A kőszívű ember és fiai

Éjjel ment a fűtés, kellemes meleg reggelre ébredtem. Szokásos reggeli kávém mellett átlapoztam az újságokat. Kint kemény fagy lehetett, a rigók fázósan gubbasztottak a faágakon. Valamit ki kellene tenni nekik – gondoltam. Szórakozottan nézegettem a címeket. Egy apró betűs hírnél döbbenten leparkoltam: Negyvenöten fagytak meg! Az első mondat így hangzott: "December végéig huszonötről negyvenötre emelkedett a fagyhalál áldozatainak száma Magyarországon." Fölötte hatalmas kép, kukás autó közeledik, gyűjtik a szilveszteri mulatság után összehalmozódott szemetet.

Előző nap délután találomra lapozgattam egy majdnem elfeledett író, Kolozsvári Grandpierre Emil könyveiben. Nagyon hiányzik, leszedné a keresztvizet az oktatásügy anomáliáiról és eltaposná azt a mézesmadzagot, amelyet a pedagógusok orra előtt huzigálnak életpálya-modell címen. Ő legalább igazi érdekvédőjük lehetne, nem paktálna le a miniszterrel, mint némelyik szakszervezeti vezető teszi, és elmondaná megint, ahogy régebben, hogy szükség van kiművelt emberfőkre, nem csak bólogató Jánosokra.

A "csibrákyzmust", hülyeséget kipellengérező író egyik megjegyzése szerint a magyar líra legszebb sorát Mécs László írta le: "Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld." Ha volna ilyen verseny, sok szép sort lehetne benevezni. Én például igen kedvelem József Attilának ezt a sorát: "éreztem, bársony nesz inog." A "bársony nesz" lenyűgöző! És még inog is! A költő hazafelé ballagott, s ámulattal figyelte a balzsamos éjszakát. És egyszerre megtorpant: szíven ütötte a látvány: "és háltak az utcán". Abban a híres-nevezetes rendszerben is megesett: hajléktalanok aludtak szegényes rongyaikba csavarva az utcán! A vers azt sejteti: nem téli a látvány: "tapsikoltak a jázminok". Miközben a költő a szívszorító látvánnyal szembesült, valahol éppen pezsgős fogadást rendeztek. Ünnepelték a házigazdát, aki arról beszélt a parlamentben, hogy életcélja az ország felemelése. Mert a képviselők mindig és minden rendszerben ezt ígérik, miközben vannak, akik "hálnak az utcán". Az autóból vagy a taxiból persze ezt nem látni…

Ferenc pápa, aki ugyancsak jogosan lehetett volna az év embere 2014-ben, újra meg újra felemeli szavát a szegénység ellen. "Kövessük Jézus példáját!" – figyelmeztet –, aki körüljárt jót cselekedve, és ismételten ráirányította a figyelmet a második főparancsra: úgy kell szeretnünk a másik embert, mint önmagunkat! Ezzel kapcsolatban érdemes megfogadnunk Márai Sándor figyelmeztetését: "Az ember csak úgy és annyira tud fejlődni, amennyire képes szeretni másokat, jobban, mint önmagát." (Az Ajándék az egész élet című, most megjelent válogatásból.)

Ez után a hír után, hogy december végéig már negyvenöten megfagytak, természetesnek vettem (volna), hogy felemelkedik a kereszténydemokraták frakcióvezetője, és a tőle megszokott megfontolt komolysággal elmondja: intézményesen, állami hatáskörből tenni kellene a szegénység ellen, hogy honfitársaink ne fagyjanak meg a téli hidegben, és a gyerekek otthon is kapjanak enni, mert ez is hozzátartozik a keresztény társadalomszemlélethez. Nem saját zsebünket tömjük degeszre, hanem próbáljunk példát adni szolidaritásból, megértésből!

Lehet, hogy figyelmetlenül, felületesen tájékozódtam, de én csak arra emlékszem: a családok és a lelki élet építésére vasár- és ünnepnap be kell zárni az üzleteket. Nem ártana elgondolkodni, mi a fontosabb: a boltok zárva tartása, vagy a szegények, elesettek védelme… Ezzel kapcsolatban van egy sejtésem, de nem vagyok keresztény politikus, ám nem bánnám, ha a KDNP vezére, aki a miniszterelnök oldalán ül a parlamentben, és mosolyogva, hatalmas bólogatással kíséri kijelentéseit, fülébe súgná: azért a szegényekről se szabadna megfeledkezni! Képzeld, 2014 végéig negyvenöten fagytak meg. De az elnök nem szól semmit. Vadászik. Jézus követőiként jót cselekedve a kereszténynek mondott politikusoknak azonban csak homályos sejtelmük van a jó cselekedetekről, csak olyan helyen járnak körül, ahol tapsra számíthatnak.

Igazságtalan volnék, ha általánosítanék. Az óbudai polgármester például falragaszokon figyelmeztet, mi a teendő, ha nyomorult embert lát valaki, hová, melyik segélyszervezethez forduljon (nem állami szervezethez!). Ügyének tekinti az elesettek gondozását, s nyilván akadnak hasonló gondolkodású és cselekvő társai. Nem szokott győzelmi jelentéseket kiadni. Csendben dolgozik, feltűnés nélkül.

Amikor "az öreg hajós", Márai Sándor Szindbádja felneszelt, tűnődni kezdett, hová lettek a költők. Képzeletében megjelent "Attila" is. Én úgy vettem észre, József Attila, a 20. század egyik legnagyobb költője, egyre kevésbé hatja át a nemzeti tudatot. Egy végtelen bölcsességű, magát irodalomértőnek hívő hivatalos férfiú, komoran vázolta az ennek okát firtató kérdésemre: "Kommunista volt!"

Régi nóta, nem volt az! Viszont a szegények költője volt, és nem volt hajlandó hangfogóval írni, nem félemlítették meg ügyészek és más hatalmasságok, akik azt is kötelességüknek érezték, hogy írók ellen mondjanak dörgedelmes vádbeszédeket, ha merészelték szóvá tenni a társadalmi és politikai élet visszásságait. Manapság még olyan "felelős" politikus is akad, aki az ilyen figyelmeztetéseket az ellenség művének, kívülről támogatott uszításnak nevezi, s nem veszi észre: sosem jó, ha a politika beletenyerel a művészetekbe. Erre gondolhatott a költő, amikor híres versét, a Levegőt! írta. Némi kosztolányis utánérzéssel jellemezte a kort, annak hangulatát, és a személy kiszolgáltatottságát:

Számon tarthatják, mit telefonoztam,

S mikor, miért, kinek.

Aktába írják, miről álmodoztam,

S azt is, ki érti meg.

És nem sejthetem, mikor lesz elég ok,

Előkotorni azt a kartotékot,

Mely jogom sérti meg.

És az országban a törékeny falvak

– Anyám ott született –

Az eleven jog fájáról lehulltan,

Mint itt e levelek,

S ha rájuk hág a felnőtt balszerencse,

mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse

S elporlik, szétpereg.

Óh, én nem így képzeltem a rendet.

Lelkem nem ily honos.

Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,

aki alattomos.

Sem népet, mely retteg, hogyha választ,

Szemét lesütve fontos sanda választ,

És vidul, ha toroz.

Nagyon sokan valóban nem így képzelték el a rendet. Sem ezt, sem a másikat. Sokkal őszintébb, hatásosabb volna, ha felállna valaki és belekezdene József Attila Mondd, mit érlel… című versébe: "Mondd, mit érlel annak a sorsa / akinek nem jut kapanyél; / kinek bajszán nem billeg morzsa, / ki setét gondok közt henyél…" Nyilván nem jutna a végére, az országgyűlés pallérozott modoráról és cizellált mondatfűzéséről nevezetes elnöke, aki kitiltotta az EU zászlaját, de behappolja a pénzét, máris szólítaná a parlament őrségét, hogy megfékezze az idegen, ellenséges hatalmak bérencét (nyilván a költő is közéjük tartozott), de talán odáig még eljutna a szóló: "Mondd, mit érlel annak a sorsa / ki családjáért dolgozik; / veszekednek, kié a torzsa, / és csak a nagylány néz mozit…"

Mit ér a sorsa? Megmondták, megérdemli a sorsát, aki szegény maradt, nem pasáskodhat a Pasa Parkban, nem csinálhat jó partit a gyerekéből - lakással és szőlővel -, nem villogtathatja a milliót érő óráját, nem lóbálhatja sok százezres aktatáskáját. Úgy kell neki, megérdemli! Úgy van, ahogy József Attila írta: "Az ól ajtaja kitárul. / Lóg, nyikorog, szél cibálja. / Hátha betéved egy malac / s kukoricatábla szalad / csövestül."

De bizony nem jön a malac, a kukoricatábla sem, mert "Uraságnak fagy a szőlő. / Neki durrog ez az erdő. / Övé a tó s a jég alatt / neki bújnak a jó halak / iszapba."

Vajon képes-e a mai költő harmóniát szerkeszteni? Fegyelmezett marad-e, ahogy József Attila kívánta? Vajon érvényesnek gondolná itt és most, hogy "csak a törvény a tiszta beszéd"? Vagy azért megkérdezné: "Hova forduljon az ember…?"

Érdemes volna néha eltűnődni, mi lesz a mai dicsőségből? Hová lesz, amit mohón összegyűjtünk? Volt egyszer egy költő, akinek "még havi kétszáz sose telt". Ő mégis megmarad a nemzet szívében. Onnan nem lehet kiseprűzni. De mi lesz a sorsa azoknak, akik foggal-körömmel védik csalárdul szerzett birtokaikat, s nem hallják, hogy vannak még milliók, akik a haza hűséges fiai lennének, ha lehetnének?