Vallás és szabadság

A belga alkotmánybíróság a napokban eltörölte a kötelező iskolai hitoktatást, illetve a helyette választható laikus erkölcstant. A döntést azzal indokolták, hogy a szülők lelkiismereti szabadságát maga a választás kényszere is sérti, s a laikus erkölcstan is valamiféle állami világnézetet közvetít. Az iskolák feladata lesz, hogy a hittanról és erkölcstanról egyaránt kimaradó tanulók számára értelmes elfoglaltsággal töltsék ki a „lyukas” órákat.

A vallon liberálisok máris azt javasolták, hogy vezessenek be egy „vallások kultúrtörténete” jellegű tárgyat, amely világnézetileg semleges alapon oktatná a vallások kialakulását és fejlődését. Az iskola és a vallás kapcsolata jellegzetesen olyan téma, amelyről a demokráciákban hosszú és mélyreható vitákat szokás folytatni. Így várható, hogy az alkotmánybírósági döntés következményei még sokáig foglalkoztatják a belga közvéleményt.

Nagyon fiatal olvasóink azt is gondolhatják, hogy a „szabad Nyugat-Európa” ismét példát mutatott nekünk a lelkiismereti szabadságból. Az igazság azonban az, hogy Magyarországon egészen az elmúlt évekig nem volt kötelező az iskolai hitoktatás, államilag előírt erkölcstan pedig egyáltalán nem létezett. Vagyis a Belgiumban most nagy vívmányként ünnepelt döntés a magyar demokrácia első húsz évének természetes gyakorlata volt. És csak a Fidesz másodszori hatalomra kerülése vezette be nálunk azt a gyakorlatot, amelyet most a lelkiismereti szabadsággal ellentétesnek ítélt a belga alkotmánybíróság.

De a vallást, mint az emberi kultúra egyik alapvető részét, mégse lenne helyes száműzni az iskolai oktatásból. Ha a kommunisták valamiben tévedtek, akkor a vallások elhalását hirdető elméletükkel bizonyosan nagyot tévedtek. A vallások nem haltak el, ellenkezőleg, a világ számos részén érdemben befolyásolják a politikai döntéseket, sőt, gyakran sajnos háborúkat is kirobbantanak. Más dolog, hogy a fogyasztói mentalitás, a konzumkultúra a mindennapi vallásgyakorlásra is rányomja a bélyegét. A belga katolikus templomokban már nem látunk gyóntatószéket, de a szentmiséken, soronként felállva, mindenki az áldozáshoz járul, még azok a turisták is, akikről látszik, hogy nagyon régen jártak istentiszteleten. És bár igaz, hogy Kínában ismét virágzanak a buddhista és egyéb szentélyek, de ha a néhány percre betérő hívők zsebében megcsörren a mobiltelefon, semmi sem tartja vissza őket az olykor igen hangos csevegéstől. Derék idősebb plébánosok Magyarországon is elmondják, hogy a templomok első soraiban mostanában olyanok ülnek, akiket a rendszerváltozás előtt sohasem láttak a miséken. Igaz, ezt inkább a politikai érvényesülés vágya motiválja.

A szocializmus évtizedeiben azzal szoktak a vallási ismeretek oktatása mellett érvelni, hogy aki nem ismeri a bibliai történeteket, az elemi szinten sem képes megérteni az európai képzőművészetet, az irodalmi és zenei alkotások jelentős részét. Ez természetesen igaz, sőt, ahogy kinyílt a világ, a hinduizmus, a buddhizmus és más világvallások ismerete is része lett az általános műveltségnek, amely nélkül még egy indiai, vagy thaiföldi nyaralás is szegényesebb lehet. De a vallások ismerete nélkül ma a politikai történések jelentős részét sem lehet megérteni. Különösen igaz ez az iszlámra, amely nevében háborúkat vívnak, terrorcselekményeket követnek el, s amely másfelől azt az iszlám-ellenességet is kiváltja, amelyet sokan korunk fasizmusának neveznek. Az iszlám alapvetően békés vallás, de mint más vallásoknak, ennek is vannak fanatikus szektái és irányzatai. Ezért is súlyos hiba általában „iszlám veszélyről” beszélni, hiszen a világ számos részén a muszlimok és más vallásúak sok évtizeden át békében éltek egymással.

A vallások ismerete azért is fontos, hogy az iszlám, a keresztény és a zsidó tanítás követői megértsék, hogy valójában mennyire közös eredetű a vallásuk. Feltehetően kevés antiszemita tudja Magyarországon, hogy a Tóra nemcsak valami „zsidó dolog”, hanem Mózes öt könyve, vagyis a keresztény Bibliának is meghatározó része. S az Allah névvel gúnyolódó zsidóknak vagy keresztényeknek sem árt tudniuk, hogy ez a szó egyszerűen Istent jelent, rokon a héber Eloah-hal, s az arab, vagy máltai katolikusok saját nyelvükön Allahnak, Alla-nak tisztelik az Urat. Napjainkban természetesen elsősorban a fanatizált muszlimokat kellene meggyőzni arról, hogy Mohamed próféta a Tórát, az Evangéliumot és más bibliai szövegeket is megemlít a Koránban. És az Iszlám Állam fanatikusai a próféta tanítását is megsértik a keresztény kolostorok lerombolásával, hiszen Mohamed 623-ban egyfajta védlevelet adott a Sínai félszigeten levő Szent Katalin kolostornak. Belgiumban és más nyugat-európai országokban a három nagy egyistenhívő vallás progresszív képviselői ezért is tartják fontosnak a dialógust, tanításaik közös gyökereinek megismertetését a híveikkel. S persze azokkal, akik saját vallásukban már nem hisznek, de a másét annál inkább gyűlölik.

A vallások összehasonlító történetét persze nagyon nehéz mindenki érzékenységére tekintettel tanítani, de ha ez az ára az előítélet és a gyűlölet megfékezésének, akkor mégis érdemes belevágni.

2015.03.23 07:02

Könyörgök, csak az ajtóig!

Van az a közhellyé dermedt mondás, miszerint birka nép a magyar. Hogy hazánk lányainak és fiainak tompa eszét, végtelen türelmét, netán jól kommandírozható voltát (több száz jószág rebben irányba, ha a nyájat keríteni kezdi a csahos) csúfolja-e ez a szóösszetétel, az mindegy is.  
A birkaság mindegyik ismérve egy irányba mutat: a komótos kérődző szereti, sőt elvárja, hogy más döntsön helyette, és akkor sem tér ki a béketűrésből, ha túl szikes a legelő, túl sok bárányt ragadnak el a farkasok, túl gyakran sújt le a juhász botja. Akkor sem fordul szembe vagy próbál kitörni, ha túlnyírják, és a penge már nem a gyapjúba, hanem a húsba vág. Most a kabinet arra készül, hogy a húst is lefaragja a magyar robotosok csontjairól. Dolgozók százezreivel fizettetné meg elhibázott gazdaságpolitikája árát, amit arra alapított, hogyha egyetlen nagy összeszerelő üzemet csinál az országból, és a dolgozók éhbérért szorgoskodnak, akkor árad a külföldi tőke, és prosperálnak a hazai kis- és középvállalkozások, miközben megúszható a termelékenység javítása. Az összeszerelő üzemből azonban dobbantott mintegy félmillió munkás, és a munkaerőhiány azzal fenyeget, hogy nem jönnek, horribile dictu elmennek a nagy cégek. Jogot ad hát a kormány a munkáltatóknak, hogy túlnyírják a munkavállalókat, ha kell, kvázi hatnapos munkahetet vezessenek be. Amikor a kabinet utoljára nyúlt volna bele létformába és zsebbe (lásd netadó), akkor több tízezer ember áradt az utcákra. Most a szakszervezetek demonstrálnak, utakat zártak le, a parlamenti ellenzék érdemben obstruál. Az utcákat eddig mégiscsak pöttyözték az elégedetlenek csoportjai. Mert a magyar most is a mást várja, azt a bizonyosat, aki majd helyette. A többség azt hiszi, de legalábbis azt mondja, hogy a média tényfeltáró cikkeinek oroszlánrésze lehet a hatalom buktatásában. A többségnél deklaráltan nem értékválasztási tényező egy szavazáson a mutyi, a korrupció. Akkor mit tárjon fel hát a média? Az emberek többsége vallja, hogy a közösségi média fontos szerepet játszik egy kormánydöntésben. A balos Facebook-világ posztjai már sokszor elkenték a kabinet száját – persze csak ebben a zárt, saját valóságban. Restség, fásultság vagy töketlenség ez (mindenki válasszon hevülete szerint), de leginkább álszentség. A magyarok többsége ugyanis azt is vallja, hogy a hatalom megreccsentésében a parlamenten kívüli eszközöknek (sztrájkoknak, tüntetéseknek) jelentős szerepe van, illetve a rezsimet egy olyan mozgalom szoríthatja meg, ami egy parlamenten kívüli mozgalomból támad, és az utcán cseperedik, erősödik. Csakhogy ehhez fel kellene állni a fotelből, a hokedliről, és ki kellene menni a bejárati ajtón. Higgyék el, a többi már megy magától.
2018.12.15 10:10
Frissítve: 2018.12.15 10:34

Utcaharc

Védekezik és támad a kormány, beveti az erőszak eszközeit, beveti a kommunikációs arzenáljának teljes kelléktárát. Védekezik, mondom, pedig dehogy védekezik; mintha ezekben az emberekben egy csöppnyi kétség sem lenne, hogy amit tesznek, az helyes-e. Lám, milyen puha kifejezéseket használok: azt kérdezem, hogy helyes-e, pedig régen túljutottunk azon, hogy értelemre és érzelmekre ható szavakat használjunk. 
Ott, ahol az ellenzéki, hangsúlyozottan parlamenti ellenállást puccsként akarják lefesteni, ott a hatalom azt üzeni a társadalomnak: a demokráciát érte támadás, az emberek szabadságára tör az ellenzék, és ezt csakis ők, a szabad Magyarország védelmezői képesek elhárítani.
Pedig pont az ellenkezője az igaz. Ma az utcán vannak az emberek. Jó, megengedem: a lakosságnak elenyésző kisebbsége vállalja a nyílt szembenállást, a többség még mindig – Csepeli György szép kifejezésével élve – az egyéni túlélési technikákra rendezkedett be. De vajon milyen demokrácia az, ahol – és most Antall Józsefet idézem – alá kell merülni, ha az emberek túlélni akarnak? 
Hogy meddig marad így, nem tudom. Az biztos, hogy Orbán Viktor nem fordul vissza, ma már az erő szavából sem ért. Maga mögött tudja a rendőrséget, szinte a teljes nyilvánosságot, ezért úgy hiszi, megvannak a módszerei, ha valaki mégsem ért a szép szóból.
A teljes kormányzati és képviselői kara felsorakozott mögötte, Gulyás Gergely a legrosszabb Németh Szilárdot idézi már. Ennek a rendszernek nincs önkontrollja, nem képes módosítani az irányon, a kormánykeréknél álló embert már fegyveresek védik. Elszállt belőlük a bizalom, de velük szemben sincs már. 
Felszámoltak mindent, ami a változás, változtatás lehetőségét biztosítaná. Haraszti Miklós úgy fogalmazott: jogászi diktatúra van Magyarországon. Lehet, hogy igaza van. De a jogászi diktatúra, ha nem képes érvényesülni, átcsaphat, sőt át is csap valódi diktatúrába. Ha már ott tartunk, hogy a miniszterelnököt a parlamentben testőrök védik, és azt merik hazudni, hogy megtámadták - fizikailag is - a kormányfőt, akkor ott már nem a jogászok uralkodására kalkulálnak.
A Fidesz, Orbán Viktor jogászai már mindent megtettek, amit meg lehetett és meg kellett tenniük, hogy kiépíthessék totális uralmukat. Megszálltak minden független intézményt, kiüresítettek minden hatalmi ágat, lényegében felszámolták – így, vagy úgy – az ellenzéket, maguk alá rendelték a sajtót Nyugodtan állíthatjuk: tönkretették a demokráciát. 
Ami, sajnálatos módon, azt is jelenti, hogy vele szemben már nem lehet ezekkel az eszközökkel harcolni. Illúzió azt hinni, parlamenti felszólalásokkal, még oly látványos, Házon belüli akciókkal, kerekasztal beszélgetésekkel, publicisztikákkal elérhető bármi. Nem, a Fidesz valóban elérte a látszat-demokrácia felső határát. 
Új szakaszba léptette az ellene folytatott harcot. Ha mással nem, azzal mindenképpen, hogy egyértelművé tette, nincs tovább demokratikus harcmodor sem. Az utcának kell szólnia, bármennyire nem szeretnénk is.
2018.12.15 08:44
Frissítve: 2018.12.15 08:47