, hogy… - hallottam az idegességtől és a feszültségtől elvékonyodott hangomat.
- Végig írt. Amint volt egy kis ideje. Meg akarta írni az egész históriát. Hogy hogy is történt valójában. Mindig írt. Ha talált egy darab papírfecnit, egy vászondarabot, egy ceruzacsonkot vagy széndarabot. És én jóban voltam vele, mert olyasmit tanult… Beszélt erről… A Resit Chochmát, ahogy írják. A bölcsesség kezdetét Elijahu da Vidastól. Mond ez magának valamit? Amiről véletlenül, ha lehet mondani ilyesmit - mosolyodott el -, én is hallottam a mesteremtől, még Szigeten. Ez hozott össze vele. Ez az igazság, semmi más. Mi, ugye, egészen másfajta nevelést kaptunk. Akkor kezdtem csak figyelni rá, amikor erről mesélt. Mert ennek a prágainak is volt egy mestere. Egy baltsuva. Egy valláshoz visszatérő, egy belzi haszid, akivel…

- Ugyan hogy lehet, hogy élt... hogy találkoztak, amikor mindenki úgy tudja, hogy huszonnégyben, gégetuberkulózisban… - hebegtem, és próbáltam erőltetni az emlékezetem, a lapban vajon szerepelt-e cikk vallási stúdiumairól.
- A tüdejével gondja volt. Ez igaz. Tulajdonképpen érthetetlen, hogy érte meg azt az időt, amíg mi odakerültünk… - rázta a fejét az öreg. - Valami hihetetlen lelki erő. Olyan volt… mintha egy égből leeresztett cérnán lógna. Vagy ő maga volt ez a cérna - nézett rám meglepetten.
- Elég! - csaptam a szék támlájára - Ha nem akarja elmondani, hogy lehetett ott ez az ember, amikor maga negyvennégyben megérkezett, akkor…
- Kérem, üljön le! Hallgasson végig. Ne haragudjon, végül is nyolcvan év... Elmondom, de higgye el, nem könnyű. Annyi év után… Én nem tudtam, ki ez az ember!
- Mondja, vagy sem?
- Mondom - sóhajtott. - Meg akarta írni, és rám akarta bízni. Én is gyenge voltam. Csont és bőr. Mégis, talán a vallás miatt, érezte bennem az erőt. Ott is tartottam, amit tudtam… És tanultam vele. De nem tudta megírni, amit akart. Vagy eltépte. Vagy eldugta úgy, hogy senki nem találta meg. Mindenesetre, az utolsó éjszaka, mielőtt hajnalban elvitték volna, elmesélte. Amit itt olvastam - csapott az újságra az asztalon -, mind igaz. Rossz viszonya volt az apjával, bántotta a dolog még ott is. Az apja se volt már vallásos. Kemény kézzel bánt vele. Aztán meg jött a betegsége. Szanatórium. És amikor haza kellett mennie, kezdődött minden elölről. Az apja nem viselte, hogy nem érdekli az üzlet, hogy ír, hogy nem nősül meg… Képtelen volt rá, azt mondta, pedig meg akart felelni az apjának. Egy ponton aztán nem bírta.
Nem kapok levegőt. Le kell írni szóról-szóra, amit mond, nehogy elfelejtsem.
- Egészen biztos, hogy nem keveri össze valakivel? - csóválom a fejem.
- Mi volt az anyja neve?
- Löwy.
- Lehet, hogy a nyilvántartásban Franz Löwy-ként szerepelt - rántotta meg a vállát. - Előfordultak ilyen elírások. De megmondta az eredeti nevét.
Különös, jut eszembe ebben a pillanatban, ami eddig nem tűnt fel: Kafka anyját és színész barátját ugyanúgy hívták.
- Viszontlátta még? Látta a tetemét?
- Hogy láthattam volna? - fortyan fel. - Azokat csak a Sonderkommando látta. A halálbrigád.
- Akkor hát nem látta? Nem is tudja pontosan…
- Nem kell hozzá nagy fantázia - vág közbe érdes hangon. - Ugyanaz történt vele, mint a többiekkel.
Feláll, nyög. Megpróbál kiegyenesedni. Indulni készül.
- Tudni csak azt tudom, hogy van egy szokás. Szent könyveket, vagy amiben a Jóteremtő neve, vagy szent szövegek vannak, nem szabad kidobni.

Elhallgat, mered előre, de mintha nem rám nézne. Egészen halkan mondja, mintha félne, hogy valaki más is hallja, amit mond.
- Ez az ember bolond volt, vagy próféta, nem tudom. Én nem ismertem a könyveit. Nem tehettem róla, hogy nem hittem neki. Azt gondoltam, hogy egy mesüge… apikajresz, istentagadó, még ha tanulta is a Resit Chochmát. De most, hogy olvastam róla… Nem volt futóbolond - lép közelebb hozzám, és lehalkítja a hangját. - Igazat mondott, elejétől végig. A jövőbe látott.
Úgy néz rám, mintha felmentésben reménykedne.
- Ezt visszahoztam magának - tolja elém az asztalon a lapot. - Ilyesmit amúgy én nem olvashatok.

(Részlet a Noran Libro Kiadó gondozásában az Ünnepi Könyvhétre megjelenő regényből)