Cameron mutatványa

A brit voksolás előtt oldalakat töltöttek meg az elemzések, amelyek arról szóltak, vége az egypárti kabinetek korszakának, s a koalíciós kormányzás lesz az etalon Nagy-Britanniában. Ehhez képest teljesült David Cameron álma – s villámgyorsasággal alakul az egyszínű konzervatív kabinet. Elvileg a brit miniszterelnök teljesen szabad kezet kapott, hisz nem kell a kényelmetlen koalíciós partnerrel egyezkednie. Ám ami áldásnak látszik, néhány hét múlva már könnyen lehet átok. Eddig ugyanis a liberális demokratákra hivatkozva tudta sakkban tartani saját pártja szélsőségeseit, s fenntartani a középutas, sok tekintetben a Blair-i politika nyomdokain haladó irányt. Mostantól azonban nem lesz ellensúly a kabineten belül. Mindeddig cáfolták, hogy nagy jóléti lefaragásokra készül George Osborne pénzügyminiszter. A sok milliárd fontos csomag azonban közeleg, s sejthető, hogy a legnehezebben élőket sújtja majd leginkább. S afelől sincs semmi kétség, hogy a kelet-európai munkakeresőknek több akadállyal kell majd megküzdeniük.

Az igazán nagy tét, hogy mi lesz Európával. Le lehet fogadni, David Cameron nem úgy akar bevonulni a történelemkönyvekbe, mint az a miniszterelnök, aki kivezette az Európai Unióból a szigetországot. Ahogy nem szeretne az a kormányfő sem lenni, aki hagyta szétesni az Egyesült Királyságot. Kiszámíthatatlan, milyen szerepet fognak játszani a londoni alsóházban a diadalmas skót nacionalisták. Ahogy látszik, aligha elégszik meg Skócia a toryk által kínált szélesebb jogosítványokkal, s mihamarabb újraindíthatja a függetlenségi kampányt.

Ha Cameronnak a legnehezebb bűvészmutatványt is sikerülne végrehajtania, s a 2017-re beígért igen-nem referendum idejére meg tudná győzni az EU-val szemben mindig is zsigeri módon gyanakvó briteket, hogy a tagságot válasszák, akkor hosszú időre megint levehetnék napirendről a kivonulni vagy bennmaradni kérdést. Az uniós vezetők – bármennyire is idegesítik őket a brit követelések – kompromisszumot ajánlanak majd és segítséget fognak nyújtani, hogy a rettegett Brexit, vagyis a kilépés elkerülhető legyen. A font léte pedig úgysem kérdéses: kizárt, hogy a britek hajlandók lennének megválni szuverenitásuk szimbolikus jelképétől.

Szerző
Elekes Éva

Kilencven

Valójában szót sem érdemelne az eset. Hogy valakinek - pontosabban: egy senkinek - a brit választásról az jut eszébe, hogy ha Magyarországon is hasonló szabályokkal voksolnának, akkor a Fidesz-KDNP tavaly 90 százalékos többséget szerzett volna. Ez tény. Mint ahogy az is, hogy a brit királyság példát adhat sok európai államnak demokráciából. Nem csak mostanában, hanem sok évtizedre visszatekintve is. Mindössze egyetlen apró - de annál jellegzetesebb - példa. Ott a szavazás után néhány órával az újraválasztott - és abszolút többséget szerzett - kormányfő az ellenzéki pártok leszerepelt vezéreivel együtt koszorúzta meg a II. világháború brit hőseinek emlékművét.

Majd egyszer - pár évtized múltán - talán a magyarok is eljutnak idáig. Most az etalon a kormányfői értékelés. Miszerint Cameronnal a bátorság győzött, hiszen a politikája is az: szókimondó, bátor. És ha így, akkor a közszolgálatinak már csak csúfolt tévé műsorvezetője, Németh Balázs szinte felszólítva érzi magát a szókimondásra. És benyal egy jó nagyot a hatalmon lévőknek, hadd tudja meg mindenki, hogy hová húz az ő szíve.

Ami önmagában nem lenne nagy baj, hiszen ez egy szabad ország és valóban mindenki azt mond, amit csak akar (és nem csak amit szabad). De azért ne felejtsük el, hogy az ország nagy részében jószerivel csak a közszolgálati médiumok foghatók. És az átkos időkből még megmaradt az a hagyomány is, hogy amit a képernyősök mondanak, az sokfelé szentírásnak számít. Vagy legalábbis eligazító jellegű. Ha tehát a néző azt hallja, hogy a brit választási rendszer alapján a kormánypártoknak akár 90 százalékuk is lehetne, hát elkezdhet gondolkodni, egy ilyen jó szisztéma kellene itt is. A Fidesznek. Mint a régi szép időkben, amikor szerzett itt már egyetlen párt 90-nél több százalékot is. Akárcsak napjainkban a kedves vezetők élcsapata Kazahsztánban, vagy éppen Észak-Koreában.

Az meg már csak hab a tortán, hogy a tavalyi választás után Orbán Viktor is emlegette a briteket. Meg azt, hogy az ő rendszerükkel a Fidesz nem is 90, hanem 99 százalékot szerzett volna.

Nem lesz baja Németh Balázsnak, hogy ennyire alulértékelt?

Béke veletek!

Tíz éve éppen ezekben a napokban jártam Normandiában. Azt tudtam, hogy a partraszállás évfordulóját minden évben megünneplik azon a vidéken, de váratlanul ért, amit május nyolcadikán láttam.

A part menti települések házaira a fekete, a francia, az angol, az amerikai és az uniós lobogók mellé felhúzták a német trikolórt is. A városok tele voltak külföldiekkel, idős, háborús veteránokkal, akik kitűzték egykori kitüntetéseiket, s többnyire gyermekeik, unokáik karján botorkáltak ki a városszéli temetőbe. Az angolok az angol katonai temetőben, az amerikai a szomszédos sírkertben, és valamivel távolabb a németek hajtottak fejet halottaik fejfájánál. A temetők kapuján mindenütt ugyanaz a felirat fogadta a látogatókat: Béke veletek! Egész délelőtt áhítatos csend ülte meg a vidéket, amit csak a közeli templom kitartó harangzúgása tört meg… Nagyon nehéz ezt a napot elfelejteni.

Hallgatom a híreket. 2015 májusában, az európai béke „kitörésének” 70. évfordulóján nincs béke az egykori szövetségesek között. Durcásan félrevonul mindenki a maga térfelére, ki így, ki úgy hajt fejet a világ talán eddigi legkegyetlenebb háborújában elesettek emléke előtt. Néhány éve úgy tűnt, hogy az öreg kontinens országainak sikerül túllépniük évszázados torzsalkodásaikon, s erre a „nagy tapasztalat”, a hitleri fasizmus legyőzésének öröme adhatott volna okot.

De az emberi – bocsánat: a politikusi – természet kiszámíthatatlan, a hatalmi érdekek felülírnak minden mást, a mai katonai muszklik mutogatása elfeledteti az egykori katonák emlékét. Áldozatát.

Tankok dübörögnek, harci repülők húznak a fejünk felett. Nincs csend. Nincs áhítat. Nincs felirat: Béke veletek!

Szerző
Somfai Péter