A felcsúti személy

Reméljük, az Omega együttes (mínusz Mihály Tamás) koncertje nem zavarja majd meg a kedves vezető nyugalmát. Hiszen a Pancho Aréna ott van Orbán Viktor háza végében és a hangos zene bizonyára áthallatszik majd. Még akkor sem bízhat benne, hogy nem lesz túl nagy a zaj, ha ezúttal oratórium van a műsoron. Vagyis vallásos-spirituális témájú dalaikat modernizálva, áthangszerelve, szimfonikus zenekarral és kórussal adják elő - amint azt csütörtöki tájékoztatójukon is megerősítették.

Nem is az egykori beat-misék szellemiségét idéző koncerttel van itt probléma, hanem azzal, hogy ezek a kiváló zenészek, akik mára legendákká váltak, nem értik, mi a baj felcsúti megjelenésükkel. Kóbor János azt magyarázza, hogy ők csak az építész, Makovecz Imre, meg a névadó, Puskás Ferenc előtt tisztelegnek. Való igaz, minden stadionnak különleges atmoszférája van, különösen, ha sportolnak benne, itt meg hozzájön még az, amit az énekes "templomi szépségnek" nevez. Tehát - mondja - akik elmennek a rendezvényre, „egy csodálatos környezetben zajló, politikától független koncertélménnyel gazdagodnak”.

Orbán Viktor házának tőszomszédságában. Egy olyan helyszínen, amely a futball-mániás miniszterelnök akaratából jött létre, s amely - többek között - arra emlékeztet, hogy ebben az országban a stadionok előbbre valók az éhező gyerekeknél (és felnőtteknél), meg még sok minden másnál is. A Pancho Aréna ezért nem függetleníthető a politikától, s ha valaki oda járul tisztelegni, az nem csupán Makovecz és Puskás emlékének adózik.

A szomszéd hasábokon Lendvai Ildikó is egy idősödő rocksztárról ír. Aki azért szerepelhetett jól a lengyel elnökválasztáson, mert nem politikus és nem is foglalkozik a politikával. A jelek szerint még áttételesen sem. Pawel Kukiz (van, ki e nevet nem ismeri?) ül tehát a felénk robogó varsói gyorson. Amely - a hasonlatnál maradva - elrobog a felcsúti személy mellett. A mi ósdi, magát vonszoló szerelvényünkön olyan rocksztárok ülnek, akik azzal büszkélkednek - mint varsói kollégájuk -, hogy semmi közük a politikához. Miközben felcsúti kirándulásukkal mélyen beleártják magukat a politikába.

Lenne persze kitől példát venni. Amikor Orbán Viktor még kis srác volt, az éppen ébredező magyar beat- és rockzenének három ünnepelt együttese rivalizált. És a rajongók között is komoly vetélkedés folyt, hogy melyikük Illés-, Metró- vagy Omega-párti. Ezt pedig csak azért idézzük fel, mert Kóborék a példát a riválisnál találhatnák meg. Igen, az éppen néhány napja 70. születésnapját ünneplő Szörényi Leventéről van szó, aki az utóbbi időben egyre gyakrabban nyilvánul meg társadalmi, politikai kérdésekben is. S amikor ennek okairól kérdezik, arról beszél, hogy szabad országban mindenkinek joga van a véleménynyilvánításra, még akkor is, ha az sokaknak nem tetszik. "Soha nem kussoltam, még akkor sem, amikor enyhén szólva sem volt demokrácia" - mondja Szörényi. S bár bevallottan híve a miniszterelnöknek, azért még azt is hozzáteszi, hogy szerinte ami itt van, az látszatdemokrácia.

Így is lehet. S attól, hogy Szörényi állást foglal, se jobb, se rosszabb zenész nem lesz. Csak úgy gondolja, mindent a helyén lehet kezelni, tehát a politikát is. Akinek tehát erről van véleménye, az vállalja.

Az Omega együttes tagjai (mínusz Mihály Tamás) itt még nem tartanak, noha valamennyien Szörényi kortársai. Csak a jelek szerint később érő típusok. Amit a magyar zenei életben eddig letettek az asztalra, az ettől nem fog változni. De mellettük elrobog a kor, vagy - jelképesen - a varsói gyors. Ők ülnek a felcsúti személyen és nem akarják látni, hogy merre tart.

Szerző
Sebes György

Balatoni sérelem? Mi az?

„Aki a Balatonhoz megy, nem vásárolni megy, hanem pihenni, így nem látom a sérelmüket” – szólt a szózat a magas lóról. „A vasárnap dolgozók érdeke is az, hogy ne kelljen dolgozniuk” – tette hozzá a fácánmészáros, némiképpen nehezen érthetőn. Mert sokan lesznek közülük, akiknek mostantól egyáltalán nem kell majd dolgozniuk, hála külön Semjén Zsoltnak.

Akadnak viszont olyanok, akik a Balatonhoz – a Velencei (nota bene: Sukoró) vagy éppen a Tisza tóhoz, emellett Hajdúszoboszlóra, és más, az állam által oly szívesen herdált adóbevétel fontos megtermelőihez – nem csupán pihenni érkeznek. Hanem nyaraláskor is enni, szegény mód olcsón „dőzsölni”, ha erre módjuk lenne.

Ezek nem titkos londoni luxusszállók, fizessünk bár Erzsébet utalvánnyal bőkezűn, sem nem párizsi - ezúttal nem a parizer a megfejtés! – költőhelyek hadügyi gerléknek.

A magyar nyaraló nem étteremről étteremre jár, szállodai shopokban vesz csokit a gyereknek, hanem spórol, mert annyit is ér. Nem tehet róla, hogy nem fürdeti Calvadosban sunyi mosolyú miniszter.

De – pusztán példaként - idemásolok egy hírt. „A Készenléti Rendőrség a nyári szezonban nagy tavainkhoz 150 rendőrt vezényel.” Ők vajon pihennek-e vagy szeretnének enni is valamit hétvégente? Nekik látható a sérelmük odaföntről?

Ám fölösleges is a példálózás, hiszen érteni nem akarásnak mindig Lázár a vége.

Szerző
Veress Jenő

Európa tekintete

Megtörtént, aminek meg kellett történnie, menekültek sorstragédiája és utolsó cseppként az április 19-i földközi-tengeri katasztrófa kellett ahhoz, hogy az Európai Unió megélje a katarzist: valamit tennie kell, hogy a reménytelenségükben Európába kapaszkodókon segítsen.

Az Európai Bizottság szerdán végre lépett, és azt javasolja a tagországoknak, hogy a közösség történetében először éljenek az alapszerződés adta lehetőséggel, aktivizálják a vészhelyzeti mechanizmust. Hogy vészhelyzet van, azt senki sem tagadhatja. A vita sokkal inkább azon folyik, hogyan kezeljék a vészhelyzetet. Közösségként, vagy nemzetállami keretek között.

Legutóbb az előbbi mellett álltak ki nem csupán az Európai Parlament frakciói, hanem a tagországok kormányai is - kivéve a szlovákokat és a cseheket. (A britek, Dániához és Írországhoz hasonlóan nem érintettek az ügyben, mert az alapszerződés korábbi felülvizsgálatánál fenntartották maguknak a jogot, hogy maguk dönthessenek a bel- és igazságügyi együttműködés új elemeiben való részvételükről.)

A magyar álláspont még akkor sem világos, ha a korábban kiszivárgott kvótarendszert, amely automatikusan osztaná el a menekülteket a tagországok között a magyar kormányfő „őrült ötletnek” nevezte, s azonnal nemzeti hatáskörbe utaltatta volna a migrációra adandó válaszokat. Azzal együtt, hogy azonnal "nemzeti konzultációt" kezdett, olyan idegenellenes válaszokat sugallva 12 kérdésével, hogy azok aljassága kivívta az európai közösség undorát.

Az EB javaslata egyébként teljesen feleslegessé tette a „nemzeti konzultációt”, az arra elkölteni szándékozott egymilliárd forintot, hiszen az országra jutó 1,79 százalékos kvóta mindössze 307 ember befogadását írná elő, megfelelő uniós anyagi háttérrel. A konzultáció azonban belpolitikai célokat szolgál, azt hogy a kormányfő az idegenellenesség érzelmeit felkorbácsolva tömörítse szétesőben lévő táborát. Ezzel együtt, az „őrült ötletet” most a parlament elé terjeszti, hogy aztán a Ház döntését képviselve utazhasson majd a végső szót kimondó júniusi uniós csúcsra. Politikai játék, gondolhatnánk, játék a demokrácia látszatával, amely a parlamentarizmusra hivatkozhat, ha éppen a brüsszeli javaslat leszavazását, a „függetlenségi harc” kiélezését találja célszerűnek. Esetleg, ha a 307 befogadott menekültet nem látja indokolható arányúnak azzal a hisztériával, amit maga keltett a „pirézek” ellen, átviszi a Házon a brüsszeli javaslatot, és akkor az Uniónál szerzett jó ponttal menti, ami menthető. Hogy miképpen manipulálja ezek után a „nemzeti konzultációt”, az már részletkérdés. Lehetősége van mind a parlament, mind a visszaérkező kérdőívek megfelelő "kezelésére".

A menekültkérdésre adott válasz persze egy mélyebben húzódó ellentét egyetlen, tragikus részletének feloldása. Ez pedig az, milyen Európát akarunk? Föderatívat, vagy a nemzetállamok laza szövetségét? Milyen nemzetállami jogköröket gyakoroljon a közösség, mely döntések kerüljenek Brüsszel hatáskörbe, s mi maradjon a nemzetállamok kezében? A migránsgondra adott európai válasz ahhoz is közelebb visz talán, hogy meg tudja-e őrizni a földrész eredendő identitását, a multikulturalizmus örökségét, át tudja-e formálni ezt az örökséget úgy, hogy a bevándorlók sokszínűsége részévé legyen Európa identitásának. Úgy tűnik, a magyar kormányfő által (is) javasolt bezárkózást elvetették.

Európa gazdasági integrációjának szükségességét igen korán felismerték a második világháború utáni nyugati politikusok, mindenekelőtt a kereszténydemokraták, akik a motorjai voltak annak, hogy a gazdasági összefonódással, sokoldalú függőséggel, érdekhálóval elkerülhetővé tegyék az újabb háborút. Ez – mai formájában az Európai Unió - megteremtette a földrész békéjét. Azzal a sok gondot okozó problémával együtt, hogy a XIX. századból itt ragadt nacionalista nemzetállami gőg akadályozza, hogy a tagállamok ne csak a valóban lassú és adminisztrációjában túlburjánzó brüsszeli közös kormányzást ésszerűsítsék és erősítsék, hanem az európai polgári identitás kialakulását is.

Orbán Viktor a szuverenitás illúzióját kergetve makacsul ragaszkodik a mind nagyobb nemzeti önállósághoz. Azzal fenyeget, amit senki sem akar, hogy a kulturális nemzetállamok felolvadnak az európai közösségben, miközben arról van szó: a politikai nemzetállamok milyen jogosultságaikat adják Brüsszel kezébe. Orbán saját autoriter, etatista, keleti államát védi az európai hagyományokkal szemben, miközben azt kellene látnia: csak az egyesült, mentálisan is európaiként viselkedő közösség tudna megfelelni annak, amit ő maga is követel, hogy a földrész versenyképes, erős szereplője legyen a kialakuló új gazdasági világrendnek.

A menekültkérdés ennek a vitának tragikus „részlete” és az EB válasza az első, határozott összeurópai felelet egy olyan ügyben, amelyben csak a közös fellépés lehet sikeres, a megosztott nemzeti megoldások nem. Az EB tétele egyszerű: Európa nem fordíthatja el a tekintetét a földközi-tengeri tragédiáktól, ami erkölcsi felismerés is. A kvótarendszer, a csatolt intézkedési tervekkel együtt végre olyan közös európai fellépés, amely egy égető gondot igyekszik közösséghez méltóan megoldani. Úgy, hogy közben érthetetlenné és értelmetlenné teszi a nemzetállami „menekülő utak” keresését. És keresőinek, köztük Orbán Viktornak populista szándékait is.

Szerző
Friss Róbert