Ismét vitába kell szállnom az általam igen tisztelt Andrassew Ivánnal, aki azt állítja a Népszava, 2014. július 18-i cikkében: „Orbán kifáradt”. Az apropó: a kormányfő Gáspár fiának megjelenése a riói VIP-páholyban. A képeken Putyin és Merkel valóban kinevetik magyar kollégájukat, Orbán viszont sértődött képpel ül fia (és a gaboni diktátor) mellett – ezt a durci arcát egyre többször látjuk, mindig olyankor, ha szembesül azzal, hogy a világ nem az ő elképzelései szerint forog. Andrassew azt állítja: vagy nincs senki, aki figyelmeztesse kedvenc kormányfőnket, hogy amit tesz, az protokolláris bunkóság, diplomáciai baklövés, biztonsági kockázat, az ország lejáratása – ha pedig van ilyen, akkor ő az, aki nem hallgat senkire. Mellesleg a fiának is csak kárt okoz vele, nem érdemes valakit manapság kis hercegként, trónörökösként nevelni, a hatalom hamar elveszhet.
Én úgy látom, Orbán ma is pontosan olyan, mint volt korábban: akarnok, erőszakos, önfejű, aki csak a saját, továbbá közelibb vagy tágabb környezete szempontjait nézi. Gondoljunk a papa kőbányájára, a felesége szőlőire, a faluja kapubejáróira vagy stadionjára – sok ilyen történet van, ahol az orbáni érdekek ütköztek másokéval, egy nagyobb közösségével, s ő – jó Keresztapaként – mindig a saját csapatának kedvezett. Ugyanez történik Európával, az IMF-fel, a multikkal folytatott csatározásai során is. Mindig a maga parlagi módján rondít bele a dolgok megszokott rendjébe. Ő az unortodox miniszterelnök, aki tulajdonképpen huszonöt éve ugyanazt csinálja: növelni próbálja hatalmát, feszegeti a határokat, provokálva a magyarokat, Európát s az egész világot, a fáradás legkisebb jele nélkül.
Fáradtak legfeljebb mi, gondolkodó magyarok lehetünk, újabb és újabb nemzetrontó, honpusztító lépéseit észlelve.