Franciaország;irodalom;

2015-05-16 10:50:00

Imaszőnyegre kényszerülhet Franciaország?

Ha valaki a végére ér Michel Houellebecq legújabb regényének, a leggyakrabban a botrányos jelzővel illetett Behódolásnak, meglepetten tapasztalja a kötet szikár realizmusát. Sokkal csavarosabban botrányos az új regény, mint amire az olvasó számít. Különösen annak tudatában, hogy Franciaország és a francia politika iszlamizációja a témája a nem túl távoli jövőben játszódó történetnek. Jelenünktől csupán hét év a távolság: a cselekmény ideje 2022.

Mindenképpen a hazai könyvkiadást dicséri, hogy a kortárs francia próza ez idő szerint egyik legnagyobb hatású szerzője, Michel Houellebecq kötetei szinte kivétel nélkül olvashatók magyarul. A megkülönböztetett érdeklődést jele, hogy rekordgyorsasággal került a boltokba a Behódolás, alig néhány hónappal a franciaországi megjelenés után. Hogy ez a fajta naprakészség mennyire nem magától értetődő, jól mutatja a tavaly irodalmi Nobel-díjat kapott, ugyancsak francia Patrick Modiano esete, akinek harminchat regényéből csupán négy jelent meg a stockholmi döntésig magyarul.

A szerzőről szóló hazai kritikákban a „botrányhős író” fogalmával írják le többnyire Houellebecq-et, amit félrevezetőnek gondolok. A szerző több – talán lényegében valamennyi – kötetéről lehet úgy vélekedni, hogy azok így vagy úgy, de botránykönyvek. Noha a szexualitás ábrázolásának és témájának, ami olyan kiemelt fontosságot kap műveiben, a 21. század elején már semmi újdonsága nincs. Lassan egy évszázados távlatban leszünk az e vonatkozásban emblematikus Lady Chatterley (1928) megjelenésétől, s attól, hogy első kiadását pornográfia vádja miatt elkobozták. De ezek az idők és ezek az erkölcsök már egy majdnem feledésbe merülő kor viszonyait és taburendszerét idézik.

Visszatérve a kiindulóponthoz: egészen mást jelent egy szerző botrányos magatartása és műveinek botrányossága. Kis túlzással Houellebecq életvitelében morzsányi darabkákat sem találnánk, amelyek kapcsolatba hozhatók a kirívó viselkedésmóddal. Nem perdöntő, de nem is hagyható figyelmen kívül, mennyire szerény és elbűvölő volt két éve a Budapesti Könyvfesztivál díszvendégeként. Rejtély, hogy az extravaganciát nélkülöző írót ki és miért látja botrányhősnek. Arról a legkevésbé sem Houellebecq tehet, hogy új regénye év elejei reklámkampánya idején gyilkolták meg a Charlie Hebdo szerkesztőségének csaknem a felét. (A könyv kampányát ekkor azonnal leállították.)

Nem annyira a szerző társadalmi érzékenységét emelem ki (ez nyilvánvaló), mint inkább a civilizáció e regényben kirajzolódó ábrázolását. A cselekmény teljes megértéséhez a Franciaországot magában foglaló kontinensnyi tablót, állapotrajzot kell alaposan szemügyre vennünk. A mű kétséget sem hagy a felől, hogy Európa haldokló földrész, amely az individualizmussal nem kizárólag a középkor kereteit rombolta le, megnyitva az utat a liberális demokráciák felé, hanem ugyanezzel a lendülettel a huszadik századra szétverte a társadalom alapegységét: a családot. Houllebecq valamennyi regényének főszereplője az a magányos, kiábrándult értelmiségi, aki (nem alaptalanul) csődtömegnek látja magát. Nem kivétel a Behódolás elbeszélő-főhőse sem, a név nélküli párizsi egyetemi oktató, az érzelmileg kiüresedett, a szex gépiességétől és egyhangúságától szenvedő középkorú férfi. (A névtelenség mintha azt üzenné: akárki lehet ez az alak, akár mi magunk is.) Nem szeret belegondolni helyzetébe a regény tanára, noha tisztánlátása és helyzettudata nem hagyja cserben, ha erre a luxusszámba menő feladatra vállalkozik. Megpróbál ő is csalás nélkül szétnézni, könnyedén. Önigazolást keres életére, miközben pontosan tudja, hogy az emberekben ez az igény egyáltalán nem merül fel: élnek és meghalnak anélkül, hogy választ keresnének létük alapvető kérdéseire.

A regény gondolatmenete szerint a nyugati civilizáció egyik legfőbb jellemzője az ateista humanizmus. Más szavakkal: a keresztény hittől és vallástól való teljes elszakadás. Az európai világnézeti szemléletmód-változás a 20. századra bevégzett történelmi ténnyé vált, eredménye a szekularizált földrész lett.

Mint a jövendölések (utópiák) általában – Houellebecqé is – valóságdarabok sokaságából építkezik. A 2017-es elnökválasztás második fordulójába a Nemzeti Front és a Szocialista Párt jutott be. (Kevésen múlott, hogy nem a Muzulmán Testvériség kapta a második legtöbb voksot.) A választási rendszer szempontjából ennek azért nagy a jelentősége, mert a második fordulónak kizárólag a két legtöbb szavazatot kapott jelölt a résztvevője. Öt évvel később a francia elnökségért a második fordulóban Marine Le Pen (Nemzeti Front) mellett Ben Abbes (Muzulmán Testvériség) küzdhetett meg az írói „jövőkép” szerint. A hagyományos politika ezzel mattot kapott. Amíg öt évvel korábban megvolt a választás az autoriter és a demokratikus politikus/politika között, addig ez a lehetőség 2022-re elillant. A valóság talajára visszahelyezkedve emlékezhetünk, hogy 2002-ben az elnökválasztás második körébe a jobboldali Jacques Chirac mellett nagy meglepetésre Jean-Marie Le Pen, a Nemzeti Front jelöltje került. Akkor - akárcsak a regényvilág 2017-es viszonyai között - megvolt egy demokrata szavazó számára a politikailag korrekt választás esélye.

Az írói prófécia hűvös logikájából más sem következik, mint a jövendölés beteljesedése.(A jövő nyitott, a kérdés ma eldönthetetlen.) A politika szintjén mindez annyit tesz, hogy előbb a szocialisták kötöttek titokban választási szövetséget a Muzulmán Testvériséggel, majd a szocialistákkal a jobboldal (UMP), amellyel a muzulmán variáns mellett álltak ki a Nemzeti Front ellenében. Így lett Ben Abbes Franciaország köztársasági elnöke.

Előre kell bocsátani, hogy a regényben ábrázolt muszlim politika nem terrorista, nem tálib, távol áll annak fundamentalista jellegétől, így összességében a legpontosabb jelző rá a mérsékelt. Ben Abbes ráadásul távlatos, víziókkal rendelkező politikus, aki határozott lépéseket tesz az észak-afrikai államok mellett Törökország és Egyiptom uniós csatlakozása érdekében. Felsejlik annak lehetősége, hogy egy mediterrán névvel ellátott birodalom (nem véletlenül kerül szóba ennek kapcsán a regényben a Római Birodalom) kialakítása lenne a végső célja az elnöknek. A (mérsékelt) muszlim politikai akciótervvel szemben a francia társadalom és politika romokban hever. A hagyományos pártok az amortizáció végső stádiumába kerültek, arra alkalmasak, hogy a Muzulmán Testvériség partnereként legitimálják az ország átalakítását. Az emberek teljesen kiábrándultak a közéletből, eluralkodott rajtuk a „jöjjön, aminek jönnie kell” érzése – ez egyben idézet a regényből –, ami minden aktuálpolitikai felhang nélkül párhuzamba állítható Magyarország 2008-2010 között tapasztalt közéleti állapotával. (Dermesztő a hasonlóság.) Houllebecq ironikusan fűzte hozzá, hogy bár a társadalom az „Utánunk az özönvíz” alapállására helyezkedett (hagyományosan francia elgondolás!), de nem számolt azzal, hogy ez a vízözön még az életükben utolérheti őket. És mit tesz Isten, pontosabban Mohamed – utolérte.

A behódolás leginkább passzív cselekedetet jelent. Egy helyzet, egy állapot elfogadását. (A cím ezért is kulcsa az egész regénynek.) Ez történik a közeljövő képzeletbeli Franciaországában, ahol kisebb rendbontásoktól eltekintve (ezek inkább provokációk, de halálos áldozatokkal is járnak) békésen, belenyugvással fogadja el egy társadalom, hogy valami alapvetően megváltozik. A mértéke ennek nem csekély. Az iskolaköteles kort leszállítják tizenkét évre, a nőket - amennyire lehetséges - kivonják a munkaerőpiacról, bevezetik a többnejűséget és a Sorbonne felveszi az Iszlám Egyetem nevet. Mindennek ellentételezéseként javulnak a munkanélküliségi mutatók, emelkedik a családi pótlék, tűrhetően teljesít a gazdaság. Nem eszmék, nem ideák kormányozzák ezt a világot. Mert eszmék és ideák már nincsenek, ellenben egy fogyasztásra épülő társadalomban a nagy tömegek a szó szoros értelmében megvásárolhatók. Ez még egy muszlim származású és gondolkodású köztársasági elnöknek is sikerülhet Európa egyik legrégibb demokráciájában – legalábbis Michel Houellebecq szerint.

Nem akármilyen történelmi fricskát rejt el az író művében. Franciaország valaha volt nagysága a múlté. A második világháború lezárása óta nem tudtak kilépni a másodrendű hatalmak sorából. Az új köztársasági elnök valódi célja a Mediterráneum államalakulat megalkotása a nagyság irányába mutat, de ez már mindennek nevezhető, csak franciának nem. Ennyi maradt a gloire-ból.

Lebilincselő regény a Behódolás, amely jelentésrétegeit tekintve lényegesen gazdagabb, mint amit felvillantani sikerült belőle. Elvesznénk az értelmezés útvesztőiben, ha igyekeznénk mindenről beszámolni. Így az irodalomtudós főszereplő, Joris-Karl Huysmans 19. századi francia regényíróról szóló kutatásait, amelyekből kiderül, hogy Huysmans eljut a hitetlenségtől a kereszténységig, amire a regény főszereplőjének esélye sincs. Kézenfekvő történelmi párhuzamként kerül szóba Martell Károly, akinek 732-ben a poitiers-i csatában sikerült megállítani az arabok nyugat-európai terjeszkedését. (Bizony, sok minden másként alakul, ha ez nem így történik.) Úgy tűnik, ami háborúban sikerült Európának (a Frank Birodalomnak), az egy évezrednél is hosszabb idő után békében csődöt mond. A titkosszolgálatoktól nyugdíjazott Tanneur szerepeltetése (a főszereplő egyetemi oktatótársának férje) allegorikusnak látszik. Vergilius módjára vezeti végig a politika (pokol) bugyrain a regény központi figuráját, akit nehéz volna Dantéval összetéveszteni, de a beavatási szertartás hasonlósága és eredménye elgondolkoztató. Igazi prózaíróhoz illően bravúros az iszlám egyetemmé átalakult Sorbonne új rektorának és a regény főszereplőjének hosszú beszélgetése, amelyben az elöljáró meggyőzi az oktatót, hogy térjen vissza a katedrára. (A legnevesebb egyetemi tanárok nem vállalják a kollaborációt, ami kellemetlenül érinti az egyetem vezetését.)

Hogyan válunk megalkuvóvá? Hogyan hódolunk be? Mik a motivációink? Vannak-e egyáltalán? Döntünk vagy a kisebb ellenállást vállalva sodródunk? Meggyőzheti-e magát az ember arról, amit tegnap még elfogadhatatlannak tartott? Egyáltalán: léteznek-e erkölcsi kapaszkodóink, amikor ilyen etikai jellegű kérdésekről kell döntenünk?

Üssenek agyon, ha olvasás közben nem gondoltam e kérdések kapcsán saját országomra. Pedig itt muszlimoknak se hírük, se hamvuk.