Tizennégy éve nem lépett fel a külföldön és itthon egyaránt sztárnak számító Rippel Ferenc és Viktor a Fővárosi Nagycirkuszban. Most megteszik a Magyar Cirkuszcsillagok című programban Vagány kézegyensúlyozó számuk változatlanul remek, jó újra látni. Végtelenségig kidolgozott testükkel sok nehéz trükköt tudnak, rettenthetetlen hősöknek mutatkoznak, és azok is.
Izompacsirták, akik magától értetődő természetességgel emelik meg a másikat, hajlítják magukat különböző pozíciókba, ketten együtt, fantáziadús alakzatokat vesznek fel. Roppant mód hasonlítanak egymásra, ez ugyanúgy fokozza a hatást, mint a sejtelmes, vad, erőteljes zene. Hajszálpontosan kidolgozott attrakció.
A Magyar Herkules, Pakucza József, aki jövőre hatvan éves, és már a cirkusz jubileumi, százesztendős műsorában, 1989-ben is nagyjából ugyanezt a számot csinálta, szintén a klasszikusok közé tartozik. Több mint negyven országban lépett fel. Földön fekve, mellkasára vékony pallót csatolva, most is keresztülhajt rajta egy terepjáró. És, hogy az a böhöm nagy mellkas másra is kiváló, bizonyítja, hogy megállít vele egy kilőtt ágyúgolyót. Működő láncfűrész fölé helyezve a karját, pedig húsz kilós golyóbist dob el, ha lejjebb rándul a karja, el is búcsúzhat tőle.
Nyilvánvalóan lehet azt mondani, hogy ez barbárság, és meg lehet kérdezni, hogy mi szükség van erre. De a cirkusz, ahogy például az autóversenyző sport, mindig játszott az életveszéllyel. Ez a műfaj a bátorságról is szól, arról, hogy vannak, akik valamit meg mernek tenni, amit mi garantáltan nem. Axt László annak idején leesett a trapézról, súlyos sérülést szenvedett, de hosszú gyógyulás után újra felment a kupolába, és most a lánya, Elisabeth, ugyancsak ott van. A leghíresebb cirkuszfesztiválon, Monte Carlóban, különdíjat is kapott a produkciójára. Sok mindent tud lengő trapézon, amelyen, mint egykor a szülei, ő is biztosítókötél nélkül dolgozik.
Fejen áll, akár úgy, hogy az instrumentum igencsak kileng, és se kezével, se lábával nem kapaszkodik bele. Minősíthetnénk ezt lúdbőröztetően borzalmasnak, és az is lenne, ha ezt szemernyit is görcsösen csinálná. De ennek a szép nőnek, amikor mások frászt kapnának, akkor is kecsesek a mozdulatai. Elegáns ott fent a magasban. Ettől művészet a cirkusz, nem csak a kunszt a fontos, hanem legalább annyira lényeges, ki, hogyan csinálja.
Artistadinasztia tagja a fiatal Ádám Krisztián is, ő szintén játszik a veszéllyel. Magas dróton lép fel, ugyancsak biztosító kötél nélkül. Lendülete, izgalma, feszültsége van az attrakciónak. A kivitelezés még nem mindig biztos, amikor például szemén fekete kendővel megy végig a dróton, a kétharmadánál le kell kapnia magáról a kendőt, érthetően gyors, ideges mozdulattal, mert különben érezhetően nagy baj is lehetne. De áll például ingó széken a magasban, ahogy egykerekűzik is. Nem olyan magabiztos még, mint a világklasszis Simet László, de fölöttébb biztató, amit csinál.
Bohócból sajnos meglehetősen régóta importra szorulunk, és általában nem is a legjobbak lépnek nálunk porondra. Barry Lubin jobb, mint azok, akik általában mifelénk járnak. Van egy csetlő, botló, kedves nagymama figurája, aki lelkes buzgósággal sok mindent ki szeretne próbálni a manézsban, és ezzel a közönség tagjainak a vágyait is megtestesíti.
Nem túl harsány, már-már szokatlanul pasztell színekkel dolgozik, az ügyetlenkedő, szerethető, minden lében kanál kisember kivetülése. A harsogóan fiatal Ádám és Benjamin bezzeg imponálóan magabiztosak, az úgynevezett kínai rúdon a torna és az akrobatika keverékét mutatják be, két merész srácként, szélvész tempóban.
A Diamond Birds két fiatal hölgye egy karikán mutatósan ring a magasban, de azért nem sorolnám még őket a haladók közé. Vérbeli profik viszont a régi-régi dinasztia, a Donnert család tagjai, nem véletlenül érdemeltek Monte Carlóban Bronz-díjat. Lovas akrobatikájukban pontosak, szilajak, játékosak az ugrásaik, szédületes tempót diktálnak maguknak.
Betegség miatt nem lépett fel a Monte Carlóban első díjat szerzett Richter Flórián, helyette a fia, a kiskora dacára már szintén a porondhoz szokott Richter Kevin mutatott be kellemes szabadidomítást lovakkal. Kevin nagyapja pedig, aki a cirkusz igazgatója, fia helyett bejött a borotváló elefánttal, ami tradicionális szám, az állatidomítás és a bohóctréfa keveréke.
Magyar műsor ide, vagy oda, kutyaszámból is behozatalra szorultunk, a Duo Szeibe kis és nagy kutyái nagy elánnal hancúroznak, bájosak, ha nem is csinálnak sosem látott attrakciókat. A Négy Chalimero deszkaszámának artistái vígan szaltózva szelik a levegőt, nem feltétlenül érkeznek pontosan, szépen a partnerükre, vagy a talajra.
Cesar Pindo, az equadori kígyóember ellenben tévedhetetlen, és mintha tökéletesen csontok nélküli lenne. Lazán, könnyedén tekeri, hajlítja szinte minden testrészét, és egészen valószínűtlenül kicsi üvegládába préseli össze magát. Ez lehetne akár gusztustalan is, de ő sikkesen, sármosan csinálja.
Bár az elmúlt időszakban láthattunk magyarkodást, akár ízlésficamot is, a Fővárosi Nagycirkuszban, ezúttal ilyen nincs. Richter József és Graeser József rendezésén érződik, hogy abból főztek, ami van, és ennek egy része még messze nem nemzetközi színvonal. Hiányolható néhány szám, Simet, vagy például a kiváló zsonglőr, Kristóf Krisztián, aki az előző vezetés tagja volt, kimondottan elegáns lett volna őt meghívni. De ami van, annak a zöme becsülettel, jó ízléssel odakerült a porondra.
Azon persze érdemes vitatkozni, hogy miért csak ennyi van viszonylagosan színvonalas magyar számokból, amikor valaha cirkuszi nagyhatalomnak számítottunk. A Fővárosi Nagycirkuszban egy dolog viszont tuti biztos most is, a Maka Attila vezette zenekar, amelyik pontosan alkalmazkodik a műfajhoz, és jelentősen fokozza a hangulatot.