Mindig a tartalom a lényeg

E hét kedden Kósa Lajos „tőrőlmetszett náci vircsaftnak” nevezte a plakátletépést – pontosabban azokét a transzparensekét, amelyeket a kormány helyezett ki a „gazdasági bevándorlók” elrettentésére. A Fidesz ügyvezető elnöke egyszersmind hozzátette, hogy az Együtt – amelynek aktivistái elindították az akciót – úgy látszik, nem tudja elviselni, ha a bevándorlás ügyében „másnak más a véleménye az életről”.

Gazdag jelentésű kijelentések ezek, méltók Kósa eddigi, közismerten magas színvonalú eszmefuttatásaihoz; és különösen figyelemre méltóak annak fényében, hogy gondolatébresztő sajtótájékoztatója után egy nappal az Európai Parlament nyilatkozatban ítélte el a bevándorlással kapcsolatos magyarországi konzultációt és plakátkampányt. Az EP-képviselők meggyőző többséggel fogadták el azt az állásfoglalást, amely „félrevezetőnek, elfogultnak és kiegyensúlyozatlannak” ítélte az Orbán-kormány kommunikációját; nem mellesleg keményen visszautasították azt is, hogy a miniszterelnök – úgymond – napirenden tartsa a halálbüntetés visszaállításának kérdését. Eszerint nemcsak az Együtt, hanem az unió parlamenti plénuma sem tudja elviselni a magyar kormánypárt véleményét; mi több, a viselkedését sem.

A hazai plakátletépők tehát semmi egyebet nem tettek, mint állampolgári engedetlenséget tanúsítottak egy olyan politikai kampánnyal szemben, amelyről ugyanúgy vélekednek, mint az EP-képviselők túlnyomó része. Persze a Fidesz strasbourgi frakciója szokásához híven ezúttal is a baloldali, liberális és zöld szavazatok többségének tulajdonítja a határozat elfogadását, csakhogy ez nem igaz: ha a voksoláson jelenlévő néppártiak közül nem támogatják szép számmal a dokumentumot, illetve kevesebben tartózkodnak, akkor az elmarasztalás nem megy át a plénumon. A kormány plakátjai tehát tartalmukat tekintve az unió parlamentje által „igazoltan” vállalhatatlanok; bár ennek megállapításához a magyar tiltakozóknak a legkevésbé sincs szükségük európai bizonyítványra.

Amikor Kósa lenácizza őket, cinikusan nem akar tudomást venni az eltávolított avagy megrongált plakátok üzenetéről – jóllehet maga is tisztában van azzal, hogy mint mindig, most is a tartalom a lényeg. Mert a plakátrongálás nem valami elvont fogalom: érdemi kérdés, hogy mit hirdet a plakát. Ha például náci hirdetmények kerülnének az utcára, azokat feltehetően még Kósa sem tekintené sérthetetlennek. Mármost a magyar kormány éppenséggel olyan szlogeneket visz a nyilvánosság elé, amelyek kirekesztőek, fenyegetőek és gyűlöletkeltők - éppen ezért ütköznek az európai normákkal, az alapjogi chartával és persze az emberiességgel. Szóval maradjunk annyiban, hogy nem igazán szerencsés, ha ez a kormányoldal náci allúziókat emleget.

És az is méltánytalan, ahogyan némely politikai elemzők lesajnálják az úgynevezett „plakátharcot”, mint a honi politikai élet csököttségének termékét. Mert ebben a küzdelemben a felek indítéka nagyon is különböző; a kormányé ugyanis eleve nélkülöz minden moralitást. Ezt nem ártana észben tartani, mert ha a két tevékenység – vagyis a kormány plakátjainak kiragasztása meg azok letépése – között nem teszünk különbséget, azaz egy kalap alá vesszük a plakátolókat a velük szemben protestálókkal, akkor valójában lemondunk a politikában igenis nélkülözhetetlen értékkategóriákról. Ez a felfogás persze nem újdonság egyes magyar politológusok munkásságában, noha most megint egyszer nyilvánvaló, igazában mennyire értelmetlen az ilyesféle „objektivitás” – hiszen napnál világosabb, hogy a korlátlan eszközökkel támadó kormányzati szuggesztióval szemben csak olyan fellépésnek van értelme, amelyik láthatóvá is teszi a tiltakozást. És ne feledjük az eszköztár alapvető egyenlőtlenségét: míg a hatalom számlálatlanul költekezhet, addig az ellenvélemények képviselőinek nem telik erőteljes vizuális demonstrációra. Kézenfekvő volt, hogy először nem tehettek mást: megkísérelték eltüntetni a plakátokat.

Aztán a komolytalannak elkönyvelt Kétfarkú Kutya Párt általános meglepetésre hirdetett egy ellen-plakátkampányt, amihez anyagi támogatást kért az interneten. Néhány nap leforgása alatt ezrek felajánlásából milliók gyűltek össze – és nem kétséges, hogy ezt a civil felbuzdulást már nem csupán a bevándorlás kormányzati kommunikációjának elutasítása váltotta ki az emberekből. Az adakozók azok közül kerülnek ki, akiknek már elegük lett a rezsim folyamatos ellenségkereséséből, minden megalázó álságosságából; idejét látják megmutatni, hogy képesek visszájukra fordítani a mind szégyenletesebb hecckampányokat. Már az eddigi netes mémek is viccé „stilizálták” a kormány plakátremekeit, de ha majd az utcákon megjelennek a tisztességes ellenplakátok, az végképp megadja a kegyelemdöfést a transzparensekkel folytatott orbáni manipulációnak. A gyilkos nevetségesség kockázata nélkül ebben az országban többé nem lehet majd hasonlóképp uszítani. Amiként a netadó ellen, és az egymást követő, főként szociális követelésekkel felvonuló tüntetők megjelenése után a kormánytól természetesen teljesen független civilek sem mernek Békemenetet indítani, mert nem vállalhatják azt a blamázst, hogy a jócskán megcsappant résztvevők szembetalálják magukat egy sokkal nagyobb ellenzéki megmozdulással.

A kormányzati kommunikációt lassan, de biztosan diszkreditálják a saját „leleményei”. Bármit találnak ki, akármit mondanak, minden kontraproduktív lesz, mert hamissága önleleplezővé válik, és még a szűkebb célközönségnek - a Fidesz törzstáborának - egy része is mind kínosabbnak érzi a hazugságok mögött rejlő rettenetes szellemi minőséget.

2015.06.13 08:01

Légtekerés

Érdekes performanszokat hoznak ki az emberekből a kerékpáros körversenyek. Egyesek a pálya mellett tapsolnak, mások táblákkal üzennek, van, aki beöltözik mesehősnek vagy politikusnak. Egy korábbi Tour de France szakaszon egy kisvárosban a háztetőre ment fel néhány lakó, lefeküdtek kör alakban, és a lábukkal a levegőben tekertek. Ennek első látásra nincs sok értelme, de mivel a mezőnyt helikopterek kísérik, a közvetítéseknek hála érdekes marketingfogás lett belőle.
De vajon megéri-e (és ha igen, kinek) 7,8 milliárdot fizetni azért, hogy 2020-ban Budapestről rajtoljon a Giro d'Italia? A máskor kitartóan rombolt országimázs javítása és néhány tízezer plusz vendégéjszaka mindig jól jön, de gyanítható, hogy a remélt idegenforgalmi profit – legalábbis részben – a hatalom közelében lévő üzleti körök zsebeit hizlalja majd. Nem véletlen, hogy a kormány nagyon tekert a Grande Partenzáért. Az átlagember viszont a lezárásokon és a felhajtáson kívül sok mindent nem fog észrevenni ebből, ahogy a többség a Red Bull Air Race-ből is a repülők zaját és a lezárást érzékelte. Esetükben a haszon nem értelmezhető.
Az aktív Magyarország (aminek kormánybiztosa is van) szerethető hívószó, ahogy a kerékpározás is, 
de sokszor a reménytelennel határos küldetésre indul az, aki ma Budapesten biciklire ül. Még a Nagykörúton se lehet végigtekerni külön kerékpársávon.
 De ahol van ilyen, ott gyakran siralmas az útburkolat állapota, vagy ha mégsem, akkor – ilyen is létezik – az úttest szélén vezetett sáv egyszer csak megszűnik, ha jön egy buszmegálló, és úgy 15-20 méterrel arrébb folytatódik. A kettő között a biciklis felszívódhat vagy légtekerhet, ahogy kedve tartja. Sőt, egyelőre az is nagy kihívással néz szembe, aki biciklivel akar eljutni a fővárosból a Balatonhoz.
Szép eredmény a Giro budapesti rajtja, de a nagy álmok kergetése helyett vagy mellett nagyon kellene néhány olyan fejlesztés, ami a bicikliseknek (is) jó. Hogy ne kelljen a tetőn tekerni, legfeljebb csak akkor, ha jön a helikopter.
2019.04.18 09:00
Frissítve: 2019.04.18 09:34

Sikertörténet

Az elismerés mindig, mindenkinek jól esik. Hát még ha több ezer kilométeres utazás után arathatja le az ember a babérokat. Nem csoda, hogy a Fidesz alelnöke – képletesen – egy rózsaszín felhőn ülve dicsekedett el a rádióhallgatóknak és a tévénézőknek, mennyi jót hallott hazájáról és pártjáról Chilében. Ahol a középen és attól jobbra elhelyezkedő pártokat tömörítő Nemzetközi Demokrata Unió kétnapos kongresszusán vett részt. 
Novák Katalin nem kertelt és nem szerénykedett. Azt mondta, kollégái sikertörténetnek nevezték azt, ami napjainkban Magyarországon van. Egész pontosan a Fidesz három választási győzelmét, mégpedig mindig kétharmaddal, s nem kevésbé a „stabil gazdasági és politikai helyzetet”. Ami egyébként nem csoda. Bizonyára olyan pártképviselők gratuláltak az alelnöknek, akik talán még életükben nem jártak hazánkban, de esetleg elhitték, amit Novák Katalin mondott nekik, netán tudomásukra jutott Orbán Viktor egynémely helyzetértékelése. Ők tehát azt mondják, amit partnerük hallani szeretne.
Az már más kérdés, hogy ezt a – pártok között megszokott - fényezést valóban tovább kell-e adni. Jó, tudjuk, a Fideszé az ország, a képére formálta, az intézményeket mind elfoglalta. Az is érthető, hogy a folyamatos – és az idei választások előtt tovább erősödő – kampányban szükség van a propagandára. De azért arra tekintettel lehetnének, hogy élnek itt még páran, akik egyáltalán nem sikertörténetként élik meg az utóbbi több mint nyolc évet. Akik szerint a demokrácia nem annyira példamutató, amennyire Novák Katalin és párttársai gondolják. Mi több, a hatalom számára – állítólag – szent konzervatív értékeket sem tartják annyira követendőnek.
A messze távolban persze azt mond az ember, amit akar. Ám meggondolhatná, hogy hazatérve érdemes-e úgy tennie, mintha itt is csak távoli szemlélők élnének.
2019.04.18 09:00
Frissítve: 2019.04.18 09:34