Figyel

Ezúttal nem fújta meg a harci kürtöket Orbán Viktor. Az még kérdéses, hogy úgy gondolta, már nincs rá szükség, vagy csak éppen a mézesmadzagot akarta elhúzni szeretett népe orra előtt. Az viszont biztos, hogy ötéves kormányzását értékelve egy igazán kedves vezető állt a pulpituson. Aki meg is mondta, hogy kulcsszava az erő helyett immár a figyelem lesz. Az pontosan nem derült ki, hogy még az erő, vagy már a figyelem miatt nem jutott hely a teremben néhány olyan sajtóorgánumnak, amely nem számít a kormányzat barátjának. Szerencsére viszont annyi tévé közvetítette élőben a miniszterelnöki szózatot, hogy a kitiltottak - köztük lapunk - nem maradtak le semmiről.

Mondhatjuk így is: a semmiről. A kevésbé harcias Orbán ugyanis nem mondott nagy újdonságokat. Az, hogy a 2010-es választási győzelem nyomán megmentették az éppen a csőd szélén táncoló országot éppúgy régi lemez, mint az, hogy - hála nekik, vagyis a Fidesznek és vezetőjének - azóta sikert sikerre halmozunk. Hogy ebből csak kevesen - leginkább a kiválasztottak - éreznek bármit, az nem számít. Hogy a kedvező számsorok más nézőpontból egyáltalán nem azok, azt felejtsük el. Hogy olyan országban kell élni, amit a hatalmon lévők a saját kényük-kedve szerint alakítanak - egyébként az összes választó többségének ellenében - egyáltalán nem tétel.

Ne legyünk persze igazságtalanok, hiszen - szokásától eltérően - az immár igazán kedves vezető önkritikát is gyakorolt. Az elemzők valószínűleg úgy értékelték, ennyit még nagyobb kockázat nélkül éppen megtehet. Közölte tehát, hogy volt hibájuk, melléfogásuk, baklövésük és példaképpen megemlítette a netadó ügyét. De csak ennyit. Különben pedig minden szép és jó, aki pedig esetleg nem lenne vele megelégedve, az keressen magának másik országot. Legalábbis ezt jelentette, hogy rögtön utána hosszan sorolta az eredményeket. És hosszan nem sorolta - sőt egyáltalán nem említette -, hogy az újabb választási győzelmek arra sarkallták őket, hogy egyáltalán ne kormányozzanak. Szót sem érdemel, hogy egymást érik a különböző formájú tiltakozások, mert az elégedetlenség már utat tört magának. Ám a kormányzatnak ezt a vesszőfutását a jelek szerint mostanra már teljesen kiheverte Orbán Viktor, aki újra rendkívül meggyőzően adta elő unásig ismert paneljeit, néhány újabb hasonlattal (oldalára fordult hajó, magabiztos fregatt) és viccel kiegészítve.

A válogatott hallgatóságnak és a híveknek feltehetően nem kell több. Időnként jó megmerítkezni abban a tudatban, hogy ők - a kiválasztottak és a nyertesek - mennyire sikeresek. Hogy épül-szépül régi vágyuk, a polgári Magyarország, ahol immár a polgári életminőség megteremtése lehet a kitűzött cél. Bármit jelentsen is, ezzel kitűnően lehet érvelni, egészen 2018-ig hülyíteni a népet, mert valódi teljesítményt nem kell mögé tenni. Elég például arra emlékeztetni, hogy aki ellenük van, az bizony irigy. Az irigység kultúrája pedig - na mi? - hát kommunista örökség. Pompás hívószó, ehhez is felsorakoztatható egy csomó olyan ember, aki ugyan nem látja olyan fényesnek saját sorsát, de a kommunistaellenes táborban a helye. Miáltal a szélsőjobbról is remélhetők hívek. Hiszen - a beszéd alapján - a baloldal már szinte szót sem érdemel, de a Jobbikot is csak azért bírálta Orbán, mert nem veszi tudomásul, hogy az Európai Unió - amellyel persze sok vitánk van - a mi családunk.

Áll egy joviális úr a pulpituson és nagyon elégedett. Főleg magával. Hiszen éppen elkezdte kormányzásának tizedik évét. Az erő már nincs vele, ezért figyelmet hazudik.

De legfőképpen magára figyel. Ezt szokta meg.