Lyukas a luftballon

Novák Előd, ez a hadarvány fundamentalista, jobbikos ifjonc, aki az önsorsrontó demokrácia népképviselőjeként éppen a parlamentben szocializálódik, a tragikus emlékű november 4-én reggel felkerekedett, hogy szerepeljen Biszku Béla házánál. A kerítésnél mécseseket gyújtott a volt politikus áldozatainak emlékére, követelte az állambiztonsági múlt nyilvánosságát, a volt kommunista vezetők kitiltását a közéletből és a több ezer egykori vérbíró, vérügyész, III/1-2-3-as tiszt, MSZMP KB tag "évi több milliárd forintos luxusnyugdíjának" a megvonását.

Ekkor megérezhette, hogy lyukas luftballont fúj teli tüdővel, eszébe jutott hát, hogy az igazság csalfa kék madarának a nyomába ered, s nem találván mást a „több ezer” még élősködő komcsi között bejelentette: feljelenti a 91 éves Nyers Rezsőt, a volt állampárt prominensét, az MSZP egyik megalapítóját és elnökét. „Felbujtóként elkövetett emberölés, jogellenes fogva tartás és bűnpártolás miatt Nagy Imre és társai kivégzésével összefüggésben.”

Borzalmas egy nap volt 1957. december 21-e, amikor az éhségsztrájkoló Losonczy Géza újságíró, a Nagy Imre-kormány negyvenéves államminisztere a börtönben belehalt a kényszertáplálásba. Az a nap, amikor az MSZMP KB zárt ülése úgy döntött, hogy Nagy Imre ügyében „szabad folyást kell engedni a törvényes eljárásnak”. A KB 51 megjelent tagjának harmadával együtt itt szólalt fel és emelte támogató szavazatra a kezét Kádár János előterjesztésére a korábban Nagy Imrét támogató Nyers Rezső is. Ha nem tudta, sejthette legalább, mire mond igent, ami később gyötörhette eleget.

A „csontropogtató” idők utóbb szinte érthetetlen mozdulata áll szemben azzal a hosszú gazdaságpolitikusi életúttal, amely mindenkor a szociáldemokráciának könyökölt ki helyet a kommunisták között, s amely igyekezett legalább kicsit élhetőbbé tenni az élhetetlent. Azt a ránk (is) kényszerített második világháború utáni kétpólusú világrendszert, amelynek keleti ketrecéből menekvés csak az utóbb igencsak önkritikus szabad európás szerkesztők Münchenből táplált, vasfüggöny mögötti álmodozásokban élt. Hogy „jönnek az amerikaiak”. Lehet mondani, senkinek sem volt kötelező szerepet vinni ebben az örök életűnek tűnő, konszolidálódó kelet-nyugati status quóban, amely a Nyugat és a Sztálin-diktatúra között a náci Németország elleni, a győzelmet egyedül garantáló természetellenes koalíción alapult, s amelynek áldozatiságáról (a Nyugat árulásáról) a lengyelek igencsak sokat tudnának mesélni. Nem volt kötelező politikusként, vagy akár csak szakemberként részt venni ennek a hatalomnak a regnálásában, de a Szovjetunió árnyékában – amely csak az utókor félkegyelműinek szemében felejthető apróság –, ott és akkor, kívül maradva a hatalom körein még annyit sem lehetett tenni az élhetőbb életért, a túlélésért, mint a hatalom részeseként. És ehhez nem kellett feltétlenül gyilkosnak lenni.

Sokat kell még aludniuk a mai illiberalizmust gondolkodás és bármiféle világhatalmi kényszer nélkül kiszolgálóknak, amíg egyszer csak arra ébrednek, hogy igazság még a kései utókorban sincs, csak igazságosság.

S hogy mi volna az, annak eldöntése az esetek többségében legkevésbé a formális jog, inkább a történelmet a maga valóságában megélt, önmagával is vívódó ember dolga.