Egy „házasság” krízise

Azt mondja Németh Zsolt a Népszabadság e hét csütörtöki számában, hogy miután a kormány „feszült és rendezetlen viszonya” az Egyesült Államokkal jelentős mértékben korlátozza Magyarország mozgásterét, ezért „elemi nemzeti érdek” volna ennek a „házassági válságnak” a rendezése. Mitagadás, már az is nagy szó, hogy a parlament külügyi bizottságának Fideszes elnöke legalább idáig elmerészkedik a rezsim külpolitikájának diagnosztizálásában; bár tudjuk, hogy a volt államtitkár soha nem tagadta meg atlantista meggyőződését – és alighanem épp ezért távolították el a külügyminisztériumból. Most valójában csak a partvonalról fejti ki a véleményét, hiszen a jobbára csupán formális pozíciójában nem gyakorolhat komoly befolyást a kormány nemzetközi relációira.

Valószínűleg éppen ezért veszi magának a bátorságot, hogy amíg Orbán Viktor szerint az aktuális külpolitikai irányvonal nem szorul semmiféle korrekcióra, addig ő az általa válságosnak ítélt amerikai-magyar kapcsolatot „megterhelő félreértések tisztázását” sürgesse. Ezt persze sajátos módon képzeli el: először is azt szeretné megértetni Washingtonnal, hogy „a magyar-orosz kapcsolatok alapvetően gazdasági jellegűek, és a két ország sokkal közelebb áll egymáshoz Moszkva megítélésében, mint ahogy kívülről látszik”. S reméli, hogy a nemsokára Budapestre érkező Victoria Nuland külügyi államtitkárt sikerül is meggyőzni erről.

Nos, tegyük fel, hogy Németh őszintén beszél; csakugyan úgy látja, az Amerikával megromlott viszonyt efféle magyarázkodással rendbe lehet hozni. Ez a tévhit valószínűtlen naivitásra vall – amennyiben tehát csakugyan elszánta magát az egyenes beszédre, jobban tenné, ha a realitás talaján maradna. Ugyan mire alapozza azt az állítását, miszerint a kormány Moszkvával csupán a gazdaság terén flörtöl, de politikai hűsége szilárdabb, mint amilyennek látszik? Ha Németh házassági válsághoz hasonlítja az amerikai-magyar elhidegülést, hozzá kellene tennie, hogy éppenséggel a Fidesz-kurzus „lépett félre”, amikor első számú szövetségesét megcsalta a különutas orosz orientációval. Mégpedig a legkevésbé gazdasági értelemben – az úgynevezett keleti nyitás nem ezért szálka a Nyugat szemében. Hanem azért, mert a magyar miniszterelnök a tusnádfürdői beszéd óta folyamatosan kiállt az illiberális demokrácia eszménye mellett ( legutóbb még Angela Merkellel szemben is), és nem véletlenül nevezte meg példaképei sorában többek között Oroszországot.

Mind Amerika, mind Európa úgy látja, hogy Putyin politikai úzusa jónéhány vonatkozásban csakugyan mintául szolgál Orbánnak. És különösen a külügyi kommunikáció terén ez nemcsak abban mutatkozik meg, amit mond, hanem legalább annyira abban is, amiről hallgat. A Putyinnal tartott közös pesti sajtótájékoztató gyalázata – amikor az orosz elnök Ukrajnát leckéztető monológját Orbán egyetlen szó nélkül eltűrte – rávilágított, hogy a mai magyar külpolitika nemhogy nem hajlandó szót emelni a nyilvánvaló katonai beavatkozása ellen, de még csak említeni sem meri a folyamatos kelet-ukrajnai agresszió tényét. Valóban közelebb állnánk hát Moszkva megítélésében az amerikai értelmezéshez, mint ahogy az látszik?

Szép dolog, hogy Németh Zsolt szabadságharcnak nevezi Ukrajna küzdelmét a szuverenitás megőrzéséért – de látnia kellene, hogy ő maga minél közelebb kerül az atlanti államok felfogásához, annál jobban távolodik a hivatalos magyar kánontól. És mégis vállalja a külügyi bizottság vezetését. Miért? Hogy itt-ott, némely szakmai konferencián, vagy épp újságinterjúkban valamiféle erőtlen, semmire sem kötelező saját hangot hallathasson – vagy azért, hogy éppen parlamenti szerepénél fogva legitimálja a nemzet érdekével ellentétes orbáni törekvéseket? Akárhogy is van, ezzel az önáltató libikókázással Németh félrevezeti a nyilvánosságot; és amikor leszögezi, hogy „a magyar külpolitika viszonylag sikeresen kezelte Putyin veszélyes ölelését”, akkor még annak a korábbi kijelentésének is ellentmond, miszerint Amerikával tisztázni kell a félreértéseket. Mert így nem fog menni. A magyar külpolitika ugyanis - pontosabban Orbán Viktor – nemhogy nem hárította el Putyin ölelését, de egyenesen elébe ment.

Hamis annak a diplomáciai kudarcnak a beállítása is, amit Lengyelországban szenvedett el a kormányfő. Németh egyfelől „jobbcsapottoknak” nevezi mindazokat a bírálatokat, amiket a Putyin-látogatás miatt Varsóban magyarázkodó Orbán kapott, másfelől viszont csupán a lengyel választási kampánynak tudja be az egyöntetűen elutasító gesztusokat. És azt fejtegeti, kérdés, vajon végleg kiszerettek-e Orbánból a lengyelek, vagy csak „egy szerelmes átmeneti féltékenységi megnyilvánulásával van dolgunk”, amit később majd racionálisan felülvizsgálnak.

Ez megint csak bántóan félrevezető feltételezés. Németh pontosan tudja, hogy a függetlenné vált Lengyelország történelmi-politikai crédójában milyen alapvető a jelentősége a mindenkori orosz birodalmi törekvések megítélésének. Hogy sokkal többről van itt szó, mintsem valamiféle választási kampány-érdekről; a putyini terjeszkedés elutasítása pártfüggetlen, és semmilyen taktikai megfontolás nincs mögötte.

Ha Németh – mint mondja –, új magyar külpolitikai stratégiát tart szükségesnek, éppen a regionális erőtér sajátosságait és kihívásait kellene illúziók nélkül értelmeznie.