kerítés;menekültügy;Magyar Nemzeti Nagyfal;

2015-07-15 08:10:00

Kvittek vagyunk

Farkasházy Tivadar örökbecsűjére, miszerint „az áldozat brutálisan védekezett” - még most is emlékszem. Hogy mikor mondta, kire, avagy kikre értette, ma már tök mindegy. Hisz’ annyiszor citálhatnánk naponta az említett jogi nonszenszet, ahányszor csak úri kedvünk tartja. Elég szétnéznünk széles e világban. Persze azért elébb itthon. S akkor – ki nem találják, miért – rögvest a kerítés ugrik be. A Magyar Nemzeti Nagyfal. Az aktuális gitt, amit kedvünkre csócsálhatunk. Még a rajzasztalon sincs a nagy mű, de a drótot már rég’ lerágtuk róla. Sebaj, van másik, amúgy haveri alapon megpályáztatva. Dumálni persze addig is lehet róla, s ez a lényeg.

Jelentem, Felcsút és Vidéke készült! Mármint kerítéstanból. Csalhatatlan ösztönnel szimatolták ki, hol, merre botolhat bele a gyanútlan terrorista egy-egy sebtében font kerítésbe, avagy kedélyesen tekergőző szögesdrótba, de az aknazárak, sőt még a tankcsapdák sem kerülhették el az Orwell-i „hősök” vigyázó tekintetét. Észak-Koreában „otthon” voltak, hetekig bújták a berlini fal építési terveit, s végignéztek egy sor akciófilmet, de csak az olyasféléket, melyeket a mexikói–amerikai határon forgattak. Persze biztos, ami biztos, feltúrták a honi levéltárakat is, elvégre a magyaros módi azért mégis testhezállóbb. Lám, kis kutakodás után rögvest meg is találták, amit kerestek, a „Minden, amit a Láncos Kutyáékról tudni kell!” címszó alatt.

- Heuréka! Épp’ e kő nekünk!” – bökött rá a Kerítésügyi Kormány feje a „Hogyan építsünk könnyen, gyorsan határzárat a Drávától a Tiszáig” című 1950. VI./28. sz. törv. e. korm. rendeletre.

- Halleluja! – tapsikolt egy cérnavékony hang valahonnan Felcsút felől – most már kihúzott derékkal állhatunk a világ elibe. Annyi kerítést, meg falat húztak egykor és most szerte e golyóbison, mért pont a mienkét fikáznák? Mér’ nem aztat, amit a zsidók húztak fel Gázában, vagy hol a nyavalyában…

- Ide figyelj te csökött agyú! – pisszegi le egy külügyes-féle, hátát a kerítés nemzeti színre mázolt makettjének vetve – aztat nem lehet! Az a Jobbik dóga, így lett velük megbeszélve!

- Ja, az mindjárt más! – hagyja magát meggyőzni a cérnahangú – lényeg, hogy elhangozzék, a fő, hogy a libsiknek tátva maradjon a szájuk…

Akié meg mégsem, az azzal replikázhat, hogy ott Délen - amit még ma is Szentföldnek hívunk – virtigli hús-vér terroristák „kóstolgatják” a határzárat. Csak a gyengébbek kedvéért teszem hozzá, nekik eszük ágában sincs Izraelben letelepedni. Ami szerintük nem is létezik. Odaát ellenségek vívják háborújukat. A zsidó államnak meg nagyon résen kell lenni. Arrafelé még a kisiskolások is tudják: elég egyszer veszíteniük, s pestiesen szólva nekik annyi…

Hogy azért keretes legyen a történet, az áldozat arrafelé is brutálisan védekezik. Néha persze a menekülttáborok lakói is. Főképp” ha „helyzetbe hozzák”. Példának okáért ezerhétszáz embert zsúfolnak be oda, ahol csak hatszázan férnek el. Akkor aztán nem nagy kunszt kiprovokálni egy kis csetepatét. Nem lennék meglepve, ha a jobbikos ellentüntetők már azelőtt tudtak volna a balhéról, mielőtt még az első pofon elcsattant.

Tény, a „fekete majmoknak” - ahogy a mi „kultúránk” jelesei illették amazokat - van vagy kétszáz évnyi bepótolni valójuk sok mindenben. Pontosan annyi, amennyit nekünk kell behoznunk emberségben, toleranciában.

Kvittek vagyunk.