Két nő a gyilkos állóvízben

Anya és lánya lenyúzzák egymásról a bőrt. A lelki terror minden eszközét bevetik. Egy isten háta mögötti ír falucskában dekkolnak McDonagh Leenane szépe című darabjának szereplői, akiket a Centrál Színházban láthatunk, Gigor Attila rendezésében.

Az anya úgy tesz, mintha fel se tudna állni a karosszékből, totálisan tehetetlen lenne, követelőzően kiszolgáltatja magát. Undok hangon instant levest, unos-untig kását, teát csináltat magának, közben folyamatosan megjegyzéseket tesz, kibírhatatlanul rigolyás. Pogány Judit, miközben elviselhetetlen hárpiának játssza, aki, ha szükségesnek érzi, abszolút energikusan fel tud pattanni a fotelből, megmutatja a kiszolgáltatottságát is. A magányos szeretetvágyát. Hogy gonoszságában is már-már rajongásra vágyik, ahhoz, hogy a lánya akár hozzábújjon. Ahogy ez meg is történik, mert a lány is vágyik az anyai megértésre. Úgy gyűlölik egymást, hogy képtelenek elszakadni a másiktól.

Egyikük azt játssza, hogy mindenképpen ellátásra szorul, pedig, ha egyedül marad, tud bilit kiönteni, ráadásul, a mosdóba, hogy jó büdös legyen, vagy tud galádul fontos levelet elégetni, tehát akkor teát csinálni is tudna. A 40 éves lánya is a sarkára állhatna, kiszakadhatna innen. Pokorny Lia ábrázolja is azt az iszonyú kettősséget, hogy már mennyire lepusztultan elhagyta magát, de amikor férfi jelenik meg a láthatáron, minden gátlásossága ellenére, hogyan képes valamennyire kivirulni, és penészvirágból némiképp vonzóvá válni.

De az ő lelke is összetört már, elgyötörte az eseménytelenség, a sárdagasztás a dombtetőn, ahol a házuk áll, a monoton csirkeetetés, és a legalább annyira utált ismétlődő ápolási tevékenység. Meg azok az idegőrlő játszmák, amiket az anyjával folytat. Ettől ő is sátánivá válik, hiszen amikor a felforrósított piszkavassal büntetésből az anyja kezéről leégeti a bőrt, és rémes sebeket okoz, az lidérces. Két elfajzott, de más életre vágyó ember küzd egymással a kietlenségben, sóvárognak, sóvárognak, de a lelkük mélyén tudják, hogy ebből a kietlen létből nincs szabadulás.

Martin McDonagh fenemód sikeres szerző világszerte. A Leenane szépe az első darabja, amit mindössze 8 nap alatt írt, az 1996-os ősbemutatója után egy évvel már Londonban is hódított, ahol ekkorra már, ritkaságszámba menően, 4 darabja is futott. Nálunk a Vígszínház mutatta be, majd Kaposvár következett, hogy aztán a Madách Kamarában Piszkavas címmel adják hosszasan, Guelmino Sándor rendezésében, Béres Ilona és Bíró Kriszta dermesztő játékával. Illetve ez a dermesztő szó csak többé-kevésbé állja meg a helyét, mert McDonagh nagy sikerének az a titka, hogy a darabjai bármennyire is torokszorító dolgokról szólnak, nem ütik ki a nézőt, nem teszik taccsra, nem okoznak gyomorgörcsöt, hiszen alapvetően szórakoztatóak. Horrorba, könnyed groteszkbe hajlanak, kicsit bulvárosak, nem mennek egészen mélyre, de azért a felszínnél lejjebb járnak.

Jó szerepekkel vannak teli, színészi virtuozitást igényelnek, fölöttébb hatásosak. Igaz ez A kriplire is, ami kiadós szériát ért meg a Radnóti Színházban, Gothár Péter rendezésében. A Vaknyugat pedig most is látható az Átriumban, ezt a produkciót szintén Gothár állította színpadra. Egerben egykor Dömötör Tamás rendezése találta telibe ezt a stílust A párnaember előadásával.

Gigor Attila rendezése a Centrál Színházban kicsit hullámzó. Olykor mintha csak komikus részek lennének, vagy a mindennapi unalom érzékeltetése maga is monotonná, fárasztóvá válna. Máskor pedig bizsereg a színpad, és izgalmasan feszült a két ember életre-halálra szóló pitiáner, mégis gigászi játszmája, ami újra és újra felkavarja azt az állóvizet, ami mocsárként lehúzza őket. Schmied Zoltán az a férfi, aki kirángathatná innen a 40 évesen is szűz nőt, és vele tán a saját életét szintén valamelyest helyre billenthetné. De maga is mulya, meg az anya fondorkodik, letagad, eléget egy sorsfordító levelet, amit a férfi butácskán hányaveti öccse, Rada Bálint megformálásában - bár a lelkére kötik -, nem a címzettnek ad át.

A végkifejlet eljut az anyagyilkosságig. A gyilkos nő pedig beletelepszik az anyja foteljébe, jelezve, hogy miután megszabadult tőle, a szellemiségétől képtelen megszabadulni, most már ő lesz az az elposványosodott zsarnok, aki bárkit, aki ide betéved, terrorizál. A kör bezárult. Az állóvíz, bár kicsit fel lehet fodrozni, de azért alapvetően nem mozdul. És ez hátborzongatóan ismerős életérzés mifelénk is.