A nyomor a télen tetőzni fog

Az 1873-ban alapított Népszava már az első számaiban beszámolt a munkásság, illetve az agráriumban dolgozók és nincstelenek sorsáról. Az indulástól kezdve a 1940-es évekig ez a lap volt az egyik legfontosabb fórum, amely hírt adott a szegények, az elesettek, a rászorulók nyomoráról, illetve azokról a törekvésekről, amelyeket e nyomor felszámolására tettek.

A Népszava a kezdetektől igyekezett hírt adni nemcsak a munkásság, hanem általában a szegények, az elesettek és a rászorulók nyomorúságáról, illetve ezek lehetséges megoldásáról. A lap a legtöbbször napi tudósítás formájában foglalkozott az éhezés, a nyomor, a hajléktalanság (bár akkor még nem így nevezték) vagy a segélyezés kérdéseivel. Az első világháború előtti lapszámokat áttekintve, kiderül, hogy ebben az időszakban elsősorban a munkásmozgalom kontextusában, éles kapitalista-ellenes hangvétellel megírt cikkek vetnek számot a nélkülözők sorsával.

A még Munkás-Heti-Krónikának nevezett lap 1876 novemberében arról tudósított, hogy egy segédorvos, Spitzer Mór az Orvosi Hetilapban a törvénytelen gyermekek sorsáról írt. A cikket a Népszava elődje is ismertette „A társadalom árvái” címmel. „(…) kénytelenek megjegyezni, hogy a mai állam legkisebb mérvben sem érdemli meg ’állam’ nevezetét és mely azt mutatja, hogy a szoczialisták törekvései a legnagyobb mérvben jogosak, igazságosak és alaposak, mert a mai társadalmat és állami szervezkedést roszalják és más állapotok elérése után törekednek, melyek szerint az állam tegye meg az öt illető kötelességeket, nem pedig - mint az elvitázhatlan szomorú adatokból kitűnik -gyilkosságot kövessen el hozzátartozóin. Mi azt kérdjük: ki oka e szomorú állapotok létezésén. Erre megfelel minden józan gondolkozású ember. S ki büntettessék meg emiatt? Nem-e az állam maga, mely ily borzalmakat minden ellenmondás nélkül tür magában?!”

Az árvák sorsának megoldását az orvos a lelencházak létrehozásában látta, a lap azonban általánosabb megoldásokat javasolt: a kötelező polgári házasság bevezetését, a vallási emancipációt, illetve a papi nőtlenség eltörlését. Utóbbit azért, mert a a papok „nagy kontingens” árváért felelősek, előbbieket pedig azért, mert a különböző felekezetek tagjai a polgári házasság hiányában nem kellhettek egybe, így gyermekeik sem számítottak törvényesnek.

„dr. Spitzer Mór rókuskórházi orvos kimutatja, hogy a bevallott hivatalos statisztikai kimutatások szerint évenként 40 ezer oly gyermek születik és megy tönkre, minthogy senki gondjukat nem viseli. Szerző semmiféle hivatalos hatalommal nem lévén felruházva, csak kis mértékben szellőztetheti a fátyolt, mely ezen nagy és komoly társadalmi bajt oly gondosan elfödi. Azért vidéken levő ügytársaihoz, a papsághoz, s minden hazafihoz azon kérelemmel fordul, hogy a tények földerítése által azon szerencsétlen gyermekek sorsának enyhítéséhez hozzájáruljanak. (…) Czikkiró azt hiszi, hogy e bajon csakis a kormány által fölállítandó lelenczház segíthet, és az ily intézmény ellen fölhozott okokat behatón czáfolja. Nincs czivilizált állam Európában, mely törvénytelen gyermekeinek gondját ne viselné. Akármi történjék is, nálunk ily elszomorító és megszégyenítő állapotokon változtatnunk kell nekünk is. De nemcsak a lelenczház felállítása által lehet ezen bajnak elejét venni, mert mi ezt palliativ-okszernek tekintjük. Itt radikálisabb eszközhöz kell a kormánynak folyamodni. Alkosson törvényeket e baj orvoslására, mindenekelőtt pedig hozza be törvény által a kötelező polgári házasságot és rendezze a felekezeti ügyeket, törölje el a papi nőtlenséget, mert papok nagy kontingenst állítanak a „társadalom árvái" soraiba. Mert nem elég a dicsőséghez gyermekeket világba helyezni, de köteleztessenek a szoknyás urak gyermekeiket becsületes módon fel is nevelni.

dr. Spitzer cikkéből kiderül az is, hogy „Budapesten az utóbbi hónapokban született 124 törvénytelen gyermek közül csak 10 él, 114 pedig meghalt. Pest városában általában az elhaltak 42-68 százalékát képezik a 0-5 éves korban elhalt gyermekek s ezek nagy része törvénytelen csecsemő. A 8-ik kerületi elöljáróság a múlt évben feljelentett bizonyos Picker Feinknoph nevü izraelitát, ki néhány év lefolyása alatt 680 ily csecsemőt helyezett el." (Munkás-Heti-Krónika 1876. november 12.)

Bő egy évtizeddel később a már Népszava néven megjelenő lap egy statisztikai évkönyv ismertetésekor tér ki a szegényügyre, amelyről az évkönyv szinte egyáltalán nem szolgáltat adatokat. „A kapitalista gazdászati rendszernek szégyenfoltja kétségtelenül a szegényügy; erről természetesen nem igyekeznek e rendszernek képviselői terjedelmes statisztikai adatokkal szolgálni. A szóban lévő 1889/90-re szóló évkönyvben arról nem foglaltatik semmi; az 1888-ról szóló évkönyvben találunk némi fukar adatokat, melyek az osztrák, német és amerikai viszonyokkal vannak vegyítve. Ezen évkönyv 596. oldalán található adatok azonban oly jellemzők, hogy hézagos voltuknál fogva is közöljük, mert a meglevő adatok sem beszélhetnek hangosabban, mint a teljesen hiányzók.”

Az évkönyv segélyezettekre, elítéltekre, munkanélküliekre, illetve lakáskörülményekre vonatkozó számaiból próbál a Népszava – nemzetközileg összehasonlító – következményeket levonni.

„A proletarizmus ily módon gyorsan növekszik s ugy a hatóságnak, mint a társadalomnak nagy gondját, képezi a szegények segélyezése. Németországban hivatalos adatok szerint 1885-ben a segélyezettek száma volt:

Családok/ Személyek

Községek által: 849 240 /1 547 209

Tartományok által: 37 331 / 45 177

Szegény-szövetkezetek által: 886 571 / 1 592 386

Eszerint 1000 családból és lakosból volt segélyezett: 189 / 340

Ugyanezen évben kiadatott szegények segítségére 91 millió forint, azaz egy-egy főre esett 91 krajczár szegényadó. Mindezen nagy áldozat mellett is a koldulás miatt elitéltek száma az egész Németbirodalomban 10,000 lakos közül 603 volt; Szászországban 768, Hessenben 785, Würtembergben 90, s Bajorországban 137. Svédországban a hatóságilag gyámolittottak száma 1885-ben a népességnek 4, 1884-ben már 4,8 százalékát tette, azaz 222,915 gyámolított szegény volt, kik közül 44,466 teljes ellátást nyert. Massachusettsben, hol a vagyonmegoszlás aránylag kedvező, egy érdekes statisztikai kimutatás szerint 816,879 munkás közül 241,589 tehát 28 százalék nem tudott átlag 4 és fél hónapon át munkakeresethez jutni. Bécsben a népszámlálás szerint 141,325 lakás közül 4.594 volt tulnépes, Budapesten 4,785 s abban 43,815 lakos, nem is említve, hogy a magyar fővárosban a legutóbbi népszámláláskor 30.441 lakó pinczében lakott. Ugyanitt a statistikai kimutatások szerint az összes elhaltakból 0,45 százalék gazdag, 13,8 százalék a középosztály s 85,7 százalék a szegényekhez tartozik. E számok, bármily hézagosak is, amennyiben nem terjeszkednek ki a részletekre, nem beszélnek, hanem kiáltanak és elég tanulmányosak.” (Népszava, 1890. július 27.)

Az első világháború után a területileg csonkolt országban a háborús veszteségek addig nem látott nyomorúságos körülményeket teremtettek. A nélkülözők, nyomortól szenvedők látványa mindennapossá vált ebben az időszakban, s a Népszavában is gyarapodnak az olyan tudósítások, amelyek a különböző hatóságok, önkormányzatok a szegényeket támogató lépéseiről számolnak be. Miként ma, a 20-as években is tél jelentette a nyomorban élők számára a legkritikusabb időszakot. A Népszava rendszeresen tudósított a különböző hatóságok, önkormányzatok szegények érdekében tett erőfeszítéseiről. A fővárosban már októberben gondoltak a télre – legalábbis ez derül ki az alábbi 1922-es tudósításból, amely „A nyomor a télen tetőzni fog” címmel jelent meg. Egy interpelláló képviselő azt javasolja, hogy a bundát, briliánst viselők, az éjszakai mulatókat látogatókat adóztassák meg, s az így beszedett pénzt fordítsák a szegények javára. A válaszból kiderül, hogy a főváros javaslatai között szerepelt „erősen progresszív szegényadó is”. A cikkből az is kiderül, hogy a mai gyermekszegénység nem sokban különbözött a száz évvel ezelőttitől.

„Bársony Elemér interpellált a gyermeknyomor ügyében. Kifejtette, hogy Amerika, Svájc és Hollandia mennyit tettek a gyermeknyomor leküzdésére nálunk. Megrázó képeket fest a gyermeknyomoruságról és javasolja, hogy adóztassák meg a gyermeknyomor javára a mulatókat, a három-négymilliós bundákat, a brilliánsok viselőit, a luxuriózus gyermekjátékok vásárlóit, a 12 órán túl nyilvános helyen levőket, a luxuslakások lakóit. (…) Az interpellációra Bukovszky Viktor tanácsnok ad nyomban előzetes választ. A tanács is, a polgármester is tudomással bírnak a Budapesten lévő óriási nyomorról. Sajnos, ez a nyomor a közelgő télben még csak fokozódni fog. Anyagi eszközök hijján hatályos intézkedéseket ellene tenni alig lehet. De lehet részleges és gyors segítséget nyújtani azoknak, akik nyomorognak. A nyomor kérdése különben állandó gondoskodás tárgya, úgy a polgármesternél, mint a tanácsban. Statisztikai adatokkal fölszerelt fölterjesztést intézett a kormányhatósághoz, javaslatokat is tett a nyomor leküzdésére és e javaslatok közt szerepel az erősen progresszív szegényadó is. Örömmel jelentheti, hogy a népjóléti miniszter készséggel hajlandó az ínségeseket a következőképen támogatni: 10.000 szoptatósanya kap naponként egyszer meleg ételt; 10.000 iskolás gyermek meleg ebédet; 10.000 olyan ember, aki önhibáján kívül lett munkaképtelen, a népi konyhában meleg ebédet; továbbá a főváros melegedőszobáiban és menhelyein ingyenlevest osztogatnak, amelyhez a nyersanyagot és tüzelőt a kormány adja. Kiköti azonban a miniszter, hogy a dologi és személyi kiadásokat a fővárosnak kell vállalnia. A küzködő középosztály számára a miniszter háziipari tanfolyamokat tervez, sok tagból álló családoknak élelmiszert juttat, munkanélkülieket munka-alkalomhoz segít, az arra rászorulóknak pedig bizonyos mennyiségű tüzelőt, élelmet és ruhaneműt ad, küldeni fog továbbá élelmiszer-csomagokat is. A tanács mindezt kész örömmel fogadta. A költségvetésekre legközelebb előterjesztést tesz a bizottság és az akciót mielőbb megkezdi." (Népszava, 1922. október 31.)

Kispest város közgyűlésében is kiemelt téma a szegénység. Egy 1925-ös Népszava cikk a település költségvetési vitájáról tudósított. Megtudjuk, hogy a munkanélküliek a segély helyett már száz éve is egyszerűbb volt természetbeni adományokat adni. Vagyis nem csak pénzt kaptak a rászorulók, hanem lisztet, tejet, húst. Ugyanakkor a támogatás céljára felhasználták a munkássegély-alap forrásait is. A szociáldemokrata felszólaló szavai akár ma is elhangozhattak volna, mint mondta: „segítséget csak a munkaalkalmak nyújtanak”.

„Irtunk már Kispest város közgyűlésének arról a határozatáról, amely a munkanélküliek részére egyszeri segély címén 102,000.000 koronát állapított meg. A tanács javaslata hivatkozott a nagyarányú s már hosszabb idő óta tartó munkanélküliségre, amelynek következtében beállott általános inség enyhitése céljából javasolta a 6000 aranykorona megszavazását. A szóbanforgó összeg egy részét a költségvetés egyéb tételeinek leszállítása révén, másrészt, a munkássegély-alap fölhasználásával födözte a közgyűlés. Az indokolás maga rámutat arra, hogy pillanatnyi segítésről van szó. A tanács nem készpénzbeli, hanem természetbeni segélyezést ajánlott. Az eredeti javaslat szerint a keresetnélküli családfönntartók kaptak volna kenyérlisztet éspedig 15 kilogramot azok, akik által eltartott családtagok száma kettőnél több, 20 kilogramot azok, akiknél három családtagról éspedig házastársról és 16 éven aluli gyermekekről van szó. A segélyezendőket felerészben a szakszervezetek, felerészben az ipartestület és szakosztályai javasolják és az akciót egy 6 tagú bizottság bonyolítja le. A közgyűlés elé a javaslat a bizottságnak már azzal a módosításával került, hogy a segélyben nőtlen munkanélkülieket is részesíthetnek, továbbá pedig a segélyképen kiadandó városi utalványt nemcsak lisztre, hanem a segélyezett kívánsága szerint zsírra, tejre, húsra, satöbbi szólhat. A munkásság memorandumát Linhardt Antal elvtárs indokolta meg. Figyelmeztette a közgyűlést arra, hogy a munkanélküliség romboló hatása ugyan a munkásságnál kezdődik, de ez a hatás tovább terjed a kisiparosságra és a kereskedőosztályra is. Tartós segítséget csak a munkaalkalmak nyújtanak, addig is szűkség van azonban az ideiglenes segélyre. Javaslatára, a közgyűlés kimondotta a tanácsi előterjesztés sürgősségét, egyben ahhoz hozzá is járult." (Népszava, 1925. április 12.)

A gazdasági világválság után a nyomor már nem csak a társadalom alsó rétegeit érintette. Az 1936-os németországi sakkolimpiát a magyar csapat nyerte meg. Tagjai között jó néhány zsidó származású játékos is volt, annak ellenére, hogy a Német Sakkszövetség azt kérte, hogy a zsidó és fekete bőrű játékosok részvételét ne engedélyezzék. A Népszava cikke arról számol be, hogy az „ünneplés után visszazuhantak sakkmestereink a maguk mindennapi életének problémáiba”, s a bajnokcsapat több, érdemes tagjáról elfelejtkeztek.

„Ez a vétkes nemtörődömség ad most vándorbotot a magyar mesterek egyik legjobbjának, Steiner Lajosnak. Amint hírül vesszük, kedden reggel utazott el, hogy Szovjet-Oroszországon és Kínán keresztül Ausztráliába jusson, ahol sakktudását érvényre juttatva, jelentékeny fizetésért tart sakkszemináriumokat és részt vesz az ottani versenyeken. Itthon gépészmérnöki diplomájával már 10 év óta kísérletezik hiába, hogy álláshoz jusson. Tíz évi hiábavaló kísérletezés után mit várhatna még?! Csak a további reménytelen küszködést, hogy talán még egy évtized után, egész életére elkoptatva, végül összeroskadjon. (…) Az olimpiai csapat másik erőssége, Gereben Ernő, évek óta állandó küzdelmet folytat a teljes nincstelenségbe való elmerülés ellen. Ő is szívesen menne a világ bármelyik tájára, hogy enni és élni tudjon. Kellő összeköttetések hiányában érettségijével elment gyári munkásnak. De nem sokáig tartották, mert hiányzik a hozzávaló fizikai ereje, amit évek óta tartó nélkülözései után nem is csodálunk. Vagy itt van a legifjabb mester, Barcza Gedeon. Már évek múltak el tanári képesítésének megszerzése óta, de állást nem kap." (Népszava, 1936. szeptember 13.)