Két találkozás

A villamospótlóra várakozva könnyű érintést éreztem a karomon. Az osztályos nővér villant emlékezetembe. Sürgött-forgott, minden beteghez volt kedves szava. Letelt a műszak, indult hazafelé – gondoltam, de nem. Egy kolléganőjét várta: együtt mennek takarítani. Ez a „másodállásuk”, nagyon szerény megélhetésük biztosítéka. Órabérben dolgoznak, uzsonnát is készítenek a háziak. Azt becsomagolják, hazaviszik vacsorára a gyerekeknek. Fölszálltam az autóbuszra, visszanéztem. Még ott állt várakozva. Hamarosan kezdődik a második műszak. A másik nővérrel a boltban futottam össze. Hazafelé? – kérdeztem. Még nem – válaszolta. Előbb bébiszitterkedik, vacsorát készít megbízóinak. Éjszakai műszakban dolgozik, fáradtnak, kimerültnek látszott. Észrevette a szánalmat tekintetemben. „Valahogy élni kell!” – suttogta, s tolta a kocsit a polcokat figyelve. Tényleg meg kell élni. Ki így, ki úgy. Fejlődik a gazdaság, legalábbis a „makro”. Csak a nővérek, és sokan mások, nem érzik, mert üres a zsebük. Néha felszisszennek, amikor valamelyik beteg újságját lapozgatva azt morogja: mi a fenének kell minden potentátnak kiglancolt stadion. Ők még soha nem is néztek meccset. Alszanak és szorongva gondolnak a következő nap megpróbáltatásaira. A gyerekeik pedig József Attilával tűnődnek, hogy amazok „egész fazékkal esznek”. Nem is esznek, zabálnak!